Új Ember, 1979 (35. évfolyam, 1/1696-52/1747. szám)

1979-01-07 / 1. (1696.) szám

Nyocvan azonos témájú miniatűr képpel köszönti Korniss Dezsőt hetvenedik születésnapján a Hatvany Lajos Múzeum. Munkássága kezdettől szűkszavú, a gondolati mélység felé mutat. A harmincas években a korán meghalt Vajda Lajossal népművészeti motívumokat gyűjt Szentendrén, amelyeket képein sokáig felhasznál. Az Európai Iskola elnevezésű szabad művészi csoportosulás alapító tagjának számít. — Az itt bemutatott anyag ősbemutató, eddig még nem szerepelt kiállításon — mondja Kovács Ákos múzeumigazgató. Németh Lajos megnyitó szavaival: „Korniss-képet látni manapság éppoly ritkaság és megtiszteltetés, mint volt a középkorban egy oltárképet nézni”. Ezt szó szerint kell érteni: képeit néhány szakemberen kívül a mai napig senki nem látta. Korniss festészete egyedülálló a kortárs magyar képzőművészetben. Évtizedekig tartó aszketikus szívóssággal újra életre keltett egy olyan műfajt, amelyről már sokan lemondtak: az ikonét. Ez a jellegzetesen keleti festészet az örökkévalóságot idézi. Hogyan alkothat valaki így a mai világban, ahol minden rövid időre, esetleg néhány évre készül? — Korniss az a fajta művész, aki csak a munkát tartja fontosnak. Életerejét művészetébe fektette. Hihetetlenül hangzik: ma egy festő, aki miniatűr képén évekig dolgozik; ez szinte ellentmond a világnak. Talán Kondort említhetnénk mellette, az ő Valaki önarcképe című sorozatát. Korniss műfaja az úgynevezett nem ábrázoló művészet. Apró ikonjai rendkívül leegyszerűsített, sokatmondó formákra bonthatók. Építkezése is ikonos: fölhasználja a színek szimbolikáját, a keleti művészetből a kettős keresztet, a hal-formát - ami keresztény ihletésű. Folytonos visszatérés, azonosság párosul nála aprólékos gonddal, szívós mindenre figyeléssel. Ritmusát sokan zeneinek találják: ő maga egyik ihletűjének Bartókot nevezi. Mindezek mellett tiszta arányokkal, következetes rendezettséggel alkotó világában fölismerhetők a modern francia klasszicizmus jegyei is. Hogyan értsük az illumináció szót? — Mint a középkori iniciáléknál — jelként, de mélyebb értelemben véve: olvasandó jelként Egyfajta kornissi létértelmezés ez: benne van az egész kozmosz. Nem könnyen adják meg magukat ezek a képek: meditálásra, gondolkodásra késztetnek. De ha megfejtettük őket, megmozdulnak, kinyílnak nekünk , kínálják magukat. Korniss, mintha mindig ugyanazt a látványt tárná szemünk elé, s közben ravaszul nyit elénk mélységeket. Festményei ott rejtenek legtöbbet misztikumukból, ahol legkevésbé várnánk. Csak azt sajnálhatjuk, hogy művészetét kevesek és töredékesen ismerik. Lugos Péter Illuminációk Korniss Dezső festőművész képei Hatvanban Új Ember 'j' Városi Istvánnak —odatúlra „Ha ennyi szépség villoghat a nyárban, / Mennyi villoghat, Uram Istenem / Benned ott túl a Szépség otthonában?” — kérdezted egy 1949-ben megjelent versedben („Kérdések”). Most már, „odatúl” minden kérdésedre választ kaptál. Mi pedig, akik ismertünk, halálod közelségében az élőre, az életművét maradandó örökségül hagyóra emlékezünk. Egykori Professzorom, „öreg Mesterem” (ahogyan magadat gyakran nevezted)! Harminc éve, hogy az esztergomi szemináriumban — úgy is, mint a szónoklattan tanára, és úgy is, mint költő — a szeretetedbe