Új Ember, 1958 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1958-01-05 / 1. szám
51816 Xra: 1 forint XIV. évfolyam, 1. szám VÍZKERESZTKOR Irta : RÓNAY GYÖRGY Eljön messze földről a három mágus, a népi képzelet szerint három, napkeleti király, aranyat, tömjént, mirrhát hoznak és hódolnak az Újszülött előtt. Jézus történetének egyik legköltőibb jelenete ez; nem csoda, hogy annyi nagy művészt megragadott s annyi remekműre ihlette őket. Költői jelenet, de elgondolkoztató is, mindenkor és mindnyájunk számára. A pogány világ képviselője ez a -*-• három mágus. „A pogányok közül elsőnek ismerték el az Urat soha még nem győzte meg őket a szava, máris követték a csillagot, mely a gyermekké lett Ige szállása fölött jelentőségteljesen, égi nyelven beszélt” — olvassuk Szent Ágoston egyik szentbeszédében. Nem kell-e föltennünk magunkban a kérdést: vajon a „pogányok”, akiket „még nem győzött meg Krisztus szava”, a csillag természetes fénye után haladva (melyről bizonyára nem is tudják, hogy az ő csillaga) nincsenek-e néha vagy némely dolgokban jobban úton Jézus felé, mint mi magunk, keresztények, akikhez elsősorban jött és jön el a liturgikus év folytonos körforgásában minden karácsonykor? Nem kísért-e olykor a veszély, hogy esetleg úgy járhatunk, mint a zsidók, akiknek pusztaságokon sem kellett volna átvándorolniuk, mégsem „követték a csillagot”? „ Mi ez a csillag, amely a pogányokat is oda vezérli a gyermek Jézushoz? „A szava még nem győzte meg mikét” — mondja Szent Ágoston. A szava még nem, de a csillaga már vonz; a természetfölötti iránt még süketeb, de a természetes rendkívüli fényessége meggyőzően hat rájuk, útra hívja őket. A mi nyelvünkre, a mi korunkra lefordítva nem így értelmezhetjük-e a dolgot: a tanúságtétel ereje? A gyermek Jézus még nem szól ezekhez a pogány háromkirályokhoz, hiszen meg sem értenék őt, meg sem tudnák közelíteni az ő fogalmait — de a keresztény tanúságtétel fénye, „csillaga” számukra, nem-hivők, pogányok számára is „beszél”; az emberi értékek és természetes erények többlete a keresztényben alkalmas rá, hogy mint a háromkirályok csillaga, legalább megvilágítsa az utat e többlet isteni és természetfölötti forrása, a betlehemi Kisded bölcsője felé. Azoknak, akik már értik a természetfölötti szót, a kegyelem szavát, föladatuk, hogy a természetfölötti szavakat a természet nyelvére lefordítva közvetítsék mindazok felé, akik még nem értik a természetfölötti nyelvet, vagyis akiket „Krisztus szava még nem győzött meg”. Ez a természet nyelvére lefordítás: ez a tanúságtétel. Képviselni magatartásban, munkában, az élet minden helyzetében és vonatkozásában azt a keresztény magatartást, amelynek tökéletes megvalósulása és eszményi példaképe a hívő szemében maga az emberré lett Isten. 3 Krisztus nyilván hatalmas teljességben is megnyilatkozhatott volna a világ, zsidók és pogányok felé; de nem tette: a legegyszerűbb, mondhatni legmeztelenebb és legvédtelenebb emberi formát választotta: a kisded gyermekséget. Mintha csak rá akarná irányítani figyelmünket Isten az emberségre; mintha ezzel az isteni jelbeszéddel ezt akarná tudomásunkra hozni: amikor ti, akiket „már meggyőzött a szavam”, a világban képviseltek engem, képviseljetek mindazok felé, akik „még nem értik szavamat”, azzal, hogy az ember személyi és közösségi értékeit a lehető legjobban kifejlesztitek magatokban azzal, hogy a természetfölötti rendet a lehető legtermékenyebben sugározzátok a többiek, felebarátaitok, „zsidók és pogányok”, vagyis hivők és nem-hivők felé. Mert majd, mikor föltűnik nekik