Új Ember, 1990 (46. évfolyam, 1/2269-52/2317. szám)
1990-06-03 / 22. (2288.) szám
------------------------------------------------------------------------■N ALFÖLDI A. BÉLA: Pünkösdi imádság Zúgó Vihar, csodálatos, mely fát se tép, lombot se szaggat, de bátorít és gazdagít s gyümölcsöt érlel, jöjj, Égi Láng, mely a világot hódító fénybe mártja s mindent megújít, Szent Lélek, ki a holtakat életre kelti, jöjj közénk! Reménytelen szívünket orvosold, s emeld magasba céltalan, tékozló vágyainkat, építsd fel bennünk templomod, Erő, Kegyelem, Szeretet! ____________________| SULYOK ELEMÉR: „A Lélek szerint járjatok” Az Apostolok cselekedeteiben arról olvasunk, hogy Jézus „miután felemeltetett az Isten jobbjára, elnyerte az Atyától, majd pedig kiárasztotta a megígért Szentjelket” (2,33). Lukács úgy gondolja: Jézus csak a föltámadás és a mennybemenetel után részesedett a Lélek teljességében. Az idézett versből azt is megtudjuk: a Föltámadott nem tartja magánál a Lelket, hanem, mint földi életében önmagát, odaadja tanítványainak. A Lélek kiáradása a zsenge kereszténység minden megnyilatkozását érinti. Átöleli az élet széles területét, a rendkívüli ajándékoktól mint a csodatettektől, gyógyításoktól, prófétálástól, nyelveken szólástól a karizmákon, a közösség javára és szolgálatára adott kegyelmeken át egészen a Lélak észrevétlenül érlelődő „gyümölcseiig, a szeretetig, örömig, békességig, türelemig, kedvességig, jóságig, hűségig, szelídségig, önmegtartóztatásig. Az újszövetségi írások szerint a Lélek kiáradása a keresztények körében nem egyszeri, látványos esemény lehetett, miként azt az Apostolok cselekedeteinek tudósítása (2,1—41) sugallja, hanem már jóval pünkösd előtt elkezdődött (vö. Jn 20,22). Persze joggal eltűnődhetünk azon, vajon az őskeresztények mikor is ébredtek annaktudatára, hogy elnyerték a Lelket. Gyaníthatólag éppen pünkösd rendkívüli élményeinek „gyújtópontjában” vált fölismerésükké: Jézus úgy ment el tőlük, hogy a Lélek által közelebb került hozzájuk. A Lélek megtapasztalása már húsvétkor elkezdődött. A keresztre feszített és föltámadt Jézus a Lélek által működik. „Nem merek... .beszélni csak arról, amit Krisztus vitt égbe általam ... A Szentlélek erejével” — vallja Szent Pál (Róm 15,18k). És a Lélek erejében válhatunk hasonlókká Krisztus képmásához is (vö. Róm 8,29). Nem a Lélek működik Krisztus által hanem fordítva: Krisztus tevékenykedik a Lélek által. A Lélek úgy kötődik Jézushoz, hogy minden megnyilatkozása Rá vonatkozik, ő az, aki megeleveníti szavait és tetteit (1 Kor 6,11), szavatolja örök időszerűségét és maradandó jelenlétét. A föltámadt és mennybement Jézus tehát a Lélek által ér el bennünket. Az Újszövetség alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten és Krisztus Lelke ihlet bennünket, amikor a keresztre feszített Jézusban felismerjük a megdicsőült Urat (vö 1 Kor 12,3). A Lélek ugyanis, megkapaszkodva a hit legkisebb felületén is, azon fáradozik, hogy Krisztushoz kalauzoljon minket. Ugyancsak a Lélek késztetését ismerhetjük föl magunkban, ha szívünk nyiladozni kezd az Atya előtt, hogy kikívánkozhassék belőlünk mindaz, ami benne van. Szent Pál írja: elnyertük a „fogadott fiúság”-ot. „Mivel pedig fiúk vagyunk, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba, Atya!” (Gál 4,6). Nem a „szolgaság lelkét” kaptuk (Róm 8,15), hogy ismét féljünk, hanem a föltétlen elfogadását és védettségét. Miközben a Lélek megnyitja énünket Isten előtt, egyben felebarátaink előtt is nyitogatja szívünket. Arra ösztönöz, hogy ki-ki a maga ajándékával „az egyház épülésére” szolgáljon (1 Kor 14,12). Arra indít, hogy „kötelékben repülve” „életre és békére” (Róm 8,6) törekedjünk, miközben megteremti a cselekvő szeretet közegét, melyben egymást szolgálhatjuk, és egymás terhét hordozhatjuk (vö. 1 Kor 13,1. és Gial 5,13— 6,2). Ahol az élet (Róm 8,2), a szeretet (Róm 5,5) és a szabadság (2 Kor 3,17) Lelke munkálkodik, ott a föltámadt és mennybement Jézus már jelen van, jóllehet olyan világban élünk, melyben mintha még az erőszak és a halál garázdálkodna. De nem kell aggodalmaskodnunk, ha megfogadjuk az Apostol tanácsát: „a Lélek szerint járjatok” (Gál 5,16). LELKISÉG Felnőtt (korú) kereszténység... Az örökimádás templomban május első vasárnapján negyvenhárman bérmálkoztak az esti szentmise keretében. 