Új Ember, 1982 (38. évfolyam, 1/1853-52/1904. szám)
1982-01-03 / 1. (1853.) szám
575 /& ■ Epifánia Az első búcsúsok, akik Krisztushoz zarándokoltak, a bölcsek voltak napkeletről. Talán hónapokig eltartott az utazás, amíg megtalálták és imádhatta a kisgyermeket, akinek ősiga azt mutatta nekik, hogy ő a világ Megváltó Királya. Érdemes elgondolkodni rajta, miért nem maradtak otthon? Ha ők hittek az Istenben, hi nem tudtak volna az éjszaka némaságában és a csillagok szemléletében imádkozni hozzá? Ezek a férfiak azonban a lélekben szegények közé tartoztak, azok közé, akik meg voltak győződve arról, hogy Isten oly elérhetetlen saját akaratunk és tehetségünk szerint, mint az ég és a föld számára, s tudták, hogy nem mehehetünk hozzá akkor és ott, ahol és amikor akarunk, hanem csak úgy kereshetjük és találhatjuk meg őt, ha hírül adja és amikor azt mondja: Íme, itt van az ajtó, amelyen át hozzám juthattok. Heinrich Spacmann ' ■ Kereszt ünnepe Járj elöttünk tent nem látta soha senki, azszülött Fiú nyilatkoztatta ki, •„ az Atya ölén van” (Jn 1,18). z 1 az összefoglalással fejezi be Szeret János apostol evangéliumának előszavát, amely az Ige megtérülésének tömör teológiája. S az összefoglalás egyúttal az epiimia (az Úr megjelenése) — vagy r.magyar elnevezés szerint — vízkereszt ünnepének lényegi mondanivalója is. Jézus Krisztus, az emberré lett második isteni személy ■ndta el s mutatta meg nekünk, más milyen az Isten valójában. Az elmélkedő ember azonban tovább kérdez: Miért nyilatkozatta ki magát az Isten? Miért ,,kellett” emberi formában megmutatnia önmagát? A liturgia válasza igen egyszerű s egyértelmű: Az emberekért, üdvösségünkért. Mindezt szeretetből tette az Isten, miérettünk. S a megjelenés misztériumában nemcsak önmagát mutatta meg, hanem minket is, az ember és az üdvözölni akaró embernek az útját. Jézus Krisztus nemcsak az Atya képmása, hanem az eszményi ember képe és normája is. Ö az a csillag, aki előttünk jár és elvezet Istenhez. Ö a napfény, aki megvilágosítja homályunkat, hogy megtaláljuk a helyes utat és világosságban járjunk. Jézus a világ világossága jó maga nevezi magát ennek, aki igaz megvilágításba helyezi az embereket és a tárgyakat, hogy ne csalódjunk saját szemünk és ítéletünk eltúlzott méreteiben, ő biztosítja a hit fényét értelmünk, lelkünk számára, hogy helyesen szemléljük életünk értelmét és célkitűzéseit. Az a fényesség tehát, amellyel Jézus előttünk jár, nemcsak az Istent világítja meg, hanem Istentől teremtett és meghatározott önmagunkat is. Méltán nevezhetnénk így vízkereszt ünnepet az ember megjelenésének is. Most, az új esztendő kezdetén, amikor sok mindent újra kezdünk életünkben, időszerű újra ráeszmélnünk erre az igazságra. Jézus Krisztus az egyedüli eszmény és példa, útmutató és út a hivő embernek. Mi, keresztények nem élhetünk úgy, mintha Jézus befejezett múlt volna. Ő életünk jelenidejű Igéje, aki magába foglalja reményünket és jövőnket, amikor előttünk jár. Tulajdonképpen a liturgia képszerű kérése, hogy „Uram, járjöttünk”, kissé fordítva valóságos. Arra kérjük, adjon erőt, kegyelmet, hogy őt kövessük, s ne másokat vagy dolgokat. Őt követve értjük meg a kinyilatkoztatást, a mai ünnep misztériumát, s így tudjuk az ünnep elkötelezettségét vállalni. Kérünk, Urunk, mindig és mindenütt járj előttünk mennyei fényességeddel, hogy a misztériumot tiszta lélekkel szemléljük, benne részesüljünk s tiszta szívvel fogadjuk magunkba. Ámen, Cranád Béla Ára: 4 FS XXXVIII. 