Új Ember, 1966 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-29 / 22. szám
Karl Barth a zsinati szellem tükrében A világhírű svájci hittudós 80-ik születésnapját nem csupán a Kálvint követő keresztény testvérek ünnepük, hanem a katolikus hittudósok is. Sőt ők írták róla „a legszakszerűbb és legértékesebb könyveket” — olvasom Kurt Marti, az egyik tanítvány ünnepi cikkében. Nem lévén szakember, ez szinte hitetlennek tűnik. Karl Barth teológiájával ugyanis csak 22 évvel ezelőtt, akkor is pusztán felszínesen kerültem érintkezésbe. A háborús embertelenség éveiben vigasztalásként a Keresztény humanizmus című könyvet olvasgattam. Rüssel, a kitűnő mű szerzője, Barth zsenialitását méltányolta ugyan, de a humanista katolikus teológiával összeegyeztethetetlennek rajzolta. Nem azért, mintha Barth emberileg lett volna antihumanista, hiszen bonni katedrájáról Hitler azért űzte el, mert szembeszállt a nemzeti szocialista törekvésekkel, hanem azért, mert Rüssell Luther, Kálvin és Barth istenképét és emberről alkotott felfogását tartotta antihumanistának és idegennek a katolikus humanizmustól. Tőle tudtam meg, hogy Barth a katolikus teológiát antikrisztusinak mondta. Ilyen előzmény után érthető érdeklődéssel olvastam az agg protestáns tudós 80-ik születésnapja után, hogy olyan kiváló katolikus hittudósok, mint Hans-Urs von Balthazar, Hans Küng, Congar és mások is messzemenően értékelték Barth korszakos jelentőségű működését. Ez a tény maga is éles fénnyel világít rá a zsinatot megelőző csendes szellemi munkára és a katolikus tudósoknak arra a készségére, hogy megnyíljanak a bátor és igaz gondolatok előtt, még akkor is, ha azok szokatlanul merészek. Karl Barth jelentősége csak akkor válik érthetővé, ha felidézzük, mennyire kiüresedett a századforduló idejére az a protestáns hittudományos irányzat, amely mind nagyobb figyelmet szentelt a liberális és vallásellenes eszméktől áthatott filozófiával és lélektannal való kapcsolatának, ugyanakkor pedig mindinkább szem elől tévesztette a maga sajátos forrásait: a szentírást és a reformátorokat Egy 1910-ben, Berlinben tartott protestáns kongresszuson úgy látszott, hogy ez az elvilágiasodott irányzat győzedelmeskedik , amikor a fordulat bekövetkezett. Ez Karl Barth nevéhez fűződik. Aki átrajzolta a református gondolkodás térképét Daniel Rops, a nemrég elhunyt katolikus egyháztörténész így jellemzi a most 80 éves protestáns hittudós rendkívüli személyiségét: „Ő volt az, aki szemünk láttára erőteljesen és csaknem profetikus előrelátással gyökereresen átrajzolta a református gondolkodás térképét Zömök, jól kiegyensúlyozott, az életnek örülő ember, akinek kékes-zöld szeme vidáman csillog vastag szemüvege mögül és semmit sem szeret jobban, mint vitatkozni barátaival, miközben szívja a pipáját s ironikusan meg-megcsillogtatja a bázeliek hagyományosan éles, ironikus jellemvonásait. És ráadásul csodálatosan csordultig van töltve a szellem kincseivel: kultúra, munkabírás, keresetlen emberszeretet, bátorság, érzékenység és művészi készség jellemzi.” Bázelban született, 1886-ban. Bernben nevelkedett, Berlinben, Tübingenben, Marburgban tanult. Hallgatta a híres Harnack előadásait. Harnack teológiájában minden eltolódott Isten atyai jósága felé. Krisztusról, az istenemberről szóló tant az evangélium elfajzásának tekintette s azt a görög, római kultúra, a hellén világ káros hatásának tekintette. Úgy vélte, hogy nem a Fiú, csak a jóságos és