a ti emberi egyéniségetekből sugárzó isteni csillagfény, egy szép napon azt is megkérdezik — ha nem tőletek, hát önmaguktól: miért ilyen fényes ez a fény? Honnan fakad és hová mutat a fénye? S akkor a ti világosságtokban meglátják majd a betlehemi Jászolt. Esztendőváltáskor az ember viszszanéz s abból, ami történt, kísérli meg, kiolvasni, mit várhat a közeljövőben. Tudja, hogy az az év, amelyet vizsgál, a történések számára mesterséges keret, az események előidéző okai néha messzire nyúlnak évekre, vagy évtizedekre és csak az idő mérésében lépnek eseményként az ember látó szeme elé. Amikor 1957-et nézzük, tulajdonképpen messzebbre látunk. Arra az időre, amely 1945-től telt el, amikor is megkezdődött a régóta esedékes forradalom, a társadalmi és gazdasági rend átalakításának folyamata hazánkban, amely nemcsak politikai esemény, hanem társadalmi és gazdasági törvényszerűségek következménye. Tömören szólva: fel kellett végre oldani az előítéleteket, amelyek embert embertől megkülönböztettek és egy százas népsűrűségű országban lényegesen nagyobb hangsúlyt adni az iparnak és a korszerűen gazdálkodó mezőgazdaságnak, mint volt évtizedeken át. Az 1957-es év eseményei is meszszire nyúlnak vissza s ha benne mintegy kísérleti vizsgálódást végzünk, hazánk és vallásunk kapcsolódását szemléljük, akkor tegyük magunk elé azokat az emlékeket, amelyek a szentestére készülést éveken keresztül jellemezték, s azt az élményt, amit a szentestén 1957-ben szereztünk. Most már csak múló emlék az az idő, amikor a szentestén, amely a vallásos rétegeknek valóban szent, de a nem vallásosaknak is ünneplésre késztető szép hagyomány, disznótoros vacsorák és táncesték rendezésére késztették a vendéglőket, május 2-ára helyezték karácsony másodnapját, december 24-én rendes hétköznapi munkarenddel akarták elvonni az embereket a család és a szeretet ünnepétől. Felejtsük el. Tekintsük úgy, mint kölcsönös félreértések következményét. Viszont 1957-ben a rendeletek sora biztosította, hogy a karácsony az lehessen, amiként az emberek millióinak szívében él. Bezártak erre az estére színházak, mozik és vendéglők; korán futottak végig az utcákon az utolsó villamosok, trolik és autóbuszok; alighogy alkonyodott, behúzhatták redőnyeiket a fodrászok, élelmiszer és ipari üzletek. Szenteste volt, igazi békés szenteste annak is, aki szentnek tartja, aki az isteni Kisded imádására térdel a fenyőfa alá, annak is, aki az isteni szeretet viszonzásául keletkezett emberi sze m-É V Ú J É V retet és a család nagy és bensőséges ünnepét őrzi e napon. Mit tanúsít mindez? Elsősorban azt, hogy gyakorlatban lehetséges, elfogadható, közmegelégedettséget keltő megoldást találni az elvek fenntartása ellenére is. Az az alap, amelyre a magyar népi demokrácia épül — a szocialista társadalmi rend — változatlan. Annak felismeréséről van inkább szó, hogy nem könynyű, hanem nehéz történelmi feladat nemcsak a mi viszonyaink között, de a történelem minden fázisában is az volt: az állam és egyház, békés egymás mellett élésének megvalósítása. Az államé, amely egy meghatározott területen és állampolgárok fölött felségjogokat gyakorol, kormányoz, épít, fejleszt, rendet tart. Az egyházé, amelynek hívei ugyanazok az állampolgárok, ugyanazon a területen fejti ki működését, amely örömmel kell vegye híveinek állampolgári boldogulását, gazdasági életük növekedését, életszínvonalak emelkedését, célja azonban döntően mégsem ez. Mindezt az egyház annak feltételei közé sorolja, hogy a magukat híveinek valló állampolgárok lelki üdvösségét munkálhassa és