Új Ember, 1969 (25. évfolyam, 1-26. szám, 1200-1225. szám)
1969-01-05 / 1. szám
Katolikus szemmel irvó keresztényeknek is érdemes felfigyelniük Hahn István nemrég megjelent könyvére. A marxista professzor „Istenek és népek” címmel kis vallástörténeti kézikönyvet adott ki. Ez az első, általánosabb igénnyel íródott magyarnyelvű marxista munka, amely a vallások kialakulásával, „az istenek születéseinek homályos és többfelől megközelíthető kérdésével foglalkozik. A könyv szerzője világnézeti szempontból a dialektikus materializmus híve, tudományos módszere pedig a marxizmus s ez a világnézeti hovatartozan hósága természetesen megjellegzi vallástörténeti művét is és így világnézeti elkötelezettsége érezhető a tények értelmezésében és magyarázata közben is. Ez magától értetődő. Annál érdekesebb azonban, hogy a vallás megjelenésének időpontjára nézve a marxista vallástörténész véleménye lényegében nem áll távol a katolikus Izuhár Flórisétól, akinek „Egyetemes vallástörténet” címmel írt, kétkötetes munkája ezelőtt harminckét évvel jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Ez nem azt jelenti, hogy Hahn egyetért a katolikus Schmidtnek vagy a bécsi iskola más képviselőinek az ősegyistenhitre vonatkozó tanításával, vagyis azzal, hogy a legősibb emberek, akárcsak a történeti fejlődésben elmaradt primitív népek, kezdetben az egy Istenben hittek és ez az egyistenhit fajult el a későbbiekben többistenhitté és bálványkápék imádásává. De elveti azt a nézetet is, amely „a vallás kialakulását lehetőleg mennél későbbi időszakra, az őskor legvégére vagy éppen az osztálytársadalmak kialakulásának idejére” tette, csak azért, hogy minél hosszabb időre nyújthassa ki azt a kort, amelyben az emberek állítólag vallástalanok voltak. Akárcsak Kühár Flóris, Hahn István is tudja, milyen nehezen határozhatók meg a vallásosság időbeli kezdetei. Sőt ez szinte lehetetlen. Az azonban Hahn könyvéből is kiderült, hogy amikor az embert már embernek nevezhetjük, tehát a neandervölgyi korszakban, az őskor középső (Kr. e. 150 000—50 000) és még inkább az őskőkor felső szakaszában (Kr. e. 35 000—10 000) — régészeti leletek alapján már következtethetünk valamiféle vallásos kultuszra. Lehet, hogy a „homo sapiens” (Linné rendszerének embere, a mai ember, a „bölcs ember”) még nem jelent meg a földön, de megjelent már a „homo religiosus”, a „vallásos ember”, vagyis az a lény, aki lassanként kibontakozik a meghatározó ösztönök kényszeréből, megérzi a szellem szabadságát és rásejt létének lényegére, a benne szunnyadó istenképre is. Ezt keresi az ember azóta is, homályosan, tapogatózva, kutatva a mágián, a varázslatokon, a totem állatokon, az istenekről szóló költeményeken át a filozófusok isten-eszméjéig, egészen a kinyilatkoztatás Istenéig, a karácsonykor emberré lett Istenig. Sz. E. Iortörténeti és társadalmi kórtörténeti jelentőségű a „Szegény atya” című anekdota, amely a Ludas Matyi karácsonyi számában megjelent Emlékszünk a tv dadogó riportjára karácsony előtt: „mit hoz a Télapó karácsonyra?” Aztán a Mikulás előtti időkre is: „mit hoz a Télapó?” Ám minden szónál szebben beszél ez a szatíra. Íme: „Csuda jó hónap ez a december. Most volt a Mikulás... — Nem Mikulás! Télapó —, mondja rendreutasítóan a materialista atya. — A Pistiéknél a Mikulás volt. — Az a Pistiéknél volt. Hozzánk a Télapó jár. — Nem baj, nem is ezt akartam. Hanem annak örülök, hogy nemsokára jön a Jézuska ... — Pistiékhez! Hozzánk nem a Jézuska jön. — Hanem? — A Télapó. — Az már volt Az