szerető Atya tartozik az evangélium tanításba, hiszen Jézus is csak őt hirdette. Barth ezt a felfogást támadta meg. Teológiája Isten abszolút világfölöttiségéből mindenhatóságából, „egészen más” voltából indult ki, s ezt a felismerést a végsőkig hajtva az ember szerepét az üdvösség történetében nem ér ÍRTA. SZIGETI ENDRE tékelte oly mértékben, mint a skolasztikus teológia emberszemlélete. Teológiájának ez az ember szerepét kissé alábecsülő, pesszimista vonása ez, amit Rüssel antihumanistának vélt és Barth éppen a skolasztikus hittudománynak az ember jelentőségét is kiemelő vonását ítélte el, mondván, hogy ez a katolikus teológia „az Antikrisztus kitalálása”. De Barth dialektikus teológus. Dialektikájában a tétel, a teremtő Isten, a teremtett rend szervezője, a föltétlen Úr, az ellentétel a vétkében bukott ember, a szintézis viszont — Krisztus, aki a kozmosz kulcsa, mert benne és általa érthető meg a keresztény hittudomány minden tétele, a bűnös ember csak benne és általa lehet hasonlóvá Istenhez. Igen, a Krisztusba vetett hit révén. Barth szerint az az eszköz, amely a megismerés egész mezejét megnyitja számunkra, a hit. Az úgynevezett liberális protestáns teológiával szemben visszaállította a hit értékét, mint a megismerés módját. A hit és a tudomány, a hit és a történelem híres ellentétei túlhaladottnak tűnnek számára. Tisztelet és csodálat... Barthot az őskeresztény tanítás, a reformátorok gondolatai ihlették, sőt a katolikus Canterbury Szent Anzelmhez (1034—1109), a skolasztika atyjához nyúlt vissza és a Krisztusról szóló tanítás vált dogmatikájának alapjává. Ezt a Krisztus-központú szemléletet, amelyről a magyar katolikus hívők is oly sokszor hallhattak már a szentbeszédeken, természetesen nem Barth „találta ki”. Megvan ez kezdettől fogva János evangéliumában, pl. Fülöp és Jézus párbeszédében, amikor Jézus kijelenti, hogy aki őt látta, az látta az Atyát is. De ennek a gondolatnak bátor hirdetése, tudatosítása — részben még a katolikusok körében is — neki köszönhető. Egy hosszú életen át ezért dolgozott, és így született meg 12 kötetes műve, Az egyházi dogmatika, amelyet Daniel Rops Szent Tamás Summájához hasonlít. Barth egyetlen vallásfelekezet és iskola iránt sincs elkötelezve az egyes kérdésekben, így pl. a személyes eleve elrendelést, ezt a kálvini tételt nem fogadja el, s azt csak Krisztusra vonatkoztatja. Minden hitvallásból és irányzatból a legjobb felismeréseket nagyszabású ökumenikus egységbe fűzi össze. Karl Barth csaknem összehasonlíthatatlanul ökumenikus teológus, akivel katolikus részről persze még sok mindent tisztázni kell. De ha ma „a megfelelő idő távlatából tekintünk Barthnak a modern liberális teológiával vívott harcára, csodálat és tisztelet ébred bennünk iránta” — írja Albert Brandenburg paderborni katolikus professzor. Hans- Urs von Balthazar szerint pedig két dolgot minden esetre joggal állapíthatunk meg róla: neki köszönhető „a protestáns gondolatok legerőteljesebb kimunkálása és a katolikus gondolkodáshoz történő legerősebb közeledés.” Daniel Rops, a történész pedig bizonyosra veszi, hogy a keresztény teológia Barth után nem maradhat ugyanaz, mint ami előtte volt. Templomi hangverseny a Prágai Tavasz keretében Huszonegy év óta minden tavasszal felharsannak Prágában az ünnepi fanfárok, melyek a Prágai Tavasz elnevezésű zenei fesztivál megnyitását jelzik. Idén tizenhét ország kiváló muzsikusai, szólistái és zenei együttesei léptek