örök boldogságát elősegítse és biztosítsa. Az életnek ebből a szerves nagy keretéből kiszakítottnak hangzik, de a szemléltetés világosságát szerzi meg, hogy a magyar adottságok között, ahol lényegében 1945- ben történelmi találkozás történt a katolicizmus és kommunizmus között, az állam és egyház is — egymáshoz való vonatkozásban — kísérleti területen dolgozik. Az egyház olyan államban él és fejti ki működését, amelynek vezető ereje a kommunista párt programszerűen ateista. Az állam olyan társadalomban él, irányít, fejleszt és kormányoz, melyben a nép jelentős része vallásos s a vallásos nép jórésze katolikus. Ezek olyan tények, amelyeket tudomásul kell venni. Venni és vennünk. Az állam részéről elmondható, hogy az egyházpolitikából a maga számára új módszereket kíván megvalósítani. Ezeket a módszereket valóságérzés jellemzi és jelentkezik bennük a békés egymás mellet élésnek alapfeltétele, a türelem. Különösen érezhető ez ott, ahol nemcsak egyházról, mint intézményről, hanem állampolgárokról, mint hívekről van szó. Ezt a jelenséget szívesen fogalmaznánk annak felismeréseként, hogy a vallás nem tekinthető eevszerű°n valamely társadalmi vagy gazdasági rendszer fgérvényének, amelyet a leküzdésre ítélt és érett rendszerrel együtt kell és lehet eltüntetni, ehelyett legalábbis társadalmi jelenségnek tekinthető és így sorsát az időre lehet bízni. Ez az a gondolkozásmód, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a múltbelinél jobban érvényesüljön az előrelátásban az államrezon és a belső békesség említett alapfeltétele, a türelem. Hogy a türelem, a tolerancia légköre kialakuljon, abban jelentős szerepe volt a magyar katolikus püspöki karnak is, amely nyilatkozataival kivette részét a konszolidáció folyamatában. Így többek között a múlt év április 11-én a következő nyilatkozatban fejezte ki álláspontját: »A püspök kar támogatja a kormányt a magyar nép jólétére irányuló törekvésében, hazánk és a világ békéjének előmozdításában. Egyúttal elítél minden olyan törekvést, amely a magyar népköztársaság állami és társadalmi rendje ellen irányul.« Ugyanebben a közleményben jelentette ki azt is: »A püspöki kar bizalommal nézi a kormány törekvéseit, amelyek a múlt hibáinak felszámolására és a sérelmek orvoslására irányulnak.« A kölcsönösség jegyében így kialakult légkör szabta meg az elmúlt év egyházpolitikai jelentőségű eseményeinek jellegét. Egyházkormányzati vonatkozásban nyílt és világos intézkedésként értékelhető a megjelent 22/1957. törvényerejű rendelet, amely a múltbeli adminisztratív módszerek helyébe most már megfogalmazott elvi rendelkezést tett, de a végrehajtásra hagyta azt a nem könnyű, mert személyi kérdéseket érintő feladatot, hogy a jövőben az egyházkormányzat terén is alakuljon ki a helyes gyakorlat, amely az áramot és egyházat egyaránt kielégíti és tegyük hozzá, hogy a hívek számára is megnyugtató. Az iskolai hitoktatásról szóló rendelet és annak végrehajtása az 1949/55. évek bármelyikéhez viszonyítva, komoly fejlődést jelent. Megmozdult a katolikus könyvkiadás is: a Szent István Társulat kiadásában megjelent az újszövetségi szentírás II. kötete és Hadó Polikárp: Egyházi év c. műve. De ennél is jelentősebb, hogy nyomdában van több imakönyv és a vasárnapi misszálé is, nem is szólva arról, hogy az idei hittankönyvek példányszáma kétszerese volt az elmúlt évieknek; e vonatkozásban megemlítjük a Cecília Egyesület megállapodását az Állami Zeneműkiadóval egy Szent vagy Uram rendszerű énekeskönyv megjelentetéséről; ide sorolhatjuk, hogy az Új Ember újraindulása 