Új Ember, 1952 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1952-02-10 / 6. szám
Kultúra — a békéért Az Országos Béketanács kulturális bizottságának elnöke a Magyar Távirati Irodának adott nyilatkozatában elmondotta, hogy országszerte ünnepségeket rendeznek a világ nagy kultúrértékeinek évfordulóin: Victor Hugo, Gogoly, Leonardo da Vinci és Avicenna születésének, illetve halálának emlékezetére. Ezzel nálunk is megvalósul a Béke-Világtanács határozata s így hazánk is rálép e nagy emberi értékek közös ápolásán keresztül a békéért folytatott küzdelem újabb területére. Az irodalom és a művészet nagy alkotásainak és alkotóinak tisztelete közelebb hozza egymáshoz a népeket, mert az alkotók szellemén át a népek lelkébe vethetünk megismerő pillantást. Ha illő elismeréssel tekintünk más népek fiaira, érzésben közelebb kerülhetünk e népekhez, megszerethetjük őket, megismerjük vágyaikat és küzdelmeiket, szenvedéseiket és örömüket. Egymás értékeinek felismerése és elismerése, egyúttal mély igenlése a népek élethez, kultúrához és békéhez való jogának is. Éppen ezért van fontossága a békéért folytatott küzdelemben annak, hogy az emberek milliói világszerte ünnepük a nemzetek nagy fiait, születésük vagy haláluk évfordulóit felhasználva a szellemi találkozásra. A magyar nép készségesen elismeri más népek értékeit és összeforr azokkal, akik vele együtt készek elismerni a mieinket is. Ez a magatartás a béke felé vezet, míg más népek kultúrájának elhomályosítására vagy éppen megtagadására irányuló törekvés a fajgyűlölet és a sovinizmus útvesztőibe és háborúba kergeti bele még az egyébként békeszerető nemzeteket is. Ám ez a magatartás éppúgy idegen a szocializmus útján járó népek kultúrájának képviselőitől, mint amennyire nem egyeztethető össze a keresztény gondolkodással sem. A magyar festészet százötven éve igen szép és tanulságos kiállítás nyílt meg a Fővárosi Képtárban: festészetünk százötven esztendejének java értékeit mutatja be. S a festészet tükrében a magyar szellem és lélek másfélszázados útját, fejlődését, kibontakozását. Weber Henrik remek »Pesti polgár«-ja a múlt század első felében még a »Pesther Tageblatt«-ot olvassa. Barabás Miklós már a magyar jellegzetességet keresi legjobb arcképein, Madarász Viktor fojtott drámájú művei a magyar sors tragikumának mélységeit sejtetik, s a tépelődő Székely Bertalan jóval többet s lényegesebbet lát és ragad meg a történelmi témában, mint hatásos vagy éppen dekoratív tárgyat. Itt azután mintha a festészet is valami hasadásról, kettősségről tanúskodnék: egy igaz magyarságról és emberségről, amely kisebbségbe szorultan s támadások közepett, mindenféle vádakkal megdobálva a nemzet mély lelkét érzi magában, s vele szemben egy fölszínesről, nagyhangúról, illúziókban ringatódzóról, mely szociális és nemzeti rossz lelkiismeretit zengő frázisokkal és agresszív hazafisággal próbálja elaltatni. Ott van egyfelől az ünnepelt Benczúr Gyula pompázatos, de sokszor kínosan üresnek ható nagy vásznaival, s ott másfelől például a csodálatosan mély és emberi, az idő múlásával egyre növő Ferenczy Károly vagy a Justh Zsigmond »Fuimus« című regényében is megörökített Mednyánszky László. Nem látunk-e hasonló jelenséget a művészet más területein is? A költészetben, ahol Petőfi s Arany igazi hagyománya lassan elsüllyed vagy eltorzul a köztudatban, Vajda Jánost nem értik meg vagy nem veszik komolyan, s Ady ellen azután valóságos hajtóvadászatot tartanak. S mégis Ady nyeri meg az utókor előtt a harcot. Vagy a zenében, ahol Bartók és Kodály kezdeményezéseit és zenéjét a gúny és a fölháborodás valóságos dühe fogadja; míg azután az élet és fejlődés törvényénél