jött a Mikulás helyett — A Jézuska helyett is az jön. — Miért? — Hogy-hogy miért? Csak! — Akkor a Pistinek sokkal jobb dolga van. Mert hozzá jött a Mikulás is, meg az oviban a Télapó is. És jön hozzá a Jézuska is. — Az ugyanaz! — A Jézuska meg a Télapó? — Az ... Illetve, dehogy. Nézd, kisfiam, te már nagy gyerek vagy, jól tudod, hogy se Jézuska, se Télapó, se Mikulás nincsen. Ezt csak a felnőttek találták ki a kisgyerekeknek ... — Értem ... Akkor hozzánk azért nem jön a Mikulás és a Jézuska, mert te csak egyet tudtál kitalálni: a Télapót —, mondja a gyerek és kissé sajnálkozva néz a materialista atyára.” ______ ]V Móricz Zsigmond nagyra bebecsülte Mécs Lászlót, a katolikus papköltőt — ez derül ki. Móricz Virágnak a közelmúlt-ban megjelent érdekes könyveiből. 1930-ban az Elán című szlovák folyóirat egyik munkatársa, Stefán Letz beszélgetést folytatott Móricz Zsigmonddal. Az interjú megjelent az Elán novemberi számában. A beszélgetést folytató újságíró többek közt ezt kérdezte Móricztól: — Kiket tart a legtehetségesebb magyar írónak Szlovákiában és Magyarországon? — Valamennyiüket szeretem. A költők közül Szlovákiában nagyrabecsülöm Mécs Lászlót és Győri Dezsőt. A prózában sokat ígér Tamás Mihály és Darkó István. Magyarországon a legjobbak Erdélyi József, Illyés Gyula és Szabó Lőrinc. Móricz Virág könyvében (Móricz Zsigmond szerkesztő úr) idéz egy levelet 1932-ből, amelyet apja hozzá írt, amikor ő Szlovenszkóban gyűjtött előfizetőket a Nyugatnak. Móricz ezt írja a levélben lányának. .. Mécs Lászlóval nem jöttél össze? Én nagyon szeretem őt, s fogalmam sem volt róla, hogy éppen mikor a hajón találkoztunk, abban a számban jelent meg ellene kritika. Ez a dolog hatalmamon kívül van, mit tegyek.” A célzás arra vonatkozik, hogy a kedvezőtlen kritika a Nyugatban jelent meg, amelynek Móricz volt ez időben a társszerkesztője, de a kritikai rovat nem az ő feladatköréhez tartozott, abba neki nem volt beleszólása. A levél közlése után Móricz Virág is megerősíti, hogy apja nagyon kedvelte a felvidéki papköltőt, egyik sorát gyakran idézte azzal a megjegyzéssel, hogy az a költő, aki ezt a sort leírta, nem hiába született. Móricz Virág így idézi a verssort: Rózsát ültettem, hogy szebb legyen a föld ... Móricz Virág értékes visszaemlékezését egy kis helyreigazítással szeretnénk korrigálni. Mécs László szóbanforgó sora így hangzik: Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld... G. Gy. Az éhező emberek megsegítésére alakult oxfordi társaság, az OXFAM, egy folyóiratban jelentette meg az alábbi imát: Ó, Úristen, áldd meg mindazokat a karácsonyi időben, akik a fájdalomtól, szegénységtől, a magánytól, vagy borzalmas éhségtől szenvednek, ösztönözz minket, hogy segítsük őket a tiszteletre méltó és szenvedés nélküli élet megteremtésében. Add nekik és nekünk, ó, Urunk, mindent ölelő kegyelmedet. Amen.” Az ima mellett hatalmas mandulaszemű néger gyerek tekint ránk, sovány bőre ráfeszül bordáira. Előtolul a kérdés: mi lett e kisgyerekkel a fénykép elkészülte óta, és mi lesz a ma még éhező sokmilliónyi gyermekkel? Prédikációk és javaslatok Lengyelországban A lelkipásztori hatás és e hatás formáinak kérdése a lengyel katolikus sajtó érdeklődésének középpontjában áll. Ehhez a témához nyúl a Wier című katolikus folyóirat egyik legutóbbi száma is,melyben két lengyel paptól és Anna Morawska írónőtől kértek nyilatkozatot a prédikációról. Kuc nyilatkozata szerint a prédikáció körül gyűrűző vitát azzal nem lehet megoldani, hogy azt követeljük, legyen