18 és 46 év közötti férfiak és nők — tehát felnőtt (és remélhetőleg nemcsak felnőtt korú) keresztények, akik majdnem egy éven át együtt készültek a szentség felvételére. Közülük néhányan válaszoltak két kérdésünkre: Mit jelent felnőtt korban bérmálkozni? Mi a szerepe egy felnőtt kereszténynek az egyházban? Miért vállalja az ember, hogy nagykorúan bérmálkozzon? Mert úgy érzi, itt van az az idő, amikor nem gyermekfejjel, hanem érett tudattal, hittel és érzelmekkel fogadja el Istent és a keresztény életet. Azt hiszem, mindannyian, akik ezt az utat választjuk, felnőttként akarunk Krisztusban élni. Hogy mi a szerepe egy felnőtt kereszténynek az egyházban? Ez szorosan összefügg az első kérdéssel. Azaz vállaltam a nagykorú életet, a keresztény tanítások szerint. Ez azonban egy bizonyos szerepet is magával von. Az egyházat nemcsak mint a látható intézményt kell tekintsem, hanem számomra az egyházat jelenti minden olyan makro- és mikroközösség, ahol bizonyságot tehetek kereszténységemről, a jézusi szeretetről. Ezzel az életmóddal, felfogással építem az egyházat. Sz. Z. 23 éves nyelvoktató Örömteli érzés az egyház „teljes jogú” tagjának lenni. Az ember így minden lehetőséget megkapott, hogy teljes szívével Istenre figyeljen. Ez persze nem mindig könnyű, a mindennapi feladatok néha elveszik az ember energiáját és néha a környezet is akadályozza ezt. Mindenképpen úgy kell élnie, hogy a lehetőségekhez képest megfeleljen az „elvárásoknak”. Ezek közül talán a legnehezebb a szeretet parancsa. Az ember gyakran kiszolgáltatja magát azáltal, hogy mindenkihez igyekszik szeretettel közeledni. Egyfajta miszsziós feladat új hívőket megnyerni... N. N. Elsősorban felelős, tudatos elkötelezettség Isten felé. A krisztusi szeretet minél tökéletesebb megvalósítása, a felnőttként vállalt döntés teljes súlyával. Másodsorban tanúságtétel, hiteles bizonyság Jézus erejéről a mindennapi életben. Ugyanez szorosan összefügg az egyházzal is, kiegészülve azzal a tevőleges segítséggel, amelyre a papságnak szüksége van. Beleértve az esetleges langyos hitélet felpezsdítését is. 30 éves autószerelő (Mi, bérmálkozók...) Mint mindenben, úgy hitünkben is rendkívül szubjektívek vagyunk. Bár mindannyian ugyanazt hisszük és valljuk, mégis valamennyien egy kicsit másképpen. Persze csak árnyalatokról van szó meg hangsúlyokról... Azt hiszem, ebben áll a mi szubjektivitásunk. Különösen nekünk, akik felnőttkorban kezdtünk hittanra járni, akik többé-kevésbé érett fejjel csatlakoztunk Krisztushoz és az ő egyházához. Nekünk szükségünk van valami nagyon személyesre, valami nagyon hozzánk szólóra. Rám mindig az a gondolat tette a legnagyobb hatást, amely úgy szól, hogy Isten országa közöttünk van. Ez a mondat engem arra emlékeztet, hogy szeretetet és békét kell teremtenem magam körül. Tudom, ezt a szellemet kell majd átplántálnom gyermekeimbe is. De a harcot, hogy mindezek az érzések őszinték legyenek, nekik maguknak kell majd megvívniuk. (Szolgálat az egyházon belül...) Először az jutott eszembe, hogy a foglalkozásom — orvos vagyok — tökéletesen alkalmas a szolgálatra, a többi emberért való cselekvésre, a segítésre. Tudom azt is, hogy ez a tény nem jelenthet számomra „alibit”, vagy bármiféle felmentést egyéb szolgálatok alól. Kell, hogy legyenek még tartalékaim szolidaritásból és szeretesből. Csak le kell győznöm a mindig csábító restséget, tehetetlenséget, és túl kell tennem magam a számtalan kínálkozó kifogáson, felmentő önigazoláson. A „hogyan” és a „miként” megválaszolásához azonban lehet, hogy segítségre is szükségem lesz. Várom a lehetőséget — és persze igyekszem keresni is. Dr. K. M. Vasárnapi kalauz Bővelkedjetek a reményben és a Lélek erejében — kívánja Szent Pál a rómaiaknak. Az apostolok reménykedve indultak vissza az életbe Urunk mennybemenetele után, mert tudták Jézustól, hogy „erővel ruháztatnak fel majd a magasból”. Igaz, ezt az erőt tíz napig imádkozva kérték, s az Atya — Fia