Művészet - Új Élet, 1959 (2. évfolyam, 1-9. szám - 1. évfolyam, 1-6. szám)
1959-04-01 / 4. szám
MIHAI BENIUC ÚJ SZÍNMŰVE FŐVÁROSI SZÍNPAD M Mihai Beniuc, a mai román költőnemzedék egyik legkiemelkedőbb alakja,V darabot írt. Ez a tény önmagában véve nemcsak örvendetes, hanem sokatmondó is. Úgy látszik, a költő, de az irodalompolitikus is szükségét érezte annak, hogy beálljon a nemes küzdelembe, amely — a költészethez és regényirodalomhoz képest viszonylag lemaradt — drámaírásunk eszmei-művészi (és talán mennyiségi) fellendítéséért folyik, de szükségét érezte annak is, hogy immár nemcsak a nyomtatott betű, a ritmus és a rím önkéntes, de mégis szorító páncéljába zárt vers közvetítésével, hanem a színpadról, a szónoki emelvénnyel százszorosan felérő deszkákról valljon napjaink hőséről, a szocializmust építő emberről. A Kakukkvölgye (ez a Beniuc-darab címe) egyik legnagyobb érdeme az, hogy hazai drámairodalmunknak olyan hőst adományozott, olyan új típusú hőst, akit — véleményem szerint — mostanig nem volt alkalmunk a maga teljes, életes, ezerszínű valóságában színpadon látni. Ez a hős Torna Cabulea, egy kakukkvölgyi móc paraszt, akiben a szerző arról ad hiteles tudósítást, hogy dolgozó parasztságunkban milyen nagy változások álltak be az életfelfogást és gondolkozásmódot illetően. Toma Cábulea nem ingadozik, nem tusakodik magával és családjával, nem ragaszkodik oktalanul előítéletekhez, hanem világosan, tényekből és számokból eredő felvilágosultsággal látja, hogy a közös gazdálkodás a jövő útja, hogy ezt az utat a népi demokratikus rendszer biztosítja számára. Ebből a meggyőződéséből fakad harcikészsége is, amellyel le akarja leplezni a társulás élére furakodott kulák-elnököt. A módszer, ahogy ezt elképzeli, eredeti: egy olyan színdarabot akar írni vagy íratni, amely feldolgozás vagy egyéb mozgósítás helyett elmondja a falu előtt a valóságot. Persze, benne rejlik ebben az ötletben az író figyelmeztetése is írótársai felé: íme, a falu eleven igénye így fordul az irodalom felé , s fordítva is: az irodalomnak ezzel a közvetlen hatóerővel kell a nép felé sugároznia a művészi szó erejét. S az együttműködésben, amely kialakul a nagyeszű öreg paraszt és a fiatal, kissé fontoskodó városi író, Eduard Fortian között, Beniuc szintén azt példázza, hogy a kiindulópont legyen mindig a nép, és nem az író elképzelése — akármilyen becsületes és jószándékú ez (amit Beniuc Fortiannal kapcsolatban sem von kétségbe). A darab egyik legnagyobb erénye, költőisége. Ilyen gazdag, ízes és zamatos, mégsem bántóan dialektizáló, a nyelv minden szépségét megcsillogtató román színpadi szöveget ritkán hallottunk. Tele van megszámlálhatatlan nyelvi leleménynyel és szójátékkal, amelyek hamvas virágszirmokként röppennek fel a levegőbe. Amíg ezt a szöveget hallgattam, fordítór ésszel megpróbáltam hirtelenében magyarra fordítani egyik-másik beniuci leleményt: nos, a feladat csaknem megoldhatatlannak bizonyult. Fordító legyen a talpán, aki ezzel a szöveggel — vele egy szinten — megbirkózik. Mert aki ennek a nyelvezetnek minden titkát felszínre akarja hozni, hasonlatossá kell, hogy váljék a szenvedélyes botanikushoz, aki a tavirózsa titkát kutatja: le kell buknia mélyvizek aljára, meg kell keresnie a legtitkosabb gyökereket, a dús vízinövényzetből ki kell gabalyítania a szárakat, hogy végül is eljusson a csodálatosan pompázó virághoz. Beniuc, a drámaíró, nem hazudtolta meg Beniucot, a költőt. A bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház a legjobb erőit vonultatta fel a szereposztásban, a jelentős irodalmi eseményhez illően. De abban, hogy a Beniuc-i mondanivaló maradék nélkül életre kelt, egy hatalmas színészegyéniségnek volt legnagyobb szerepe. Gr. Vasiliu Birlic, a nép művésze, akit a fővárosi és vidéki közönség egyaránt jól ismer sajátosan egyéni vígjátéki stílusáról, most egészen más oldaláról mutatkozott be, és újabb babérokkal öregbítette hírét. Toma Cubulea szerepében olyan móc paraszt volt, amilyennek Beniuc