Új Ember Magazin, 2003 (4. évfolyam)
2003. április
Jöttek a nehéz évek, a kommunista diktatúra megbélyegezte, a diplomás régész (történész) esztergályosműhelyben karácsonyfadíszeket, húsvéti nyuszikat festett darabbérért... Tekintete az ablakra irányul. Emlékezik: Hajnal Istvánra, Szekfű Gyulára, a történészekre - tanáraira, s újra Alföldi Andrásra, aki a nehéz időben hányszor elküldte Wallenberghez „hamis papírokért”, menteni zsidókat, lengyeleket... - 1947-ben ösztöndíjat kaptam Itáliába. Perugia helyett férjhez mentem. Tizenöt esztendeig kellett várnom, hogy Rómában, az Akadémián helyet kapjak. Fiam 1949-ben született. Nekem Dunaújváros jutott volna, az építkezés. Szerencsére Aquincum közbelépett anélkül, hogy tudták volna, ki vagyok. Ott aztán ástam, múzeumot csináltam 1950-54 között. 1954-ben kerültem régészi státusba. Folyton Aquincumhoz tartoztam, de mindig kértek máshová is; így lett „örökségem” a Dunakanyar Esztergomtól Dunaalmásig. És: Sopron. Tizenhét esztendeig vallattam a város római emlékeit... Amikor a férjem meghalt kezdtem vigasztalásként könyveket írni: a Pannóniai városokat, a Közművek a római Magyarországont, s más kisebb munkákat. Kaiser Annával közös munkánk a Budapest római öröksége. Legutóbb a magyarok ezer évének római kapcsolatát írtam-szerkesztettem, Szelényi Károly ragyogó fotóival. 1971 óta az aquincumi anyagból kiállításokat rendezett Hollandiában, Belgiumban, Itáliában, Svájcban. A sorozat folytatódik, mióta nyugdíjba ment is, 1987-ben. Tizenöt esztendeig volt a magyar „kis Róma” - múzeum igazgatója, mondhatnók, mindenes polgármester asszonya. Szívesen kalauzolt keresztény emlékek közt is, beszélt Európa, Magyarország szoros összetartozásáról a kereszténységben a IV. századtól. Együtt jártuk a néma folyosókat a pesti belvárosi altemplomban, az ókeresztény kápolnában. Tudom, mennyire szívügye ez a hely. Gellért püspök, a vértanú itt kapott sírhelyet híveitől, miután letaszították a pogányok a hegytetőről. A fenyegetettség, a halál itt vált szentséggé, s erről nem szabad megfeledkezni. Pécsről sokat beszélnek - mondja a jubiláns, de a korai kereszténység emlékezetében ez a szentély jóval fontosabb. Póczy Klára fáradhatatlan. Munkatársai, családja, barátai szeretetétől övezve tölti a napjait, új és újabb tervei vannak; tudja: a föld még tengernyi csodát rejteget a római Magyarország s Aquincum területén. Lelke szervezője volt a két esztendeje bemutatott keresztény hagyatéknak, amely már korai püspökségről, bazilikáról ad számot a Duna mentén, Óbudán. Közel a romvároshoz áll a hajdani „aquincumi korcsma”, ahol Tóth Árpád még a múlt század elején megénekelte: „Hanyatló napba néz hanyatló nép fia..., örök sor ez, örök komédia.” Mégis isteni dolog egy ilyen „színjáték” régész tanújának lenni, hiszen a legprofánabb kort is „megszentelik a tükrök”, hogy tovább vetítsék a hívást ezer év után. Áldja meg Isten a nyolcvanéves kutatót-keresőt, aki az egyik töretlen tükörtartó. Tóth Sándor Egy világhírű tenorista Ilosfalvy Róbert Közel ötven esztendeje, hogy egy fiatal tenorista átütő erejű sikert aratott Erkel Hunyadi László című operájának felújítása során az Erkel Színházban. A tenorista Illosfalvy Róbert volt. Nem kezdőként lépett porondra, korábban a honvédség művészegyüttesét erősítette, rangos fellépések sorakoztak már háta mögött. Az Operaház légkörében azonban mások az igények, a követelmények és a szereplők lélektani terhelései is lényegesen nagyobbak. Ilosfalvy mégis pazarul helytállt, neve - az egykori katolikus kántoré - rövid idő leforgása alatt országosan ismertté vált. Nem túlzás, ha elmondjuk: az 1945 után színre lépett férfi énekesek sorában Simándy József és Melis György mellett Ilosfalvy tekinthető a legnagyobb fölfedezésnek; ők hárman a világ bármely operaszínpadán szívesen látott vendégművészek lehettek volna. A Mozart-operák közül Belmonte és Tamino tenorszerepe, Verdi Macduffie és Puccini Bohéméletének Rodolphja álltak legközelebb Ilosfalvyhoz, amíg el nem érkezett a művészi csúcspont, a Manon Lescaut 1961-es budapesti bemutatója. Ebben az évtizedek óta nem játszott műben Ilosfalvy Des Grieux szerepét énekelte Lamberto Gardelli vezényletével, Házy Erzsébet oldalán - s ezeket az előadásokat olyan különleges hangszépséggel és beleélő erővel énekelte, hogy szinte magával ragadta az Operaház közönségét egy távoli, érdekes világba. Az ifjúság és a kegyetlen sors összeütközésének ezt a tragikusan szép, lírai alkotását az említett két művész, Házy és Ilosfalvy páratlan szuggesztivitással varázsolták a színpadra. Minden bizonnyal ez a szerep alapozta meg a tenorista világkarrierjét is. Az 1960-as évek közepétől Bécs, München, Köln, London, San Francisco és New York dalszínházai láthatták vendégül a még harmincas éveiben járó művészt, aki fényes hangmagasságával, belső izzásával és muzikalitásával valódi élményt nyújtott hallgatóinak. Ha a hazai kultúrpolitika nem fanyalog annyira a külföldön (vagyis nyugaton) elért sikerekről, Ilosfalvyról elismerő, méltató kritikák és fényképek diadalmas sorozata jelenhetett volna meg a sajtóban. És akkor még egy szót sem ejtettünk a nyugati világcégek által vele készített kitűnő hanglemezekről. Tenoristánk abban is kivételesnek számít, hogy majdnem ötven éven át sikerült megőriznie művészpályájának folyamatosságát; még hetvenen felül is maradandó élményt nyújtott közönségének. Ez a kimagasló, empatikus művész jól tudja, hogy hangja nemes adottság, ám mindezt csak a szív és a lélek harmonikus egységével sikerül olyan művészi erővé transzformálnia, amelynek sugárzásából részesülhettek a hazai és a külföldi operakedvelők tízezrei. Szeghalmi Elemér Fotó: Mezey Béla 23