50 000 példányban történt, ami több, mint kétszerese az 1951. évi 24 000 példánynak, a Vigilia terjedelme 64 oldalra bővült az eddigi 56 helyett és 7000 példányra kapott papírt az 1951-es 4800 példánynyal szemben. Az anyagiak terén megemlíthetjük, hogy a kormányzat nemcsak nem gátolta a papság és hívek templomépítési és templomrestaurálási kezdeményezéseit, de maga is tetemes áldozatokat vállalt a harci eseményekben megrongálódott, kiváltképpen műemlék jellegű templomok helyreállítása érdekében; a papság esedékes kongrua csökkentését az állam mellőzte és 1953 végéig változatlan összegben folyósítja az állami fizetéskiegészítést. Bizonyos, hogy a békés rendezésnek ezt a néhány példával illusztrált folyamatát sem az állam, sem az egyház, sem a hívek, mint állampolgárok nem tekintik lezártnak, sokkal inkább folyamatnak, amelynek mindkét fél számára kedvező jelei már évekkel ezelőtt mutatkoztak s hathatósabb kifejlődéshez érkeztek az elmúlt esztendőben. Az az irányzat tehát, amely az 1957. éves karácsony ünneplésében vált legláthatóbbá, reménytkeltően ível az 1958-as évre, hogy mindazok a kérdések, amelyek még megoldásra várnak, vagy később jelentkeznek az élet természetes menetében, megértő tárgyalások útján mindkét fél számára kielégítően rendeződnek. Reménnyel indulunk az új esztendőnek azon a területen, ahol hazánk és vallásunk kapcsolódik. Szoktuk mondani, hogy nekünk két hazát adott a Gondviselés, egy égi és egy földi hazát. Az égi hazát jelenti számunkra az egyház, amely arra tanítja híveit, a földi haza állampolgárait, hogy mint legutóbb Grősz József kalocsai érsek kifejezte: »lelkiismeretesen teljesítsék kötelességüket ott, ahová a Gondviselés állította őket«. Ezzel a tanítással és nevelő munkával nem elvonul az élettől, hanem részt vesz benne. Részt vesz úgy, hogy magáévá teszi az új társadalmat építő nemzet hazafias törekvéseit s azzal is, hogy terjeszti, képviseli és megszenteli a minden emberi és társadalmi jólétet megalapozó értékeket a testvériséget, a szeretetet, a kötelességteljesítést, a közösségi érzést, a bizalmat. Éppen ezért azzal a reménnyel kezdhetjük a következő esztendőt, hogy égi és földi halunkhoz kapcsolódó kettős hűségünket, amely talán egyesek szemében képtelenség, mégis az idők és történések kedvező jelei kísérik. Határ(lazá& írta: FENDRIK FERENC Úgy nyúlik be a szanatórium terasza a park fái és bokrai közé, mint egy kiugró, fehér szirtfolt a tengerbe. Ennek a tengernek sötétzöld a tükre, széles, napfényes foltokkal s fodraiban akácfürtök habzanak. És minél csendesebb az idő, annál több zaj hallatszik be hozzánk: füttyök, csipogások, kitartó kakukolások. Hajnal felé a legnagyobb a lárma. Az első napokban, amikor még nem szoktuk meg az éjjel-nappali, kintfekvést, valamennyien felébredtünk, most már csak Jancsi figyeli a vidám zsivajt. Tanyai gyerek, neki ötkor már reggel van. Minden madárhangot ismer, mi csak a kakuknál és a sárgarigónál jegyezzük meg: — Kakuk! Sárgarigó! Óvatosak vagyunk ugyanis, amióta pesti ügyvédtársunk egy távoli hang hallatára kijelentette: — Vörösbegy! — Ez? — nézett rá megvetően Jancsi. — Sohse volt ez vörösbegy. Ez liba. Dr. Bartha zavartan, hrímmentett, majd pedig, hogy enyhítse felsülését, kedélyesen felsóhajtott: — Fiatal liba, uraim! Fejessalátával! A Szigeten! Hatan fekszünk egymás mellett, öten városiak vagyunk: sofőr, tanár, adótisztviselő, ügyvéd és én. Jancsin viszont rögtön látni, feje tonnáján, minden mozdulatán, hogy itt nőtt ki a földből. Úgy ül nagy, kerek koponyája tömzsi nyakán, mint egy