dobogóra Prága zenetermeiben, hogy a fesztivál minden napját ünneppé varázsolják a zenekedvelő közönség számára. Ezeknek az ünnepnapoknak sorából is kiemelkedett május 14, amikor a délelőtti órákban zsúfolásig megtelt a prágai Szent Vid székesegyház. Kiváló szólisták és együttesek közreműködésével itt került bemutatásra Haydn Évszakok című oratóriuma. aszkézis képletei Egy atléta útja a halálig: ez a témája Mészöly Miklós regényének, Az atléta halálának. Miért hal meg, mi az, amiért elvágja mindazt, ami a léthez, a világhoz köti? Ezt próbálja könyvében megfejteni az író. Íme a kép, mellyel a regény indul: Bálint halva fekszik az Égettkő völgyében, szerelmese, Hildi hajol föléje, kifeszíti kezéből a különös, színes hasú stopperórát. De a mutatók nullán állnak. „Így még csak találgatni se tudtuk, hogy azokban a percekben milyen távolságot futott” — vallja Hildi. Az ő vallomása a regény. S ahogy a lány utánamegy Bálint titkának, felgombolyítja a múltat, az atléta történetéből egyre világosabban kitetszik, hogy a cselekménynek valamiképp két szintje van. Az egyik szint a reális világ, ebbe ötvöződik a tulajdonképpeni történet: egy futóbajnok élete s mindazoké, akik körülveszik. De van egy másik szint is — és ez a lényege a műnek —, mely csak áttételesen érthető. „Keveset beszéltünk a rossz lelkiismeretről, Hildi. Pedig anélkül nincs semmi. Hűség sincs. Se rekord” — mondja Bálint. Mészöly ezt teszi meg könyve mottójául: „Gyorsabban, magasabbra, távolabbra.” Ez a gondolat fűti Bálintot. S ami hajtja: a lelkiismeret. A rossz lelkiismeret, ő hívást hall, ő egy kitapinthatatlan mágnesesség vonzásába került (regénye végén ezt egészen konkrétan is megfogalmazza az író), állandó kielégületlenséget érez, mint aki nem tudja teljesíteni feladatát. És sorban születnek benne a felismerések. Egyszerre szűknek érzi az olyan kategóriákat, mint a 800 méter vagy az 1000 méter, megszabott távok, megszabott idő nélkül akar futni. Lassan túlnő, felülemelkedik azokon a dolgokon, melyek a körülötte élők életét betöltik, s egy új, a többiek számára érthetetlen világ felé tapogatózik. „Egyszer csak jön egy nap, mikor egy táj kezd fölrajzolódni — vallja Hildi —, egy táj, ahová tudom, hogy csak a másik léphet be, hiába látom én is.” Ez az a másik szint. Már rég érezzük, hogy itt nem csak és nem is elsősorban Bálint sportteljesítményeiről van szó. Mészöly hangsúlyozza is ezt. A regény hősei közül egyedül sógornője, Réka méltó a sportolókhoz. Réka, akinek bábszínháza van a ligetben. Hildi tétova emlékezéseibe rejti az író Bálint vallomását: „Nyíltan rákérdeztem, hogy dilettánsnak tartja-e vagy igazi művésznek. De nem kaptam rá egyenes választ. Valami olyasmit mondott akkor, hogy Réka aszkéta, Réka olyan nyelven próbál beszélni, ami tulajdonképpen idegen már a legtöbb ember ízlésétől. — Ezt egyszer a yardról mondtad nekem — jegyeztem meg halkan.” Mészöly tehát az aszkézis képleteit próbálja megrajzolni az atléta útjában. Abban, ahogy az lépésről lépésre egy új világ felé emelkedik, egy új, magasabb értékrend szerint méri a dolgokat. A bátakolosi szoborleleplezés vidéki ünnepségei egy szintre kerülnek itt a prágai nemzetközi versenynyel. Többé már nem azok irányítják Bálintot, akik a tribünön ülnek, hanem az ő belső útja. Ezért fut teljes erővel Bátakoloson is a kis vidéki futók a partnerei, akik már a második, harmadik kör után kihullanak —, s ez bénítja meg, mikor Prágában a nemzetközi