fogadtál. Szobád mindig nyitva állt előttem. Eszembe jutnak irodalmi beszélgetéseink, szigorú, de bátorító bírálataid, amelyekkel új verseimet olvastad. Akkor már több kötet, sok száz vers és fordítás volt mögötted (köztük életed nagy élménye: a szentatyák és Szent Ágoston). Magadról alig beszéltél. Mindig szerény voltál (és e szerénységed következménye, hogy — lexikonokban, irodalmi tanulmányokban, méltatásokban — elég sokszor méltatlanul bántak veled). Sohasem panaszkodtál, és amikor egyik levelemben szóba hoztam, hogy miért nem publikálsz többet, azt válaszoltad: „az örökkévalóság szempontjából ennek semmi jelentősége”. Egyszer fölkértelek személyes szereplésre egy irodalmi áhítatban (húsz éve). Akkor írtad: „A személyes szerepléstől mindig irtóztam, mint az ördög a szenteltvíztől. Egy csomó szereplésre mégis rávitt a hiúság és a konvenció annak idején. Ma már írok, amit a jó Isten írnom enged, személyesen irodalmi vállalkozásban azonban nem veszek részt.” És egy másik, gyakran ismételgetett mondásod: „Pap vagyok, aki költő, hogy Istenről énekeljen.” Első könyved Szent Ágostonról 1944-ben jelent meg, a Szent István Társulatnál: „Szent Ágoston a keresztény tanításról”. Életed főművét (magad is így nevezted), „Szent Ágoston vallomásai”-t az Ecclesia adta ki 1974- ben. Hadd idézzem föl búcsúzóul „Szonettek a Dunáról” című ciklusod első darabját, a januári Dunát megéneklő versedet: Fehér vidék párnáin alszol. / Havas mezők a rebbenő cihák. / A partok mentén Január csatangol. / Virrasztja benned Csipkerózsikát. Pihensz, Dunám. A végtelen fehérben / Elszunnyadtak a dunai színek. / A havat hordó januári szélben / Millió fehér boszorkány libeg. Nyugtalanság és béke kergetőzik / Nyoszolyádon, míg gémberedve főzik / Levesüket a fehér emberek. Fehér füstöt szitál sok ferde kémény, / S a nyomorúság vályog tűzhelyénél / Fehér álomba roskadok veled. (bgy) Tüzek Egyedül Te vagy a tiszta Tűz, Bennünk mindig valami ég . Gyújtsd meg, Uram, lánglelkeddel Mindannyiunk kőszénszívét. Tóth Attila Claudia vagyok Bozóky Évának, a Nők Lapja és egyéb társadalmi folyóiratok közismert írójának karácsony előtt jelent meg Claudia című kisregénye. Belső monológ formájában adja elő Pilátus feleségének életét. A hiteles evangéliumi hátteret egyéb történeti adatokkal és különböző regényes fordulatokkal bővíti; ezek nyomán a szerző, mint a női lélek kiváló ismerője, sajátosan gazdag képet fest az evangéliumban felbukkanó asszony egyéniségéről. (A regény az Evangélikus Élet sajtóosztályán kapható: rp. VIII., Puskin u. 12. Ara: 30 Ft.). Részletek a könyvből: — Fölismertél, kedves, öreg halász? Claudia vagyok, igen, Pilátus egykori asszonya. Hiszen nem egyszer találkoztál velem itt, a római testvérek gyülekezetében! Hogy mit tudok a többiekről? Paulus is itt van, egy emelettel följebb. Vele kissé jobban bánnak, úgy hírlik, a halála is római polgárhoz lesz méltó... Az őrjöngő fenevad nem az Úr eszköze, legalábbis nem úgy, hanem, miként mondottam, nekünk kell áldozattá válnunk, hogy mutassuk az utat. Szegény öreg Paulus, a törékeny testével! Mennyi mindent elviselt már, amíg idejutott (...) — Hogy félek-e? — Nem, nem Petrus, nem a bikától félek, nem, a sziklától, melyhez csapkodva csontjaim összetörnek, csupán a félelemtől