fogva természetesen a Bartók és Kodály ügye lesz a győztes. Kit ne döbbentene meg például ezen a kiállításon Benczúr »Budavár visszavételeinek problémátlansága, dekoratív zsúfoltsága, húsos illuzionizmusa, és ki ne állna meg mély meghatottsággal a humanizmus, szemlélődés és ihlet olyan remekműve előtt, amilyen Ferenczy Károly »Orpheus«-a, vagy a »Józsefet eladják testvérei«, ahol a végtelenbe vesző szomorú táj oly szándéktalan monumentalitással fejezi ki a József arcán ülő emberi szenvedést és elhagyatottságot? — De ki győzné elsorolni e gazdag kiállítás valamennyi tanulságát és értékét? Erről csak a személyes élmény győz meg: a személyes megszemlélés. («■) ******** *T+* MieHcs víd igaz!/ az egyetlen Te Sokat vitáznak francia irodalmi körökben arról, hogy Gabriel Marcel művei a katolikus világnézetet tükrözik-e, vagy sem. Annyira nem ismerjük Marcel írásait, hogy beleszólhatnánk a dologba, egyik gondolatára azonban felhívhatjuk az olvasók figyelmét. Azt mondja Marcel, hogy bármiként próbálták is mások meghatározni az Isten fogalmát, ő beéri azzal, hogy Isten az abszolút Te, az igazi és egyetlen Te, akinek állandó jelenvalóságát természetesnek vesszük. Hiszen ha reménytelenül el vagyunk hagyatva, vagy magunkat már elveszettnek tartjuk, Isten az, akit tudatosan, vagy ösztönösen végső menedékként segítségül hívunk. Bizonyos, hogy másként jelenik meg ez az abszolút Te a hívő, és másként a nem hívő előtt. Aki nem akar, vagy nem tud hinni, többnyire úgy fogja fel, mint az »ámenek önámító játékát. Klasszikusan fejezi ki ezt Dosztojevszkij híres regényhőse, Kirillov, amikor ebben szűri le hosszas tépelődését: »Isten itt van, de nem létezik.« Magyarázni pedig azzal magyarázza, hogy Isten voltaképpen együttjárója annak a ténynek, hogy félünk a haláltól, Isten az elmúlásra ítélt lét megszemélyesített fájdalma. Illúzió és semmi, de megvan a rettenetes hatalma, hogy szorongást kelt, jóllehet minden hatalmát ettől a szorongástól kapta. Ezért mondja azután Kirillov, hogy aki legyőzi a lelki szenvedést, maga válik Istenné. Igen, de legyőzhetjük-e a lelki szenvedést? Aki már próbálta, bizonnyal tapasztalta, mennyire nehezünkre esik vigasztalni azt a barátunkat, akinek otthonába belátogatott a halál. Mert mivel is biztathatnék mi azt, akinek az édesanyját, vagy a gyermekét viszik a temetőbe s akitől most az elvesztett kedvessel együtt a saját életének egy darabja is fájdalmasan elszakadt? Többnyire csak dadogunk s ha van könnyünk, könnyes szemmel szorítjuk a kezét. Tudjuk jól, hogy komoly vigasz csak a keresztény tanítás lenne, a rámutatás arra, hogy van egy második élet, van egy túlvilág is, összetalálkozással és véget nem érő folytatással, de rendszerint csak hallgatunk erről, mert tudjuk azt is, hogy ha hiszünk, csak a magunk számára és a magunk számlájára hihetünk. Akihez szenvedő ilyenkor fordulhat, nem a a másik ember, az egyszerű »te«, hanem még azon keresztül is az egyetlen és igazi »Te«, az a mindenható Isten, aki a hívőnek nem a szorongást és az aggódást jelenti, hanem a virrasztó és kifogyhatatlan szeretetet. Az ember hihet is, meg nem is. Aki azonban hisz, azt a legnagyobb szenvedés közepette is megnyugtatják az Üdvözítő szavai: »Boldogok, akik sírnak, mert meg fognak vigasztaltatni.« Isten megengedi a pusztulást, szenvedést, a halált,ha megenged olyan rázkódtatásokat is, amelyeket az ember az első pillanatban érthetetlennek, sőt igazságtalannak érez, a hívőt azonban megvigasztalja hitének az a tétele, hogy a gondviselésnek ezekben is megnyilatkozó szándékait és titkait egyikünk sem ismeri. A hívő számára elegendő az a tudat, amit Dante oly szépen fogalmazott meg: »Aki nektek már annyi örömet szerzett, nem zavarja meg soha gyermekei örömét, hacsak azért nem, hogy még biztosabb és még nagyobb örömöket készítsen elő.