döntőben színre kellene lépnie. Mert Bálint felfelé törése állandó harc. Belső harc, mely függetlenül a nemzetközi versenytől Bátakoloson éri el csúcspontját a világ adta keretek között. Küzdelem e határok, gátak lebontásáért. A regény elején „rossz lelkiismeretről” beszél. De ez túlságosan konkrét megfogalmazás. Azokban a szférákban, ahová Bálint emelkedik, már nem lehet durva félreértések nélkül alkalmazni hétköznapi fogalmainkat. Ezért vetít az író mindent jelképekbe, rajzol fel képleteket. Bálint, az egyre „gyorsabban, magasabban, távolabbra” törő Bálint Bátakoloson a szemébe hulló zsebkendővel küzd, majd a lepkével, mely állandóan az arcába verődik, s nem hagyja futni. De az, ahogy a bátakolosi jelenetben az utolsó húsz-harminc méternél már nem is kapkod a zsebkendő után, ahogy bekötött szemmel is a célszalag felé száguld, ez már jelképesen előrevetíti Bálint végső győzelmét. Mégis ez a lepke még utolsó futásában is elkíséri, azon a vidéken is feltűnik, ahol teljesen ismeretlen. A halott Bálint arcán a szétroncsolódott lepkeszárny, szétroncsolódott „rossz lelkiismerete”. Az utolsó éjszaka — melyet a Vlegyaszán tölt Bálint és Hildi — különös dolog történik. Egy fiú hívja őket le a faluba, ők felöltöznek, utánasietnek. A fiú addigra eltűnik, a faluban mindenki alszik, senki sem tudja, hova hívták őket. A hívás: Bálint halálának előestéje. Ez után nem is jöhet más, csak Bálint távozása. A stopperóra nem mutat időt: Bálint túllépte azokat a korlátokat, melyek közt legnagyszerűbb perceiben is vergődött. Mészöly Miklós visszafojtott szenvedélyességgel megírt regénye vallomás. Vallomás a végtelenbe igyekvő lélek legbensőbb titkairól. Pályi András Minden jegy elkelt a brnoi Állami Színház passiójátékára Amint erről a prágai Katolické Noviny beszámol, a brnoi Állami Színház ez idei évadjának legsikeresebb darabjai közé tartozik egy északcsehországi eredetű régi passiójáték mai színpadra alkalmazott változata. A játék címe: „Komédia a mi Urunknak és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megöletéséről és dicsőséges feltámadásáról.” A játék színpadi bemutatójára még az elmúlt év novemberében került sor, amikoris a műsorfüzetekben és plakátokon hirdetett előadás címe nem kis meghökkenést keltett. Elsősorban a vallásos emberek körében, akiket a színpadi mű címében a „komédia” szó megzavart. A bemutató és az első előadások azonban hamarosan eloszlatták a darab iránti bizalmatlanságot. Jan Kopecky, aki nagy műgonddal végezte az átdolgozás munkáját, igyekezett a modern színpadra való átültetésnél megmenteni a régi cseh passiójátékok előadásának népi formavilágát, érzékeltetve annak a kornak vallásos atmoszféráját is, amikor a hasonló moralitás-játékok keletkeztek. Erre kívánt utalni azzal is, hogy a játék eredeti címét nem változtatta meg. Nem volt könnyű dolga sem a rendezésnek, sem az előadóművészek együttesének, amikor az átdolgozásnak ezt a szándékát szem előtt tartva vállalkozott a különleges feladatra és az ezzel járó kockázatra. A brnoi Állami Színház ugyanis modern műsorpolitikájával a leghaladóbb csehszlovákiai színházak közé tartozik. Közönsége roppant igényes. Ezért jelentett egyrészt meglepetést, másrészt elégtételt az együttes számára, hogy a darab minden előadását a közönség forró tetszésnyilvánítása kíséri, s a passiójátékra az évad végéig már minden jegy elővételben elkelt. A nagysikerű színpadi művet egyébként május 21-től a prágai