Új Élet, 1969 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1969-08-10 / 15. szám

A csendőr intett, hogy mehet­nek. Ravinel kapcsolt, majd fo­kozatosan felgyorsította a motort. — Megvallom, egy kicsit... — mormolta. — Én is — szólt Lucienne, s al­­­ig lehetett ráismerni a hangjára. — Lehet, hogy felírták a szá­munkat.­­ — Na és? Igaza van. Miért ne írták volna fel? Hiszen nem akarja letagadni ezt az éjszakai utat. Sőt bizo­nyos szempontból jó is, ha felje­gyezték a rendszámát. Szükség esetén bizonyíték lehet... Igaz, szépséghiba, hogy egy nő is volt a kocsiban. De vajon emlékezni fog-e erre a csendőr? H­árom óra, négy óra. Chartres még messze. Közeledik a ram­­bouillet-i kanyar. Még mindig na­­­gyon sötét van. Szándékosan vá­lasztották novembert. De már nö­vekszik a forgalom. Tejesautók, postakocsik, szekerek. Ravinelnek nincs már kedve elmélkedni, mere­ven figyeli az utat. Versailles. Ut­caseprő gépek vonulnak hosszú sorban. Ravinel fáradt és szomjas. Ville d’Avray... Saint-Cloud... Puteaux... Házak, néma házak, leeresztett redőnyök. Lucienne a csendőrökkel való találkozás óta meg se moccant. De nem alszik, mereven figyeli az utat. A háttérben valami árnyék lát­szik: a Szajna. S feltűnnek Enghi­­en első villái. Ravinel a tó köze­lében lakik, egy kis zsákutca vé­gén. Bekanyarodik, s mindjárt kikapcsolja a motort. A kocsi zajtalanul gördül előre. A házhoz érkezve leállt, ki­szállt, elgémberedett ujjaival alig tudta előkaparni a kapukulcsot. Széttárta a rácsos kapu két szár­nyát, s behajtott. Jobbra az é­­pület, balra a garázs tömör tömb­je. Alább néhány fa között keskeny ösvény vezetett egy bódéhoz. Lucienne tántorogva, zsibbadt lábbal szállt ki. Mogorván, rossz­kedvűen nézett maga elé. Ra­vinel közben leemelte a hátsó ponyvát. A göngyöleg sértetlen. A vászon egyik sarkán kilátszott egy nedves cipő. Ravinel megragadta az e­­ffyik, Lucienne a másik végét. - Bírod? Lucienne bólintott. Görnyedten cipelték az ösvényen. A bódé tu­lajdonképpen mosókonyha volt, a­­melyet egy csendes, alig csordogá­ló kis csermely fölé építettek. A víz innen egy lefolyóhoz érkezik, majd — jókora kanyar után — a tóban köt ki. Lucienne ismét­­átvette a pa­rancsnokságot. A pakkot a cement­padozatra helyezték, s Lucienne a zseblámpa fényénél bontotta. Mi­­reille haja már megszáradt, arcán torz mosoly látszott. A test simán lecsúszott a vízbe, alig kellett meg­lökni. Lucienne még megtolta a lábánál, majd összehajtogatta a vásznat, vakon tapogatózva, mert Ravinel kioltotta a­­fényt. Az óra öt óra húsz percet mutatott. — Éppen ideje volt — mormog­ta Lucienne. Bementek a házba. Mireille ka­bátját és kalapját az előszobái fogasra akasztották, táskáját az ebédlőasztalra tették. — Igyekezz — rendelkezett Lu­cienne, aki visszanyerte nyugal­mát. — A nantes-i expressz 6 óra 4-kor indul. Idejére be kell érnem a kórházba. Aztán visszaültek a kocsiba. Ravinel lassan lesétált a mont­­parnasse-i állomás lépcsőjén, a sarkon egy csomag kék Gauloise-t vásárolt, majd betért Dupont­­hoz. Dupont­ nál minden a legjobb — harsogta a mozgó fényreklám. A széles kirakatablakon keresztül látta a bárpultnál ülő embereket. Egy fiatalember zsonglőr moz­dulatokkal igazgatta az óriási ká­véfőzőgép csillogó fogantyúit, kar­jait. Ravinel is odaült a pulthoz. Hányszor ült már itt ugyanebben az időben , olyankor, amikor ko­rán érkezett, s nem akarta felvenni Mireille-t. — Egy kávét s három kiflit. Kezdett magához térni, noha a nyomasztó fáradtság miatt a leg­kisebb mozdulat is terhére esett- Pillanatokra el is szunnyadt ta­lán a magas széken, a tömény ká­végőzben. De még hátra volt a legnehezebb, a holttest megtalá­lása. Csak ne lenne annyira ál­mos. Eltört egy kiflit. A kávénak fé­mes íze volt. A csendőrökkel való találkozás nem jelent veszélyt, még akkor sem, ha feltűnt a hölgy­utas. Egyszerűen nem tudja, ki le­hetett, Angers-nél felkérezkedett, Versailles-nál