félek! — A félelemtől, amit most nem érzek, de akkor lehet, hogy rám tör, és tudod, itt van önvádam és szégyenem forrása, még mindig nem halt meg bennem a régi ember: a római matróna irtózik attól, hogy elveszítse méltóságát a halállal szemközt és nem az Úr alázatos szolgáló lánya reszket, hogy meglátja-e fényességében őt? Ti mind nyugodtak vagytok, derűsek és szilárdak. Nem mintha az én hitem nem volna az, de más mégis... Ti látjátok őt, ki így, ki úgy, egyiktek amint a viharzó vizen, a másik, amint szembejön az emmausi úton. De én nem látom, csak érzem, hogy vezet, ám a segítő kezet sűrű köd borítja. Ha szétoszlik ez a köd, ha meglátom, könnyű lesz a halálom. Ezen az éjszakán el kell jutnom hozzá, szét kell oszlatnom a ködöt (...) — Ott, Galileában minden lehetséges volt, az ő jelenlétében, öt hallal és öt kenyérrel vendégelte meg a sokaságot és senki sem maradt éhesen. Járt a tengeren, a hullámok hátán és lecsendesítette a habokat. Igen, Őelőtte nem létezett lehetetlen (...) — Elkalandoztak gondolataim. Lucas hangja hívta vissza meszszeszálló lelkem. Maga mellé szólított. — Claudia! Nem azt kérem, hogy erősítsd meg szavaim hitelét, hanem hogy segíts, az Úr tetteit írom és minden elérhető tanút kikérdezek: te ott éltél akkor, találkoztál az .Úrral, hiszed-e, hogy a hegyibeszéd így folyhatott le, ha éppen akkor, ott nem is voltál jelen? — Nemcsak hiszem, tudom. Isten kegyelme, nemcsak őt segítette, hanem minket is és átformált ... Amit hirdetett, olyan rendkívüli, olyan hallatlan volt, hogy ezután már semmin sem csodálkoztunk. Úgy jelent meg köztünk, mint aki az égből szállt alá, rendkívüli szavai és tettei nyomán éreztük, hogy az ő számára nincs lehetetlen. — Igaz, hogy te közbenjártál Pilátusnál az ő érdekében? — Lucas úgy kérdezett, mint ’a történész, aki hitelesíteni akarja a tényeket. Felelősségrevonás nélkül. De bennem felkavarodott a múlt, rám nehezedett egész súlyával és iszonyú erejével térdre nyomott. — Igaz —, kiáltottam könnyek között — De nem értem el semmit! — Nyugodj meg, Claudia! ő maga vállalta a halált, hogy megváltsa azt a bűnös emberiséget. Hogy felmutassa a szeretet végtelen erejét, melyről az ő áldozata nélkül fogalmunk sem lenne. A szeretet testesült meg benne, kínhalálra készen, és győzte le a halált feltámadásában. A megváltás útjába te nem állhatták Claudia! De hogy megpróbáltad, ezzel a tanítványai közé soroltad magad. Üdvözlégy testvérünk. — Tegnap este még ködről beszéltem, ködfátyol takarja el előlem az Urat, ezt panaszoltam. Nos, reggel van és felszakadt a köd. Dalol a lelkem, mert él bennem az én Megváltóm, fény árad mindenütt, érzed? Látod? — Te is látod a fényt? Hallom halk szavadat. Rekedt a hangod, (Petrus) mégis diadalmas. Angyalok éneke árad szét, fulladozó suttogásunk fölött. Jönnek a poroszlók, lépteik dübörögnek odafönt. A felső traktus rabjait viszik. Rögtön rajtunk a sor. Áldassék az Úr neve! Add a kezed! Segítek. Mascagni pálfordulása Az európai zeneirodalom ma is jól ismert, kedvelt művésze Pietro Mascagni (1863—1945). Szicíliai falusi tragédiájával, a Parasztbecsülettel vált világhírűvé. Ez az új szellemű, verista opera a déli ember benne duzzadó vérmérsékletével, bensőséges lírájával, friss népiességével és behízelgő dallamával méltán sorolható