rövidebb. Mert vajon a követelés beteljesülése azt hozza majd, hogy a rövid szentbeszédeket hallgatni fogjuk? Az atyának nem ez a véleménye. Szerinte a szószéken beszélő papnak egész személyisége latbavetésével, egyéni meggyőződéssel kell fordulnia a hívekhez, hogy hallgatói megérezzék: az, amit mond, létfontosságú a számára. „Az evangéliumban Isten fordul hozzánk. Beszédében a papnak hitelesen tanúságot kell tennie az evangélium igazságáról”. Emberi szava így isteni szóvá válik, hallgatója pedig épp ezért fogja elfogadni szavait. Zuberbieri atya a kérdés legkényesebb részét fogalmazza meg nyilatkozatában: „Olvassuk a katolikus sajtót, hallgatjuk a prédikációt, a gyónásban hozzánk szóló papot, de maga a pap, aki hírhozója a „jó hírnek”, melyből egész életfilozófiánk táplálkozik, kívül reked hétköznapi életünk és gondolkodásunk területén.” Véleménye szerint a rádió, televízió, mozi, sajtó mind törődik azzal, hogy hallgatóit vagy nézőit jó befogadóvá tegye. Minden papnak ugyanez az érdeke, hogy jól befogadó hallgatókra leljen. Ehhez azonban sok dolog szükséges, nem elég hozzá a jóakarat. Ismerni kell — szinte tudományosan — az emberek fizikai és szellemi arculatát és ismerni kell hétköznapi életüket. Ismerni és ápolni kell a beszéd művészetét, a retorikát. Mert a tartalom magában nem elegendő. Akkor sem, ha „örökké aktuális”. A fiatal papnövendékek igyekezzenek a maguk módján megtanulni '' gondolkodni az isteni igazságokról. Anna Morawska nyilatkozata Pater Kuccal vitázik. Szerinte nem elegendő, ha a pap szónoki képességeire építünk, amint az sem elegendő, ha a szónok bizonyságot tesz arról: elkötelezettje annak, amit mond. Véleményét alátámasztva említ példát szerkesztőségéből, ahol „számos írni vágyó, elkötelezett’ szerző kézirata kerül joggal papírkosárba. Mert az elkötelezettség korántsem garantálja egy dolog igazságát.” Mi az oka, hogy nem szeretünk prédikációt hallgatni, miért idegen számunkra a prédikáció, mint intézmény? — teszi fel a kérdést az írónő. Az igazság az — hangsúlyozza nyilatkozatában — hogy mostanában senki sem kísérelte meg a mai ember szellemi-intellektuális légkörében részeltetni a papokat. Épp ellenkezőleg. Sokat teszünk azért, hogy továbbra is „zárt világukban” éljenek. Biztos, hogy senki nem tanítja meg őket a hatásos gondolatátadásra. Mindmáig meghatónak vagy dörgedelmesnek kellett lenniük, nem közlőeknek. Van ezen kívül egy körülmény, ami rendkívül megnehezíti a szószéken beszélő pap munkáját: a templomi hallgatóság rendkívül változatos. Tehetséges publicistának is nehéz feladat lenne, ha egy meghatározott bibliai vagy teológiai témáról úgy kellene írnia, hogy az a hívek minden rétegének s a hitetleneknek is érthető legyen. A prédikáció mesterségbeli része, azaz a jó szakmunka, ma szükségesebb, mint valaha. Ma megengedhetetlen, hogy az átlagosan művelt ember színvonala alatt beszéljen valaki arról, amit az Isten kínál nekünk. Megengedhetetlen, hogy azt gondolhassuk róla: nincs tekintettel hallgatói idejére és intelligenciájára. A meglevő helyzeten azonban nehéz rövid idő alatt javítani. Milyen alapon várhatnánk el papjainktól, hogy minden eddig bevett szokást — amire fáradozva, gondosan tanították őket, s ami évtizedeken át volt gyakorlatuk — egyik napról a másikra levessenek. Miért kellene elvárnunk, hogy máról holnapra iöAz elmúlt esztendő legkiemelkedőbb filmjének hőse Morus Tamás volt. Másképpen Sir Thomas More, a kiváló ügyvéd és író, az Utópia című mű szerzője, VIII. Henrik