dinynye, a haja meg olyan, mint egy csikóé: kemény, kócos csomókban lóg a szemébe. Amikor hazait eszik, valamennyien felkönyökölünk s úgy élvezzük, hogyan kanyarít egyetlen szeléssel az ujjai közé fogott hagymából, szalonnából, kenyérből, ötvagy hatéves, nem tudja pontosan megmondani. Állítólag akkor kezdett el fájni a térde, amikor iskolába kellett volna mennie. Aztán csak sántikált otthon. Orvosnak nem mutatták, szegények, nyolcan vannak testvérek és a város is messze van, meg aztán Örzse néni rakott rá mindenféle kötést, még kecskeganéjt is. Mindezeket csak pár héttel később tudtuk meg Jancsitól, hogy hozzánk került. Eleinte konokul hallgatott, egy szót se sikerült kihúzni belőle. De aztán lassan felengedett. Beszélt, a tanyáról, a Basa kutyáról, a Döme disznóról és kérdezgetett is. Molnár, a sofőr, elmagyarázta, mi hajtja az autót, dr. Bartha megmutatta neki karórája szerkezetét — itt, a szanatóriumban látott először olyan órát, amilyet karon hordanak. És tanítottuk, szórakoztattuk. Fábián, a tanár, számolt vele, az adótisztviselő csákót és hajót készített neki újságpapírból, én meg lerajzoltam. „Jancsi spenótot eszik”, vagy „Jancsi és egy rőf kolbász” — ilyen címeket adtam a rajzoknak. Azt hittük, Jancsi most már a barátunk, legyőztük lelki ellenállását velünk, városi emberekkel szemben, de tévedtünk. Jancsi csak jókedvében volt közlékeny, ha bajban volt, éppen úgy visszahúzódott, mint az első napokban. Márpedig hetenként háromszor volt bajban. Hétfőn, szerdán és szombaton. Ezek voltak a kezelési napok. Ilyenkor is, mint máskor, már öt órakor ült az ágyán, de most nem billegette ujjait a madarak felé, hanem komoran maga elé meredt. Hétkor hozták a reggelit. Hozzá se nyúlt. Hiába próbáltuk vigasztalni , mintha nem is látott volna bennünket. S ahogy közeledett a kezelés ideje, úgy lett egyre kétségbeesettebb. Szüpögött, potyogtak a könnyei. Amikor pedig meghallotta zörögni a műtős Laci kocsiját, harsogva sírni kezdett. És sírt, sírt, míg csak sorra nem került. Ő volt a harmadik. Tehetetlenül néztük, nem tudtunk segíteni rajta. Egyik nap különös dolog történt. Amikor kigurította Laci a tanárt és egy pillanatra nyitva maradt a folyosóajtó, megjelent a nyílásban egy csizmás, nagybajuszú paraszt. Aggódva nézett Jancsi felé. Aztán, kis habozás után, elszánta magát és nekiindult. — Hát te mért rísz?— kérdezte Jancsi fölé hajolva, öreg volt, közel a hatvanhoz, ráncokkal agyonszabdalt arccal. Jóság, melegség sugárzott esejből , s önkéntelenül is a földek barázdáira kellett gondolnom, a barázdák teremtő melegére. — Mért rísz? — kérdezte újra, Jancsi rábámult, majd szinte megszaglászta, mint valami kis állat, aztán a legnagyobb csodálkozásunkra, megszólalt. — Szúrnak. — Szúrnak? — Szúrnak. S hogyan, hogy nem, egyszeresak azt láttuk, hogy Jancsi fogja az öreg paraszt kezét s az utolsókat szütytyenti. — Elvetették már a krumplit? — El. — Hát a kukoricát? — Hát azt még egészen nem. Harmadszor is beállított Laci. — No, Jankó, gyerünk! És Jancsi mukkanás nélkül tűrte, hogy Laci feltegye a kocsira. — Egymásra találtak — mutatott utánuk a sofőr. Érezni lehetett a hangjában, hogy tulajdonképpen meg van sértve. Valamennyien meg voltunk sértve. Dr. Barthának még a füle is kivörösödött. — Mi nem tudjuk megvigasztalni, de jön egy paraszt... * Néztem a kocsi után. Ahogy mentek kifelé, az öreg kíséretében, békés falusi kép jutott eszembe. Este, mezőről hazatérő szekér és mellette ballagó paraszt. S még azt is hallani véltem, hogy valahol messze harangozna!^ Katolikus hetilap 1958 január 5