leszállt. Mi kapcso­lata lehetett Mireille halálával?... S ki gondolhat arra, hogy ellen­őrizze az éjszakai útját? S ha eset­leg felmerül bizonyos gyanú, csak az alibijét fogják vizsgálni. Nan­tes környékét nem hagyta el. Minden percéről hiánytalanul be tud számolni. Szerdán hajnali 4 órakor — a boncolás során bizo­nyára pontosan megállapítják a halál beálltának időpontját —, szóval szerdán hajnali 4 óra­kor?... Várjunk csak! Este a Fosse vendéglőben voltam. Vala­mivel éjfél után távoztam, Firmin, a pincér, emlékezni fog. 5 órakor pedig... De miért is vesződik ez­zel? Vonatindulás előtt még egy­szer mindent megbeszéltek Luci­­enne-nel. Kézenfekvő, hogy baleset történt. Elszédült, befordult a víz­be, s rögtön megfulladt. Gyakori eset. Természetes, hogy utcai ru­hát viselt. Hogy mit keresett a bolóéban? Egy asszonynak mindig van valami tennivalója az ilyen helyen. Ott hagyott valamit, vagy éppen egy darabka szappanra volt szüksége... Különben se tenne fel senki ilyen kérdést. S ha öngyil­kos akart lenni, az ő dolga. A két év határidő lejárt, a társaságnak öngyilkosság esetén is fizetnie kell. Tíz perc múlva hét. Gyerünk, mennem kell. Ravinel nem tudta rászánni magát, hogy az utolsó kiflit is elfogyassza. A másik ket­tővel is nehezen birkózott meg. Tétovázva állt a járdaszegélyen. Autóbuszok, taxik rohantak min­den irányban. Az állomásról özön­lött a tömeg, a munkába igyek­vők serege. Szürke, felhős, barát­ságtalan idő, a kora reggeli Párizs szokásos rossz hangulata terjen­gett. Gyerünk, mennem kell. (Folytatjuk) Gondolatok MIHAI EMINESCU Nem az a jó a földön, ha vágyaink beteljesednek, csupán ha vágysz, a vágy magában: a kívánság, hogy célod elérd. * Minden nép szomjasan vágyik az önálló létre, s csupán valamennyiük kívánságának egyforma teljesítése hozhatja meg az egyensúlyt. ★ A víg kedélyű emberek több meggondolatlanságot követnek el, mint a búsak, de az utóbbiak ostobasága mindig nagyobb. * Mi a szerelem ? Hosszú alkalom a szenvedésre,melynek ezer könnycsepp sem elég, és mindig újabbakat kér. ★ A szenvedélyek lealacsonyítanak — a szenvedélyek fölemelnek. ★ Hazát csak a jelenben lel az élet, csak most, ebben a percben létezünk... a múlt s a jövendő csak puszta gondolat. ■k Az ember hasonlít a hegedűhöz. Ha ujjunkkal lefogjuk az egyik húrt, egy bizonyos hangon szól, a másik húron már más hangot ad — de a hege­dűk mind hasonlók egymáshoz. ★ Nem létezik kérlelhetetlenebb és nyersebb ember, mint aki mindig csak saját boldogtalanságával van elfoglalva. ★ Amit az ember önmaga gondolt ki, anélkül, hogy másoktól olvasta vagy hallotta volna, bármi is legyen, az igazság magja van abban. ★ Minden ember egy megoldatlan feladat, amelyet a világ állít fel, az élet pedig próbálkozás a feladat megfejtésére. PETŐFI SÁNDOR Nem ismerek nálam kisebbet, s nem ismerek nálam nagyobbat! ★ A bánat egy nagy óceán. S az öröm ? Az óceán egy kis gyöngye. talám­­ire felhozom, össze is töröm. ★ A felhővel a lélek rokon, megkönnyebbül, midőn előre hull ★ Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszints­­égemmel száz ellenséget. ★ A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá, de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólm csak a nemesebb szívek tudnak és mernek. ★ A keservet mutató kebelnek vagy szánalommal vagy gúnnyal fizetnek,­­ egyik sem kell... egyik, mint a másik, mert. ★ Az emberiségnek könnyei lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét? ★ Azért hogy a láng lelohad, még nem alszik ki a tűz azért, hogy a na­pot felhő borítja el, még nem hamvad ki a nap, egy szélroham s el van fújva a felhő, fellobban a láng.­ ­ A gyanú furcsa gyerek, mihelyst világra születik mindjárt éhes, mindjárt enni vágyik, s ha jóllakott, szörnyeteggé válik. Hányszor van az életben, hogy mikor az ember már szinte ujjahegyével el az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat. Gyűjtötte: DÉVALD LÁSZLÓ

Next