Nejedly-színház is műsorára tűzte. Kihantolás fenyegeti Koudela Géza sírját Negyvenöt éves volt, amikor meghalt Koudela Géza. Elégett a munkában , ahogyan barátai, szűkkörű munkatársai mondták. Munkásságát nem kell hosszan ismertetni: az eucharisztikus kongresszusi himnusz szerzője, az Egyetemi templom egykori karnagya, a Zeneakadémián tanár, a magyar egyházi népének megújításának munkája. A Farkasréti temetőben álló sírjára rávésték az eucharisztikus himnusz első akkordjait. De ma nemcsak a hangjegyere világítanak a sírról, hanem az a ráragasztott hirdetmény is, mely szerint a sírhely megváltási ideje lejárt, s ha intézkedés nem történik, kihantolják és hamvait közös sírhelyben helyezik el. Felesleges szépítgetni a tényeket, szerkesztőségünk is véletlenül értesült, hogy a hirdetmény már több hónapja látható a síron. A temető irodájában megerősítették, hogy a sír kiürítésre kerül. Egy mód van megmentésére — mondták itt — kérvényt kell írni a Temetkezési Intézet igazgatóságának minél előbb, kérve, hogy a sír megváltási díjának újbóli lefizetésével a kihantolást ne hajtsák végre. A kérvényt szerkesztőségünk az illetékesekhez már el is juttatta. Kondela Géza örökét ápolja, munkásságát tovább viszi a Cecilia Egyesület (OMCE), s bizonnyal mások is felfigyelnek emlékére és gondjuknak tekintik sírja megmentését Amire a Comedie francaise játéka figyelmeztet két estén át a párizsi Comedie Francaise Kelet-Európában turnézó együttese adott ízelítőt a francia versmondásból és francia klasszikus színjátszásból Budapesten. A legnagyobb élményt nem a bemutatott három klasszikus darab , a két Moliére és egy Marivaux vígjáték nyújtotta, nem is a francia szöveg szépsége, hanem a színészek és színésznők játéka és mozgása. A tökéletes gesztusok koreográfiája, amivel a szöveget kísérték, érzelmeiket hangsúlyozták, érthetővé tette mondanivalójukat még az előtt is, aki a szöveget nem értette, örömnek és bánatnak, odaadásnak és visszautasításnak, minden legapróbb érzelmi rezdülésnek megvan a Comédie Francaise színjátszó stílusában a maga hagyományos, nemzedékeken át kicsiszolt, széppé és mélyértelművé formált kifejezése gesztusban is. És mindez nem valami kicirkalmazott, élettől távol álló pantomim, hanem egyszerűen — a szép emberi viselkedés, az etikett. Az illem, az etikett az emberi kultúra kincse — ezt revelálja a Comedie Francaise régi, de ízléses kosztümökben és ugyanilyen díszletek előtt ágáló aktorainak és aktornőinek játéka. Nem hiába egy a töve a két szónak: az etikának és az etikettnek. Az a közösség, amely eljutott a kultúra és az etika valamelyes fokára, megköveteli tagjaitól, hogy viselkedjenek szépen, kultúráltan, fegyelmezetten. Nem véletlen és nem is lényegtelen, hogy az egyház is megkívánja híveitől és papjaitól az istentiszteleten és a templomban a szép viselkedést, a fegyelmezett mozgást. Igaz, az etikett, ha nincs etikai fedezete, hazugsággá válhatik. Ám rossz jel, ha semmi normát és formát nem tartanak be az emberek viselkedésükben. Az etikett nem a legfontosabb ügye egy társadalomnak. Hiánya azonban kulturális és etikai hiányokról árulkodhat. A közösségi etika hiányáról is. Sinkó Ferenc Az édesanya fogalmaz — Rettenetes volt. Az autó oldalról, nagy sebességgel bekanyarodott. Láttam, hogy nem menekülhetek előle, elkéstem, tehetetlen voltam. Megmerevedve vártam, hogy elgázoljon. Nem éreztem fájdalmat, csak tompa zsibbadást, mikor kinyitottam szememet. Orvos hajolt