lordkancellárja. Nálunk Egy ember az örökkévalóságnak címmel mutatták be a filmet. Értelemszerűen a cím így fordítható: Minden kornak embere. Vagyis az örök példa, az időtlen ember, aki képesnek bizonyult arra, hogy a minden időkre érvényes általános társadalom-etikai normákat a mindennapi élet gyakorlatában megtestesítse. Megvalósítva ezzel a mindenfajta emberi együttélés elsőrangú igényét, azt, hogy az ember közösségi vonásai saját személyiségének értékeivel összhangban fejlődjenek. A film mondanivalója és hőse alkalmasnak látszott arra, hogy e témában szűk körű közvéleménykutatásunk tárgya legyen. Két kérdésre kerestünk választ: 1. Morus Tamás személye valóban ,példa-e minden kor embere, tehát a mai néző számára is? 2. És az adott korban vajon ki mi tett volna a helyében? Sikerült az egyik budapesti gimnázium esti tagozatát megnyerni, hogy a film ismeretében nyilakozzon nekünk. Az osztály létszáma 32 fő. Valamennyien dolgozók, akik a fárasztó napi munka után ülnek be az iskolapadokba hetente három alkalommal. Közöttük minden korosztály képviselve van 17-től 40 évesig. A 32-ből 15 nő. Az alábbiakban a legjellemzőbb véleményeket ismertetjük. Az első kérdésre kapott válaszok: Először általános igen. Min,den jelenlevő úgy érzi, eleven példa számára Morus egyénisége. A beszélgetés során azonban a vélemények differenciálódnak. „Jól konzervált történelmi alak egy képeskönyvből, akinek sorsa ma is hatásos. Romantikus ideál.” (19 éves segédszinász). „Modern viszonyok között nehéz elképzelni őt. De nem győzöm csodálni, mint egy tisztább, megalkuvásra soha nem képes erkölcs képviselőjét.” (24 éves szakmunkás). „Nekem az ember rokonszenves, a mártír már nem. Az ember ma is vonzó példakép lehet. A harmóniája, az összeszedettsége Az, hogy képes volt egyformán hű barát, gyengéd férj és apa, bölcs államférfi és hivő keresztény lenni. Rejtély előttem, hogyan lehetett mindez egyszerre? De mit ért el azzal, hogy feláldozta magát? Utána semmi sem változott.” (29 éves varrónő.) „Olyan szeretnék lenni mint ő. Olyan bátor, nagylelkű, aki megérti mások gyengeségét, de a magáét sohasem tudná megbocsátani.” (21 éves tisztviselő.) „Ha minden mai férfi ilyen volna__” (34 éves kisz-dolgozó) „Számomra egyetlen követendő tulajdonsága van: a becsületessége. Becsületes állampolgár és becsületes hívő. Semelyiket sem tudja feladni, ezért hal meg.” (28 éves gyári munkás) „Bár én más nézeteket vallok, mint Morus, mégis megragadott benne elvhűsége, a következetessége.” (39 éves tisztviselő) „Sziklaszilárd férfi. Igazsága a hitén nyugszik, nem a logikán. De végül alázata nem válik hiúsággá, szelídsége pedig dölyffé.” (30 éves műtősnő) * „Szeretete és emberismerete félelmetes. Elszántsága és helytállása lenyűgöz. Hozzá szeretnék hasonlítani.” (23 éves elárusító) „Nekem azt mondja Morus, hogy legyünk hűek önmagunkhoz, őrizzük meg a bennünk levő értékeket. De egyúttal tegyünk eleget minden hasznos közösségi feladatnak is, és saját kincseinkkel gyarapítsuk a közös vagyont.” (32 éves szakmunkásnő) „Benne minden a helyén van. A mai embernek is idáig kell felnőnie.” (27 éves irodai alkalmazott) „Minden körülmények között vállaljuk az ember méltóságát. Az igazság erre kötelezi a hívőt, nem hívőt egyaránt.” (26 éves szállodai alkalmazott) A második kérdés feltevése után lényegében három ellentétes állásfoglalású csoport különült el. 1. Az első elutasítja Morus hajthatatlanságát. Érvek: „Jobb egy eleven példa, mint egy halott hős.” „Ha felesküszik, életben marad és más