« Ti’gészen nyilvánvaló, hogy a keresztény vallás igaz volta a belső tartalmán múlik s nem azon, hogy alkalmas-e valami célra. Egymagában tehát nem dönthetné el értékét az, amit valamikor Chateaubriand a legnagyobb érvként hozott fel mellette, az, hogy »a kereszténység a vigasztalás örök forrása«. Ez azonban nem ok arra, hogy a kereszténységnek ezt a nagy értékét el is hallgassuk. Mint egy mai gondolkodó, Peuckert állapítja meg, a hit számunkra nemcsak Isten értelmi megnyilatkozása, de szeretetének kézzelfogható bizonysága is, mert olyan nehézségeken emel felül minket, amelyekkel szemben a tudásunk tanácstalanul állna. Az állatnak ösztöne van — fejtette ki Bergson —, az emberben mintha a vallás pótolná az ösztönt. Sok mindent fűzhetnénk ehhez a bergsoni állításhoz, kritikát is, de kétségkívül igazolják azok a határesetek, amikor az »én« számára csak egyetlen szó marad: a Te. »Creasti nos ad Te, Domine« — »Amikor teremtettél, Tenmagadhoz mértél, Uram« — mondta Szent Ágoston is. Harmadik hónapja feküdtek egymás mellett a nagy földszinti kórteremben. A közelség és testi bajuk azonos súlyossága kissé elválasztotta őket a többiektől, s már az első napokban kialakította közöttük a barátságnak azt a fajtáját, mely kórházi betegeknél gyakori A kórtermi barátságok szokása szerint először elmesélték egymásnak betegségük történetét. Az idősebbet, az őszülő hajú fizikus egyetemi tanárt hosszabb ideje kínozták már a nyúltagyból kiinduló fájdalmak, míg egy napon összeesett a katedráján s lábai megbénultak. Többhetes kezelés, súlyos műtét és hónapok óta tartó fekvés sem hozott eddig javulást. A másikon — az országos hírű sportbajnokon — még így az ágyban is látszott atléta testalkata, domború mellkasa, széles válla. Tél végén a nagy sáncugrásnál felbukott és medencecsontja, valamint combcsontja eltörött, őt is megoperálták, a törött részeket összeszegezték, gépbe rakták és a gép végére nehéz súlyokat illesztettek. Sok napot, sok éjszakát beszélgettek végig. Képzettségük és érdeklődési körük homlokegyenest ellenkező volt. A fizikus a kutatómunka szépségéről, a tanítás öröméről, a kísérletek izgalmáról beszélt. A laboratóriumok, könyvtárak, előadótermek világáról. Fanatikusan hitt tudományában, mely célt és értelmet ad életének, minden törekvését kitölti, s ami ezen kívül esik, alig is érdekli, legfeljebb mint távoli hangról vagy elsuhanó árnyékról vesz tudomást róla. — A modern tudomány felmérhetetlen hatalmat adott az ember kezébe. Csodálatos eredményeink vannak, a lehetőségekbe szinte beleszédül az értelem... A sportbajnok megfeszített figyelemmel igyekezett megérteni, amit hallott. Mikor a másik elhallgatott, ő kezdett beszélni az egészséges test, a gyakorlott izmok feletti uralom gyönyörűségéről. Elmondta a mámort, mely elfogja, valahányszor elindul a magasból, hogy lélekzetelállító sebességgel száguldjon sítalpain lefelé. Leírta a versenyek izgalmát, a győzelem pillanatait... Foglalkoztatta még valami egyéb is, a nők. Kamaszos büszkeséggel emlegette sikereit. — Tudja professzor, az egészség, a fiatalság, a szerelem csodálatos dolgok. A legtöbb, amit az élet adhat. Csak ezekért érdemes élni, elhiszi? A tanár bólintott és elnézően mosolygott. Szerette a szomszédját valamiféle apai érzéssel. Hetenként háromszor látogatók érkeztek. Néhány órára elszakították őket egymástól a külső világból érkezők. A bajnokhoz többnyire nők jöttek, kényeztették virággal, gyümölccsel, cigarettával. — Nem tudok választani közülük ... — szokta panaszolni