1. Katolikus hetilap Buzdítás a keresztény családokhoz Magyar Ferenc December 15-én tették közzé Rómában II. János Pál pápa „Familiaris consortio” kezdetű apostoli buzdítását, mely a keresztény család mai feladataival foglalkozik. A szentszék sajtótermében Josef Tomko érsek, a Püspöki Szinódus főtitkára mutatta be a dokumentumot a sajtó képviselőinek. — A dokumentum részletes ismertetésére következő számaink egyikében viszszatérünk. Isten szeretetének erejével December 20-i számunkban Cserháti József pécsi püspök, püspöki karunk titkára beszámolt a dániai ökumenikus találkozóról, megemlítve, hogy a résztvevők közös üzenettel fordultak Európa keresztényeihez. Az üzenetet az alábbiakban közöljük. „Ennek az új találkozásnak az öröme — amely találkozás azonban megosztottságunk fájdalmait is megéreztette velünk — megerősített bennünket abban az elhatározásban, hogy az egyházak és a világ megosztottsága közepette együtt adjuk jelét reménységünknek. Ennek a közös reménységnek újból át kell hatnia mindannyiunkat. Erről a reménységről szóló bizonyságtételünk szavahihetőségét ugyanis ma könyörtelenül próbára teszi a közöttünk továbbra is fennálló megosztottság, a világ életének és békéjének mind komolyabb veszélyeztetettsége, valamint a mind jobban terjedő félelem és fásultság. Miközben itt, Legumklosterban a konstantinápolyi második ökumenikus zsinat mindnyájunk számára közös hitvallásának 1600. évfordulójára emlékeztünk, különösen az úr asztalánál éreztük megosztottságunk fájdalmas ellentmondását. Sok mély igazságtalanság határozza meg a világ arculatát, ami a bűn következménye és veszélyes konfliktusok forrása. Az, hogy — különösen a Harmadik Világban — milliók éheznek és nyomorban élnek, elviselhetetlen ellentétben áll az európai országok jólétével. Kontinensünkön sem enyhülnek az ellentétek. Mindig új fegyverfajtákat állítanak elő, amelyeknek megsemmisítő ereje elképzelhetetlen. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy a világ — és nem utolsó sorban kontinensünk — egy mindent elpusztító háború színtere és kiindulópontja lehet, és hogy a béke biztosításáért folytatott nemzetközi együttműködést komoly veszély fenyegeti. Az Írországból érkezett résztvevők feltárták előttünk az ott uralkodó nyomorúságos helyzetet, amelyet sok országban már több alkalommal félreértettek. Elismerésre méltó az a bátorság, ahogy sok ír lelkipásztor és egyháztag az ottani erőszakoskodások közepette szóban és tettben kiáll a béke és a megbékélés mellett. Kötelességünknek érezzük, hogy a keresztény reménységben kitartva, újólag kifejezzük velük együttérzésünket és imádkozzunk értük. Mint egyháznak az a feladatunk, hogy Isten szeretetének erejével mindig új hidat verjünk az egyetértés, a bizalom és a reménység számára. Ezzel hozzájárulunk a feszültségek enyhítéséhez és a veszély csökkentéséhez. Éppen a keresztény egyházaknak feladatuk, hogy a bizalmatlansággal, előítéletekkel és hamis reménységgel teli világban a megújult bizalom közvetítői legyenek. Akkor fog megajándékozni Isten bennünket ígéretei végleges beteljesedésével, majd ha eljön az ő országa. Nekünk azonban már most, ebben a még nem tökéletes világban bizonyságot kell tennünk az igazságosság, a szeretet