Új Élet, 1974 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1974-02-25 / 4. szám
A „Film" c. lengyel hetilap „A jövő filmművészete" címmel cikksorozatot közölt a filmművészet jövőjéről. Az írásokban szociológusok, pszichológusok, rendezők, publicisták és kritikusok mondták el véleményüket. Aleksander Jackiewicz neves lengyel filmkritikus a filmművészet jövőjének problémakörét annak tudatos irányításával és alakításának kérdésével kapcsolja össze. A cikk legfontosabb megállapításai a következők: Már a televízió megjelenése arra késztette a filmművészetet, hogy lemondjon bizonyos témákról, amelyeknek vonzereje főleg aktualitásukban volt. Ma már kétségtelen, hogy a televízió — a többi tömegkommunikációs eszközökhöz hasonlóan — korunk leghűbb dokumentuma, s egyúttal az általa lejegyzett valóság megismerésének az eszköze is. Az aktualitásnak ebből a kultuszából a televízióban egy új műfaj született, amely se nem színház, se nem film. Az aktualitás-jelleg, az a tudat, hogy ez épp most történik, a televízió számára olyan sajátosságot kölcsönöz, amellyel a mozifilm nem rendelkezik. Ha viszont teljesen átengedjük a televízió számára az aktuális dokumentációs területet, akkor mi marad a filmművészet részére? Megmarad a humanista jellegű elmélkedés a világról. A szerző véleménye szerint ez a legfontosabb motívum. Az effajta elmélkedéseknek az eszményképe az olyan stílusú alkotások lennének, mint Pier Paolo Pasolini Oidipusz király c. filmje, amelyet lehetetlen televíziós képernyőn bemutatni, akármekkora lenne is annak mérete. Az ilyen alkotásokhoz bizonyos légkörre, az előadáson való csoportos részvétel hangulatára van szükség. A szerző úgy véli, hogy a mozikban általában az Eizenstein stílusában készült, vagyis a monumentális és képszerű filmeknek van jövője, amelyek nagy szintézisre törekszenek. Az effajta filmeknek mindig mozira, hatalmas filmvászonra lesz szükségük. Ugyanez vonatkozik a West Side Story-stílusú szórakoztató filmekre is. Viszont a K. Zanussi vagy E. Zebrowski filmjeihez hasonló, ún. filmregényeket szívesebben látná a szerző a televízió II. programjában. Irodalmi módra gondolkodni inkább a televízió mellett szeretne, nem pedig a nagy moziteremben. A filmművészet jövőjével kapcsolatban azt is meg kell vizsgálnunk, mondja a szerző, hogy lehetséges-e a művészet valamiféle irányítása, az össztársadalmi céloknak megfelelő, az azoknak alárendelt elképzelések szerinti alakítása. A tapasztalat azt mutatja, hogy a tömegművészetek (film, televízió, rádió, comics, „pop"-zene) kifejezetten ideális alapot jelentenek a különböző mitológiák létrejöttéhez. A mitológia pedig nem más, mint a társadalmi tudatalatti sajátos megnyilvánulása, amely valamiféle rejtett szükségletet, reményt, vágyat valósít meg. És ezeket a mítoszokat lehet irányítani, de ehhez bizonyos feltételeknek eleget kell tenni. Mindenekelőtt teljesen megbízhatóan kell ismerni a társadalomban fennálló tényleges helyzetet, a valóságos vágyakat, a hangulatot, a reményeket és nehézségeket. A társadalmi helyzet teljes ismerete nélkül nem lehet a kultúrát irányítani. Rendkívül sok függ a kultúra és a művészetek irányítóitól, helyzetismeretüktől. Olyan emberekre van szükség, akik képesek követni a kor ritmusát, felismerni jellemző vonásait, és nem ragadnak meg a rutin és a sztereotípiák területén. Visszatérve a film jövőjének kérdésére, megállapíthatjuk : az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a művészet által közvetített tartalmak terén bizonyos kettősség tapasztalható: egyrészt a filmművészetben bizonyos egyetemes vonások is észlelhetők, amelyek olyan filmekben jelennek meg, mint amilyen Andrej Tarkovszkij Solaris-a vagy Stanley Kubrick Kozmikus Odüsszeá ja. Vagyis olyan nemzetközi áramlatról van szó, amely a Föld lakói tapasztalatainak, vágyainak vagy aggodalmainak bizonyos egzisztenciális közösségét igyekszik tükrözni, s amelyre a világ politikai helyzetének alakulása, a demokratizálódás vívmányai, a különböző országok közötti gazdasági, technikai és tudományos együttműködés, az eszmék és az információk áramlása egyre szélesebb alapot teremt. Másrészt rendkívül életerősnek bizonyultak a nemzeti irányzatok, az olyan filmek, amelyek erejüket, szépségüket a helyi kultúrák hagyományaiból merítették, abból, ami sajátos és utánozhatatlan egy meghatározott ország határain túl. Éppen ezért hívta fel magára a figyelmet a brazil filmművészet, innen ered a japánok szüntelen sikere vagy Paradzsanov iskolája a gyönyörű A gránát virága c. alkotással. Feltételezhető, hogy ez a kettősség a filmművészetre a jövőben is jellemző lesz. Jean-Lenis Trintignant — A vonat sikere után — Michel Deville Kerge birka című új filmjében kapott főszerepet. Partnerei Romy Schneider (képünkön). Trintignant ezúttal egy kishivatalnokot alakít, aki szép hölgyek elcsábításával igyekszik egyengetni útját a társadalmi ranglétrán felfelé. Új szerep, új Trintignant-arc, s talán új lépcsőfok a neves színész fejlődésében is , a REJTELMES Színes francia-olasz-spanyol Verne azonos c. regényét két rendező, Jean-Antonie Barden Colpi vitte filmre. Forgató Jacques Champreux. Főszerep| 1 4fr .