a legismertebb művek közé. Először 1890-ben adták elő Rómában, és már ugyanabban az évben nálunk, Pesten is bemutatták. A magyar közönség 1928- ban Budapesten, 1935-ben pedig Szegeden élvezhette művészetének lenyűgöző erejét. Mascagni vallásos parasztcsaládból született. Sosem vált ugyan hitetlenné, de élményekben gazdag pályafutása során lelke fokozatosan elhidegült mind Istentől, mind az egyháztól. Csak utolsó éveiben tért vissza a szentségi élet útjára. A gondolkodását, érzéseit megváltoztató kegyelem csodálatos működését azokból a levelekből ismerhetjük meg, amelyeket a kiváló művész egyik rajongójának, Annuccia Lollinak írt, akit „hűséges, isteni, áldott ihletőjé”-nek nevezett. A húszesztendős énekeslányt még Livornóban ismerte meg Mascagni. Barátságuk szenvedélyes, hosszú esztendőkön át tartó szerelemmé változott. Annuccia 1972-ben halt meg bagnarai birtokán. Vallásos érzelmeit nyíltan megvallva, a felebaráti szeretet gyakorlásának szentelte azt a huszonhét évet, amellyel túlélte a mestert. Nem sokkal halála előtt kiadta Mascagnival folytatott levelezésének egy részét, hogy mások is okuljanak belőle. Hogyan is történt? A Parasztbecsület szerzője 1942-ben a maga és felesége részére kihallgatást kért XII. Piustól. Gyorsan megkapta az engedélyt. A L’Avvenire d’Italia egyik újságírójának adott nyilatkozatában részletesen elmondja a megindító találkozást, kijelentve a Szentatyáról: „Annyi gyengédséggel és tisztelettel fogadott, amit semmivel nem érdemeltem meg”. A búcsúzás pillanatában „a pápa hirtelen felállt, fölemelt karral megindult felém, kezét vállamra helyezte, arcát az enyémhez közelítette, és arcon csókolt. Heves megindultság töltött el...” Ezen a kihallgatáson Mascagni elpanaszolta XII. Piusnak élete nagy szomorúságát: unokájának súlyos betegségét. A kis teremtés csak egyre fogyott. Az orvosok nem tudták megállapítani a baj okát, s végül is teljesen lemondtak a leányka meggyógyulásáról. A pápa kedves szavakkal vigasztalta a művészt, majd átadott neki egy saját maga megáldotta rózsafüzért a kis beteg részére, aki hamarosan jobban is lett, nemsokára pedig teljesen meggyógyult. Mascagni kijelentette az újságíróknak: „A Szentatya csodát művelt!” A következő év nyarán ismét fogadta XII. Pius a híres zenészt. Ennek a kihallgatásnak a közvetlen gyümölcse, hogy Mascagni — két esztendővel halála előtt — eljutott a hit gyakorlati megvallásáig. Igazolják ezt azok a levelek amelyeket július 20-a és szeptember első napjai között Annuccia Lollinak küldött. 1943. július 20-án rettenetes bombatámadást szenvedett át az Örök Város. Ezen a napon ezt írja Mascagni: „Különös lelkiállapotban vagyok. Két érzés küzd bennem: egy csodálatos és egy rémisztő. Tegnap, július 19-én minden befejeződött, Annucciám! Néhány napon belül, ha majd megnyugodtam, mindent pontosan elmondok neked. Most csak két érzést említek,amely eltölti a lelkemet: az egyik az isteni öröm, a másik egy természetfeletti szomorúság. — Az isteni örömben a pápa részesített, aki megéreztette, hogy mindig mennyi jót akar nekem. Képzeld, elküldte hozzám a Plazába egy bizalmas monsignoréját, egy igen kiváló személyt. Nagy vallásos lelkesedés töltött el: meggyóntam és megáldoztam. Kimondhatatlan megindultságot éreztem; sokat sírtam, s világossá