és nagyokat nevetett hozzá. A tanárhoz ritkán jött látogató, leginkább munkatársai és tanítványai keresték fel. Ilyenkor tudományos beszélgetésekbe merültek, félbehagyott s munkatársai által folytatott kísérleteiről akart hallani. A látogatások után rendszerint kimerülten hallgattak. Csak órák múlva, mikor az ajtó felett égő éjjeli lámpa árasztott kékes derengést az ágyakra, cserélték ki suttogva délutáni benyomásaikat így folytak a napok, hetek, hónapok. A betegek többször cserélődtek körülöttük, ők maradtak. Minden felkelési kísérletük fájdalmas kudarccal végződött. A tanár két bottal erőlködve tudott csak néhány lépést tenni. A bajnokról pedig, mikor először próbált végigmenni a kórtermen, kiderült, hogy himbálva sántít. Törött lábszára jó néhány centiméterrel megrövidült Úgy csuklott össze, mint a rémült gyermek. — Professzor... — dadogta —, professzor, vége mindennek. Sántítani fogok egész életemre. Nincs többé sport, versenyek, vége... A másik hiába próbálta vigasztalni, a bajnok tenyerébe rejtette az arcát, széles vállait rázta az elfojtott sírás.— Vége ... Én a hibátlan fizikumomra építettem, ez adta értékemet. — Nono... nem minden a test. Keresnie kell valami mást, ami új értelmet és célt adjon az életének. Ez keresnie egy nőt, aki igazán szereti ... Éjszaka a tanár hajnalig feküdt álmatlanul. Saját szavai visszhangzottak benne : valami mást keresni, új értelmet, új célt, igen, de mit? Mit keressen majd a maga számára, ha nem tud talpra állni és nem tudja munkáját folytatni? ... Az orvosok új kezelési eljárásokkal próbálkoztak s nyomukban új reménységek támadtak Elmúlt egy újabb hónap, immár a negyedik. A bajnok közül elmaradtak a nők egyetlen egy kivételével. A tanár betegágyból irányított kísérletei elakadtak. Ha megkérdezte az orvosoktól, meddig tarthat még a bénultsága s van-e remény a gyógyulásra, azok kitértek a nyílt válaszadás elől. Egyre csendesebben feküdtek egymás mellett. Néha félnapokon át nem beszéltek. Nézték a fehér mennyezetet vagy az ablakok előtt álló kopár, téli fákat. Egy napon azután búcsúzott sportbajnok. Erősen lefogyva, szapadtan, de mosolyogva ült a tanár ágya szélén. — Hát sánita maradok, muszáj beletörődnöm... Lehet, hogy igaza volt azzal az új énelemmel és egy nővel. Megnősülök, feleségül veszem azt a szőke lányt, aki végig kitartott mellettem, ő majd átsegít az új életbe... Sokáig fogták egymás kezét. Azután a hajdani bajnok botjára támaszkodva kibicegett. A tanár utána nézett. Sokáig bámult az ajtóra, mely becsukódott a másik mögött. Egyedül maradt. Tétován keresgélni kezdett a fiókjában. Hetekkel ezelőtt egy könyvet hozott be valaki, fekete kötésén apró arany betűkkel csillogott a cím — »De imitatione Christi«. Most eszébe jutott. Hátha talál benne valamit a maga számára. Lapozgatni kezdte, itt-ott beleolvasott, átfutott egy-egy bekezdést. Majd egyszerre visszafordított az első oldalra... Dü IDOLLOK HÍJÁN írta: Halász Alexandra Az „ismeretlen evangélium" Egyik szerkesztői üzenetünkben foglalkoztunk a minap azzal a feltevéssel, mintha az úr Jézus nyilvános életének megkezdése előtt éveket töltött volna Indiában. A kérdés olyan széleskörű érdeklődést keltett, hogy legalkalmasabban külön cikkben adjuk meg a kívánt felvilágosítást. Magát a feltevést, mint már a múltban mondottuk, a tudomány régen megcáfolta. Ma már nem is tudományos probléma ez, amin cseppet sem csodálkozhatunk, ha ismerjük azt, hogy kik és milyen módon koholták elő Jézus állítólagos indiai életének állítólagos okmányait és adatait. A történet majdnem humoros. Louis Jacobot, egy gyarmati szolgálatot végző francia hivatalnok, amatőr ponyvaíró aratta életének