álmodta hősét, okos, derűs, bölcs és harcos, egyszerű és mégis lenyűgözően színes egyéniség, s gyönyörű dikciója, amelyből mintha királyvízzel mostak volna ki minden városias hangot, betetőzte alakításának kiforrott szépségét. A fővárosi sajtó egyhangúlag megállapította, hogy Birlic ezen a nehéz vizsgán újólag bebizonyította, hogy egyike a legkiválóbb román színészeknek. S a nagy siker, amely körülvette, bizonyára emlékezetessé avatta az ő számára is a Kakukkvölgye bemutatóját. Mellette Al. Giugaru és Toma Dimitriu érdemes művészek nyújtottak hibátlan alakítást az elnök, illetve a falusi párttitkár szerepében. Eduard Fortiant, az írót Radu Beligan érdemes művész játszotta sok humorral, bár kissé túlhangsúlyozva a karikaturális vonásokat. Elismerésre méltó munkát végzett M. Tofan, a bukaresti Nemzeti Színház díszlettervezője. Jó érzékkel ragadta meg a darab komolyan játékos-komédiás jellegét. És ennek megfelelően a színpadot dobogóval helyettesítette, azaz némileg az igazi deszkák fölé emelte, a színeket pedig egy-egy dekoratív kidolgozású, hatalmas háttérrel pótolta, illetve jelezte, s ezzel eleve megteremtette a darabhoz illő, művészi-népi szintézisben jelentkező hangulatot. A sajtóban akadtak olyan hangok, amelyek kifogásolták M. Tofan díszleteinek túlzottan dekoratív voltát. De érzésem szerint a tehetséges tervező a helyes úton jár, s a kísérletezésben inkább támogatni, mint bírálni kell. bukaresti Nemzeti Színház stúdiótermében hetek óta játsszák a pompásan szórakozó közönség előtt Szergej Mihalko szovjet író kétfelvonásos vígjátékát, a Vadembereket. A szerző (akit idáig főként mint ifjúsági írót ismertünk), nem is vígjátéknak, hanem csak tréfának nevezi darabját. De tréfának kedves és szellemes, jól időtöltést nyújt egy estére, s valószínű, hogy rövidesen sok színházunk műsorra tűzi, tekintettel a közeledő nyári turnékra is. Nagy előnye a darabnak, hogy csupán öt szereplőt foglalkoztat, egyetlen — és egyszerű — díszlettel. Időtartama is megfelel a tréfa műfajának: összevissza két óra. A történet egyszerű: három moszkvai fiatalember, egy ismert fizikus, egy diplomata és egy állatorvos autón kirándul a Feketetenger partjára, azzal a férfias elhatározással, hogy egy teljes hónapig vademberhez méltó életet él. A « vademberek » nem cigarettáznak, nem borotválkoznak, maguk főznek, lustálkodnak, napoznak, egyszóval élvezik az aranyszabadságot. Igen ám, de egy szép napon betoppan az elhagyatott helyre két csinos leányzó, akik kijelentik, hogy ez a hely az övék, mert öt éven át minden nyarukat itt töltötték. S minthogy a férfiak nem hajlandók távozni, a két lány a szomszédságukban ver tábort. Nos, az első ellenséges napok után bekövetkezik az elkerülhetetlen: a diplomata és az állatorvos beleszeret a két ellenfélbe, akiknek a kiléte is kiderül lassanként: Szilvia filmszínésznő, Zola pedig oroszlánszelidítőnő. Szerencsére — a szerelem titokzatos erővonalainak megfelelően — a párok összeillenek: a diplomata a filmszínésznőt választja, az állatorvos pedig az oroszlánszelidítőnőt. Szerencsére, mondom, hiszen — az ördög nem alszik — fordítva is történhetett volna. A szerelem legelső következménye az, hogy a két fiatalember megborotválkozik, hiába tiltakozik a fizikus, a megrögzött agglegény. De a végső és boldog kifejtést ő sem akadályozza, hanem elősegíti. Radu Beligan, a kitűnő színész ezt a kis vígjátékot választotta rendezői pályafutásának első állomásául. Természetesen pompásan megoldotta feladatát, jól kiélezve az egymás után következő vidám és nevettető jelenetek egész sorát, öt tehetséges fiatal színész: Matei Gheorghiu, Mihai Fotino, Victor Moldovan, Eva Pătrăşcanu- Anghelescu és Valeria Gagialov támogatta munkájában, és aratott estéről-estére sikert a hálás szerepekben, amelyeket bizonyára sok színházban eljátszanának fiataljaink. LŐRINCZI LÁSZLÓ Mihai Beniuc Jelenet a Vademberekből: Victor Moldovan, Mihai Fotino, Valeria Gagialov és Eva Patraşcanu-Anghelescu (Dóri Endre felvételei)