eszközökkel, eredményesebben vívhatta volna meg harcát VIII. Henrik ellen.” Talán mégis Richardnak volt igaza, aki mindenkit túlélt, életművésznek született.” (3 jelenlevő véleménye) 2. A második válaszcsoport (15 fő) valamilyen kompromisszumos megegyezést ajánl: „Feltétlenül meg kellett volna állapodnia a királlyal. Legalább átmenetileg. Ezzel mindenki jól járt volna.” „Miért nem kényszerítette rá a királyra a törvények tiszteletét, esetleg egy külön kihallgatáson?” „Öngyilkosságnak tűnik, amit tett, mert nem próbált meg mindent elkerülésére.” 3. A harmadik csoport (14 fő) Morus mellett tör pálcát: „Én sem cselekedtem volna másképp. Hiszen ő megtartotta a törvényt, amikor a rossz ellen harcolt, de aztán már a törvény sem védelmezte.” „Tehet-e másként az, aki a jó harcot megharcolta, a pályáját végigfutotta és meggyőződéséhez hű akart maradni minden áron?” „Vannak helyzetek, amikor csak a tragikumot vállalhatjuk.” „Ugyanúgy tennék, mint ő, de nem várom el ezt másoktól. Az ember, amikor választ, csak önmagára hallgasson.” Eddig a beszélgetés főbb vonatkozásai. Minden korok emberéről — minden korosztály emberének. Hegyi Béla Világegyház — a pápa főségével? ‘Mintegy száz svéd fiatal részvételével ülést tartottak Uppsalában a Világegyházak Tanácsa múlt év júliusában lezajlott általános ülésének svéd résztvevői. A gyűlés arról tárgyalt, miképpen lehetne világegyházat létrehozni a pápa fősége alatt. A gyűlés egyik főszervezője, Hans Cavallin luteránus lelkész, a római pápa fősége alatti keresztény egység megteremtéséért küzdő nemzetközi szervezet főtitkára volt. (Tablet) megesen „jó szakmunkát” nyújtsanak. A jó szakmunkához hagyományra és hosszú évek céltudatos fáradozására van szükség. S végül miért kellene elvárnunk, hogy mintegy rendelésre és tömegestől publicista és hitmagyarázó tehetségek tűnjenek fel a papok között (mert ez végül is nem megy komoly tehetség nélkül). Az írónő nyilatkozata végén ismét Kuccal vitatkozik: „Természetesen hinni kell hogy az evangéliumban az Isten fordul hozzánk. De azt is tudomásul kell vennünk, hogy a szószékről egy ember hirdeti az evangéliumot. Egy ember, aki épp úgy, mint mi is gyakran , tanácstalan és zavarban van. Ezt el kell tudnunk képzelni, ha tudatosan akarunk osztozni egyházunk helyzetében a hatvanas években. Minden korosztály embere A Morus film közvéleménye A Patrona Hungáriáé ajándéka ősi gregorián dallam hangzik lágy hangon, a sötét teremben felvillan az ádventi koszorúk gyertyáinak fénye. „Jöjj el Emmanuel!" — halljuk a régi francia dalt (Kodály feldolgozásában), majd Palestrina karácsonyi himnusza és Lassus dallamával Mária köszöntése következik. Kiürül a színpad és látható lesz a csillogó karácsonyfa. Alacsony, modern asztalkán áll, ágain a karácsonyi öröm fényeivel. Tisztán csengő hangon felhangzik az örömhír: „Megváltó született Dávid városában.” S ettől a perctől kezdve elmosódik a határ színpad és nézőtér között: szereplők és nézők együtt éneklik: „Mennyből az angyal.. együtt örülnek és együtt gondolkodnak. Együtt gondolkodnak azzal a két kislánnyal, akik a színpadon a szeretetről beszélgetnek, és együtt gondolkodnak Sík Sándorral, akinek verse összefoglalja a szeretetről elmondottakat. Majd az ünneplő családhoz vendégek jönnek, betlehemesek. Elmesélik a Szent Család történetét, köszöntik a kis Jézust, Máriát, a háznépet, és kedves, egyszerű verseik, dalaik karácsonyi boldogságot varázsolnak az arcokra. Újra csengő hangok idéznek örökszép dallamokat, majd felhangzik Kodály: Vízkereszt című kórusa. A karácsony varázsa mindenkit elbűvöl: énekkar és hallgatóság együtt énekli, hogy mi történt „Nagykarácsony éjszakáján”. Aztán kialszanak a fények, üres lesz a terem. Amikor a családi otthonokban fénybeborultak a karácsonyfák, a jászolt körülvevő fényben ott ragyogott a Patrona Hungáriáé gimnázium tanárainak és diákjainak ajándéka is: ez az egyórás, komoly mosolygós karácsony. Csodás gyógyulás Pio atya megjelenése nyomán? Egy 33 éve béna olasz munkás ismét jár, miután (saját állítása szerint) megjelent neki a nemrég elhunyt stigmatizált Pio atya — jelentették a KNA és a Kathpress hírügynökségek. Antonio Bodalinót egy héttel előbb szállították át saját kérésére egy másik kórházból San Giovanni Rotondo-ba, a Pio által alapított „Szenvedés és vigasztalás házába”. Állapota ekkor szívós tüdő-komplikációk következtében különösen aggasztó volt. Mikor az ügyeletes nővér december 12-én felébresztette a beteget, a legnagyobb izgalomban találta. Badalino elmondta, hogy nemrég egy fehér szakállú szerzetes fölébresztette őt, és szólította, hogy keljen föl. Ő követte a fölszólítást, és mintegy tíz percig mankó nélkül járkált a folyósón. Mielőtt a szerzetes, eltűnt, még azt mondta: „Most feküdj le ismét, aztán gyere el és imádkozz a síromon. Meglátod, egyre jobban leszel.”Miután Badalino mindezt elmesélte, a nővér és szobatársai legnagyobb ámulatára teljesen önállóan fölkelt és a kórház kápolnájába ment, hogy szentmisét hallgasson. A kórház orvosai mindeddig semmi nyilatkozatot nem adtak. Liturgikus naptár Jan. 12. Vasárnap. Fehér. Szent Család ünnep. Saját mise, Glória, Credo, vízkereszti prefáció. Énekrend: 35/1. — 35/3, 4 — 213/1, 5 — 30, vagy 19 — 25 — Vagy: 23/1 — 23/2 — 23/2— 29 — 30, vagy 19 — 25 — jan. 13. Hétfő. Fehér. Jézus Krisztus keresztségének ünnepe. A jan. 13-i mise. Glória, Credo, vízkereszti prefáció. — Jan. 14. Kedd. Fehér. Szent Hilár (Victor) egyháztanító, Glória, a Credo elmarad. Mondható Szent Félix vértanú pap miséje is (vörös). Glória. — Jan. 15. Szerda. Fehér. Szent Pál első remete, Glória. Mondható Szent Maurus (Mór) apát miséje is (fehér). Glória. — Jan. 16. Csütörtök. (vörös) Szent I. Marcell vértanú-pápa. Si dirigis mise, Glória, köznapi prefáció. —Jan. 17. Péntek. Fehér. Szent Antal apát, Glória. — Jan. 18. Szombat. Fehér. Árpádházi Szent Margit szűz, Glória. Classisik Német Lajos művészettörténész Modern magyar művészet című könyve — amelyet a Corvina adott ki sok illusztrációval — a XX. század magyar piktúrájának, szobrászaténak és rajzművészetének tömören előadott történetét tartalmazza. A szerző — aki Piero della Francescáról, Csontváry Tivadarról s más nagy művészekről írott monográfiáival már korábban művészeti íróink élvonalában biztosított magának helyet — most is értékes munkát végzett a Ferenczy-család tagjairól, Szőnyi Istvánról, Egry Józsefről, Aba Novák Vilmosról, Borsos Miklós szobrászról és más kiváló művészeinkről, valamint a kor különböző művészeti iskoláiról, stílustörekvéseiről arányos összképet, higgadt, objektív értékelést nyújtó könyvében. Német nem mellőzi művészetünk azon alkotásait sem, amelyeket a kereszténység eszmevilága hat át: elismeréssel szól Egry „parasztarcú Krisztusai”-ról, Ferenczy Noémi bibiliai tárgyú gobelinjeiről vagy a gödöllői művészcsoporthoz tartozótt Nagy Sándornak a pesterzsébeti plébániatemplomot díszítő freskóiról is.. A könyv mind tartalmát, mind nyomdatechnikai kiállítását tekintve reprezentatív terméke könyvkiadásunknak. (n. K.)