egyik sikerét azzal a könyvével, amelyet rövid indiai tartózkodása után Jézus indiai működésének állítólagos dokumentumaiból zagyván és felületesen összeszerkesztett. Egyéb művei utazási és kalandorregények voltak, ilyen címekkel: »Utazás a bajadérok honában«, »A gályarab«, »A Bankutcai bűntény«. Jézusról szóló könyve is a legrosszabb fajta történelmi ponyva. Lefordították angolra is, de igazi szerepét és máig érezhető utóéletét a könyv egy Plange nevű német fordító átdolgozásán keresztül ugyanis komolyan nyerte. Plange vette a Jacebot-gyártotta dokumentumokat és hatalmas »történelmi hátteret« is épített hozzá, egyenesen azért, hogy a kereszténységnek a buddhizmusból való eredését igazolja. Az igazi szenzáció azonban csak ezután jött, amikor 1894-ben egy Notovics nevű író, aki Indiában járt, meghozta a maga olyan hírhedtté vált »ismeretlen evangéliumát«. Notovics, mint megállapították róla, tibeti kolostori feljegyzéseket hamisított és belőlük szabályos Krisztus-regényt költött. A Jézus indiai tartózkodási helyéül emlegetett buddhista kolostornevek az 5 regényéből kerültek a köztudatba. De Notovics nemcsak Krisztusregényt írt, hanem e regény köré is egész regényt költött. Művének keletkezéséről azt mondta, hogy mielőtt kiadta volna, járt Rómában és Párizsban s Rómában nagy pénzen akarták megvásárolni tőle a »becses iratot«, nyilván azért, hogy örökre »elrejtsék« az emberiség elől. Párizsban Renan akarta volna megfosztani őt a publikálás dicsőségétől. A valóság ezzel szemben az, hogy a római hittudósok az első pillantásra felismerték Notovics »ismeretlen evangéliumának« egészen kezdetleges hamisításait, Párizsban viszont még Renan is mosolygott rajta . Notovics csak Renan halála után merte kiadni könyvét, először franciául. Utána megjelent a könyv németül is, sőt 1914-ben lefordították magyarra is. Tartalmára nem is érdemes szót vesztegetni. Notovics »öreg buddhista szerzetesek elbeszéléseire« és az általa meg sem látogatott buddhista kolostorokban »talált« feljegyzésekre hivatkozik. Mindez azonban mese. Ám ettől eltekintve sincs — mint egy kitűnő protestáns ismertető állapította meg —»egyetlen eredeti gondolata és sem a kereszténységről, sem a buddhizmusról nem tud mást, mint közhelyeket«. Tökéletesen meg is feledkeztek volna munkájáról... A könyveknek azonban megvan a maguk sorsa. Notovics könyvét jó negyedszázaddal megjelenése után újra »felfedezte« valaki, mégpedig a keresztény- és zsidóellenes propaganda egyik írónője, az öreg Ludendorff tábornok fiatal felesége, a hírhedt Ludendorff Mahid. Neki azért volt szüksége Krisztus Indiába utaztatására, hogy a kereszténység »megfelelőnek« ítélt eszméit megtehesse árja eredetűeknek. galma, majd az Ludendorffékhozinduló nácizmus fel is kapta Notovics »adatait«, beleillesztett azokat a fajimádat és fajgyűlölet mítoszába. Répiratok tucatjai jelentek meg csakhamar Jézus »indiai éveiről«, nemsokára azonban az új hullám is elmúlt, olyan váratlanul, mint ahogyan keletkezett. Egyszerre csak nem beszéltek róla többet. Az akkoriban megjelent írások közül kerülhetett hozzánk is példány. A német püspöki kar januári fuldai konferenciáján foglalkozott a nyugatnémetországi katasztrofális lakásínséggel. Legújabb adatok szerint 4—5 millió új lakásra van sürgősen szükség. A püspöki konferencia határozata értelmében felhívták a hatóságokat, híveket és szakembereket, hogy tegyenek meg mindent e szociális baj elhárítására. JANUÁR közepén megkezdte munkáját a milánói katolikus egyetem mellett létesített új társadalomtudományi iskola. A pápa az egyetemhez Intézett üzenetében dicsérettel emelte ki az új vállalkozást és áldását adta reá. t i