fölém, nyugtatott, hordágyra emeltetett. Nemsokára műtőasztalon feküdtem, s kábult voltam, amikor tele kötéssel ágyba fektettek. Vigasztaltak, hogy nincsen nagyobb baj, a törés jóindulatú, rövidesen felépülök. Délelőtt történt balesetem, kérdezték, kit értesítsenek hozzátartozóim közül. Fiam munkahelyének telefonszámát adtam meg. — Szegénykém — borzasztó lehetett ez a délelőtt — mondja a történetet hallgató barátnő. — Nekem nem, de szegény fiamnak... Gondold el, milyen borzasztó érzés lehetett neki, amikor egy idegen hang értesítette, hogy az anyját autóbaleset érte és kórházba vitték. Ez volt a szörnyű. Így hangzott a történet, az anyaszív fogalmazásában. te éérfi A Szentszék, mint ahogy a Kathpress jelenti, engedve a montevideói egyházmegye papjai és hívei egyre sürgetőbb kérésének, Corso püspököt apostoli adminisztrátorral váltotta le. A távozó püspök, aki a Maldonado-Punta egyházmegye élére kerül, úgy nyilatkozott, hogy áthelyezése a papság s a laikusok kis csoportja által szervezett „hajsza” következménye, akik a zsinati határozatokról alkotott nézeteiket az ő akarata ellenére, erőszakkal kívánták megvalósítani. A montevideói egyházmegye új vezetője, Partelli, eddigi tacuaremboi püspök, szociális érzéséről közismert főpap. Egyházmegyéjében több ízben élesen bírálta a földbirtokosokat, akik „különbül bánnak állataikkal, mint munkásaikkal”. Ezzel szemben, mint ahogy a „Hecos” c. napilap írja, Montevideo mind ez ideig a merev konzervativizmus fellegvárának számított. Partelli püspök, aki kineveztetése után a „Bien Publico” c. folyóiratnak nyilatkozott terveiről, kijelentette, hogy legelső feladatának tekinti a zsinati határozatok haladéktalan végrehajtását a laikusok közreműködésével. Rendkívül fontos — mondotta a püspök —, hogy a laikusokat mindinkább bevonják abba a történelmi folyamatba, amellyel az egyháznak a jövőben szembe kell néznie. Ez az a terület ugyanis, ahol az egyház egyes képviselői még mindig archaikus nézeteket vallanak. Az „El Plata” című folyóirat a püspökcserével kapcsolatban nagy elismeréssel ír a Szentszékről, kiemeli azt a tényt, hogy a Szentszék meghallgatta a papság és laikusok kívánságát és olyan püspököket szándékozik adni Dél- Amerikának, akik nyitot szemmel nézik e földrész súlyos szociális problémáit VASÁRNAP EGYHÁZI ZEKÉJE Mátyás templom 10 ó. Schubert B-dúr mise. Belvárosi főplébánia templom 10 ó. Liszt: Koronázási mise, Deák—Bárdos: Confirma hoc Deus (orfenórium), Franck: 150. zsoltár. Bazilika 10 ó. Pikéthy: Missa „Dona nobis pacem”, Deák —Bárdos: Confirma hoc. Budai ferencesek temploma 10 ó. Puccini: Messa di gloria, 12 ó. Gyermekkórusok. Kőbányai Szent László templom 10 ó. Pikéthy: Missa pro pace. Goller: Confirma hoc. 30-án 10 ó. Népénekes nagymise. Szent Erzsébet templom (Rózsák tere) 10 ó. Gruber: Szt. Cecília mise. Szent Margit templom 10 ó. Beliczay: F-dúr mise, Goller: Offertórium (zenekarral), 30-án 18.30 ó. Goller: Confirma hoc, Franck: Zsoltár. Óbudai Főplébánia templom 10 ó. Beethoven: C-dúr mise, Remetekertvárosi Szentlélek templom 10.30 ó. Mozart: Koronázási mise, Mozart: Ave verum, Ária Bach Pünkösdi kantátájából. Alkantarai Szent Péter templom 10 ó. Lisznyay: Missa Galesiana. Pécsi székesegyház 96. Bérmálás. Népének és közösségi szentmise. Bach: C-dúr toccata. • A Belvárosi főplébánia templomban május 31-én, kedden 18 óra 30 perckor ünnepélyesen fejezik be a májusi litániákat, az énekkar közreműködésével.