vált előttem, hogy új életet kell kezdenem. Annuccia, mindent elmondtam ennek a monsignorénak: az egész életemet. Igazi tisztelettel beszéltem rólad. A monsignore meghatódott, s kijelentette, hogy meg akar ismerni téged. Nekem ijedig már megígérte, hogy megbocsát neked az Úr, s ugyanez a pap éppúgy meggyóntat és megáldoztat téged, ahogy velem tette... Mindez a Plazában történt. A monsignore eljött a San Carlotemplom embereivel (sekrestyéseivel), akik magukkal hozták a szükséges eszközöket, hogy a szalonomban egy kis oltárt állítsanak fel, egy csodálatos kis oltárt. Megjelent néhány barátom, valamennyi rokonom, itt volt Belli ügyvéd a leányával és még sokan mások. Később majd mindent nyugodtan megírok. Most csak azt akarom elmondani neked: hiszem, hogy teljesítettem irántad való legszentebb kötelességemet, és boldog vagyok, csak azon a napon leszek még boldogabb, amikor te is elnyered a jó Isten bocsánatát... Ma még csak azt mondom el neked, rémülettel szívemben, hogy abban a pillanatban, amikor számba vettem a szent ostyát, felharsant a légiriadó ..., amely szerencsétlenséget és halált hozott az Örök Városra ... Az én hitem mégis szilárd s erősebb, mint azelőtt. Bízom és hiszek az isteni igazságosság által létrejövő értékesebb világban!” Kétnappal később , július 22-én keltezett levelében Mascagni megnyugtatja Annucciát. Sajnálja, hogy nem tud elutazni Rómából, de nem hagyhatja magára családját a nehéz percekben. Aztán így folytatja: „ ... mindnyájan Isten kezében vagyunk és kötelességünk bízni az isteni igazságban. Te tudod, mennyire hiszek Istenben, és ez a hit feltétel nélküli. Neked is tehát nyugodtan kell élned, és jusson eszedbe, hogy én határtalan erőt merítettem a szentgyónásból és szentáldozásból, s arra gondolok, milyen erős leszel te is, amikor majd magadhoz veszed a szent ostyát..... Lelkem mélyén határozott szent kötelességet érzek irántad ...” A levél első oldalán — felül utólag odaírva — még ezek a szavak olvashatók: „Élj derűsen! Élj imádságosan!” Egy 1943. augusztus 1-én postára adott levélben lelkendezve ismét arról ír Annucciának, hogy mily kimeríthetetlen vigaszt jelent számára a szentségek vétele: „Olyan nagyon boldog vagyok, hogy meggyóntam és megáldoztam. És elgondolom, milyen boldog leszel te is, ha majd hasonlóképpen cselekszel!” Augusztus 7-én arról értesíti a lányt, hogy a pápához készül, aki látni szeretné a meggyógyult kis unokát, Linviát. 1944. december 9-én az Annuccia születésnapjára küldött jókívánságokat így fejezi be: „Az irgalmas Isten és a Szűz Anya álljanak melletted és óvjanak!” 1945. augusztus 2-án reggel a nyolcvankét éves Mascagni örökre elszenderült, miután utoljára magához vette a szentségeket, és megkapta a pápa különleges áldását. Mivel az utolsó hónapokban gyengesége miatt már mozdulni is alig bírt, a római Hotel Plazában szinte magányosan várta a halált. Megmerevedett ujjai közé azt a rózsafüzért helyezték, amelyet a pápától kapott ajándékba. Augusztus 4-én hömpölygő tömeg kísérte utolsó útjára. XII. Pius Montini államtitkár által a következő szavakkal fejezte ki részvétét: „Őszentsége atyailag osztozik a család és a művészet világának gyászában, akiknek a kiváló mester szíve és jelleme a jóság és a szépség kincseit tárta fel ” Lukács István