és a testvériség cselekedeteivel arról a jövőről, amelyet Isten ígért. A jobb világra vágyó fiataloknak bizalmunkkal és megértésünkkel kell találkozniuk, hogy megerősödjék a jövőbe vetett hitük. Nekünk, európai egyházaknak és keresztényeknek olyan békés világrend mellett kell kiállnunk, amelyben minden ember és minden nép szabadságban, igazságosságban és egymás kölcsönös megbecsülésében élhet. A fenyegető veszélyre való tekintettel az európai egyházaknak síkra kell szállniuk azért, hogy új bizalom bontakozzék ki, és a meglevő feszültségek békés megoldást nyerjenek. Sürgető szükségesség, hogy a nagyhatalmak olyan tárgyalásokat folytassanak egymás között, melyek minden oldalon véget vetnek a fegyverkezési versenynek.” Az Egyházi Közügyek Tanácsa új tagjai Ir. János Pál pápa december 9-én a következő bíborosokat nevezte ki az Egyházi Közügyek Tanácsa tagjai közé: Giovanni Benelli firenzei érseket, Giuseppe Capriot, a Szentszék gazdasági ügyei prefektúrájának elnökét és Bernardin Gantint, a Justitia et Pax pápai bizottság, valamint a Cor Unum pápai tanács elnökét. 120 eves az Osservaioee Itumano Rómában december 9-én az Augustinianum nagytermében bemutatták az Osservatore Romano különszámát, amelyben a Vatikán félhivatalos lapjának 120 évéről emlékeznek meg. Valerio Volpini a jelenlegi igazgató és Raimonido Manzini szólt a napilap jellegéről, jelentőségéről. — A 144 oldalas ünnepi szám 90 újságíró, valamint értelmiségiek, filozófusok és neves személyiségek cikkeit közli. 1982. január 3. fi853. Esstendők fordulóján boldog új évet kívánunk egymásnak. Ezt a jókívánságot aligha lehet annyira szokványosan, érzelmi hőemelkedés nélkül közölni egymással, hogy meg ne érintsen két kivételesen emberi tulajdonság: a jövőbe vetett remény és az a hit, hogy képesek is vagyunk saját erőfeszítéseinkkel jelentősen előmozdítani reményünk beteljesedését. (Ha még egy kis szerencse is segít boldogabb esztendőt megélni, annál jobb!) Két olyan emberi tulajdon ez — a jövőbe vetett remény és a hit az ember képességeiben —, amit közösen birtokolnak és használnak vallásos és nem vallásos, különböző fajú és nemzetiségű embertársaink. Nemzeteken belüli és országhatárokon átnyúló közösségeket leginkább ez a két dolog tud közös nevezőre hozni, mert egyetemes érdeke az emberiségnek, hogy jövője szebb és jobb legyen. Ebben az egyetemes érdekeltségben még az sem állhat közénk, hogy — többek között — a vallásos ember „jövő” fogalma különbözik a „mérhető jövő”-től. Azonkívül az Istenben hivő ember nem egyedül a saját emberi képességeire és erejére számít, hanem hozzá kalkulálja ehhez a gondviselő Isten segítségét is, méghozzá nem oly módon, miként a szerencsét szokás — hogy vagy bejön vagy nem —, hanem folytonosan hívja, kéri, provokálja, igényli Isten természetfeletti hozzápótlását a maga emberi erőfeszítéseihez. Korántsem annyit jelent ez, hogy a vallásos ember emiatt „több” lenne a nem vallásos embertársánál, hanem annyit, hogy nem is „kevesebb”! Ma már ebben a hazában is világos lehet mindenki előtt, hogy az Istenben nem hivő ateista emberek sem mérik az emberi jövőt egy emberélet vagy egy tervidőszak mértékével. Éppen ezért volna érthetetlen, ha az emberi jövővel történő szembefordulásnak fognák fel a mi vallásos hitünket, amely a történelem Istene felé irányul. Méghozzá nem olyan Isten felé, aki „egyszer volt”, hanem Aki most is jelen van a történelemben, és ■jelen lesz az idők végezetéig. A történelem Istenébe vetett hitünk pedig nem visszahúz a múltba, hanem — mint kovász — azok közé az erők közé tartozik, amelyek a történelmet mozgásban tartják és előreviszik. Akármilyen oldalról nézem az Evangéliumot, csak azt találom benne, hogy Isten útja nem a meglévő állapotok magyarázata vagy „vigasztalása”, hanem az emberi erőfeszítéseket felerősíteni képes felhívás az abszolút jövőre irányuló reménykedésre. Az a körülmény, hogy a keresztény reménység „Isten Országának” eljövetele felé tekint, nem hogy feladná, hanem éppen magába foglalja az igazságban, szabadságban és békében kiteljesedő „földi ország” megvalósulásának reményét is. Nincs azonban bezárva — vagy körülhatárolva — még a lehető legtökéletesebb és az ember földi boldogságát maximálisan biztosító társadalom körvonalai által sem. Túlmutat azon: egy isteni ígéretben bízva. Hisz ebben az ígéretben, mert Aki ígér, az Isten. A keresztény remény azonban nem puszta illúzió, még kevésbé ópium, csak azért, mert nem a relatív jövőbe kapaszkodik és vágyaiban sem áll meg a jólétnél, mivel számára az üdvösség annál többet jelent. Éppen abban az értelemben lehet nagyon is konkrét és aktivizáló erő a keresztény remény, mert felelni tud olyan kérdésekre, mint Zelk Zoltán egyik költeményének itt következő izgalmas sorai: — Szétfútta levél a világ. De hol az ág? de ki az ág? A hivő ember számára Isten az ág. A történelem végezetéig folyton újrasarjadó Isten-ágban hiszünk, bízunk és reménykedünk ebben az új esztendőben is. Amelyik aligha lesz könnyebb a sokévi átlagnál, hiszen ebben is „szélfútta levél” marad a világ. Vatikáni küldöttség Moszkvában és Washingtonban Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke, december 15-én a Kremlben fogadta a Pápai Tudományos Akadémia képviselőit, akik átnyújtották neki a nukleáris háború várható következményeit elemző tudományos vizsgálatuk megállapításait tartalmazó dokumentumot. A találkozóra II. János Pál pápa kérésére került sor. A beszélgetés során Brezsnyev kijelentette, hogy a világbéke megvédése, az atomháború veszélyének elhárítása és a nemzetközi biztonság megszilárdítása a szovjet politika legfőbb törekvése. Hangsúlyozta: a szovjet vezetés teljes mértékben tudatában van annak a felelősségnek, melyet a nukleáris konfliktus elkerülése visel, s a szovjet állam külpolitikáját ennek rendeli alá. Kiemelte, hogy a nemzetközi helyzet javítását a "béke megszilárdítását célzó párbeszédben minden államnak, valamint az összes békeszerető politikai, társadalmi, tudományos és egyházi erőnek részt kell vennie. A Pápai Tudományos Akadémia képviselői egyetértettek azzal, hogy a jelenlegi helyzetben különösen fontos a békeszerető erők széles körű részvétele a béke és a biztonság megszilárdítására irányuló erőfeszítésekben. A Pápai Tudományos Akadémia egy másik küldöttsége Washingtonba utazott. Reagen amerikai elnök december 16-án a Fehér Házban fogadta a nyilatkozatot átnyújtó tudósokat. A találkozó után a delegáció vezetője újságíróknak elmondta, hogy az elnök, miután meghallgatta az atomháború várható következményeiről szóló beszámolójukat, semmilyen konkrét intézkedésre nem tett ígéretet. Sőt, nem értett egyet a tudósokkal abban, hogy egy esetleges atomháborúnak nem lehet győztese.