ígéretéhez híven — túláradó bőségben árasztotta el vele őket. Utána pedig elkezdték a történelem legcsodálatosabb vállalkozását: hirdetni az evangéliumot a világ földrajzi és történelmi végéig. Befogadták a reményt, hagyták, hadd töltse el őket, hiszen ez a reménység a válasz a Lélek erejére. Ha ma van megtorpanás a magyar és az európai kereszténységben, abban nem a Lélek a hibás, hanem mi. Nem merünk hittel kérni, nem merjük a remény isteni ajándékát befogadni, magunk emelünk gátat a Lélek erejével szemben. S aztán csodálkozunk, hogy „fogyunk, veszünk, mint oldott kéve”. Ne mi kezdjük, hanem az imádságunk; ne mi folytassuk, hanem előbb fogadjuk a Lelket a remény és cselekvés sorrendjében. N. RÓNAY LÁSZLÓ: Óda a megszületettekről Hadd ne azoknak az írásoknak a számát szaporítsam, amelyek a meg nem születettek drámáját s ezzel párhuzamosan a nemzet sorvadását panaszolják. Róluk legyen ma szó, akik megszülettek, növekedtek, hamarosan bizonyítványukkal a kezükben, kipirult arccal várják szidalmainkat vagy dicséretünket. Róluk, akikért érdemes elfelejtenünk az élet fájdalmait, mert nekik csak a mosolyunkat, a derűnket szabad hazavinnünk. Róluk, akiket az első kiruccanás után, amikor nem érkeztek haza a megbeszélt időre, aggodalmasan lesünk a kapu előtt, s megkönnyebbülve öltünk magunkra közömbös arcot, amikor megpillantjuk alakjukat az utca végén. Kosztolányi szeretett eljátszani a szavakkal, azon is elmélkedett, melyek a legszebbek. A koronájukat azonban nem említi. Az így hangzik: „gyerek... gyerekek”. Ezt kimondani a legnagyobb öröm és a legsúlyosabb felelősség, amit csak vádainkra rakhat az élet. Micsoda boldogság, amikor az ember beléphet egy osztályba, végigsimíthatja szemével a buksi fejeket, s teljes felhatalmazással szólíthatja őket gyerekeinek! Ki adhatja vissza az orvos megkönnyebbülését, amikor sikerült megmentenie és a szüleinek egészségesen visszaadnia a gondjára és tudására bízott gyermeket? És ki foglalhatja akár szavakba is a szülők érzését, amikor ott állnak gyerekeik között? Az életben sokszor kapunk dicséreteket, elismeréseket, olykor kitüntetéseket is. Semmit nem érnek azzal a szóval összehasonlítva: „anya”, vagy „apa”. Nagy emberek szorítják meg a kezünket, de sokkal melegebbnek érezzük azt a szorítást, amint a gyerekek átölelnek bennünket. Komolykodó és hatásos nyilatkozatokat olvashatunk és hallhatunk arról, hogyan aranyozza be majd a társadalom öreg napjainkat, de bizony ha gyermekeink nem állnak mellettünk akkor, a napot sem látjuk. Megyünk, mendegélünk. Az imént még én fogtam a kezüket, figyeltem, nehogy megbotoljanak egy kiálló kőben, nehogy elessenek és megüssék magukat. Most rájuk támaszkodom, s ők úgy tesznek, mintha nem látnák gyengeségemet. Ó, ti, akik megszülettetek! Ha tudnátok, mennyire féltünk benneteket! Ha éreznétek, mennyire szeretünk titeket! Ha éreztetni tudnánk veletek, mennyire szégyelljük magunkat az elszalasztott lehetőségekért és az elrontott életért! Megyünk, mendegélünk. Jó így együtt. Nemsokára szárnyra kaptok és elrepültök. Aztán a ti keretekbe kapaszkodnak a ti gyerekeitek. Így a jó,így a természetes. Csak ne felejtsétek el a régi fészket. A paprikáskrumplit, a karácsonyfa díszítését, azt a sok-sok emléket, érzést, gondolatot, melyet a családban kaptunk mi is, amikor még gyerekek voltunk, s igyekeztünk nektek is átadni, hiszen ezek nélkül az érzések és emlékek nélkül az emberségünk lényegéből veszítenénk. Jó utat, gyerekek! És szerencsés megérkezést! Mire szolgál a „misepénz ’ ? Sok embert (hívőt és nem hívőt egyaránt) elgondolkoztat az ún. „misepénz” (stipendium) gyakorlata: hogyha valaki valakiért vagy valamilyen szándékra (csak jó szándékra szabad misézni!) misét mondat, a plébániákon vagy a templomokban pénzt kérnek érte. Sokan ezt a papság „mellékkeresetének" tartják, s vannak, akik félreértik a dolgot, mint az a múlt századbeli parlamenti képviselő, aki tiltakozott a misepénzek ügyében. Kiszámolta ugyanis, hogy ha a papok félórás miséért 100 forintot kérnek (mai összegre átszámítva), akkor nyolcórai munkáért (misézésért) ezerhat- száz forintot keresnek naponta. És ha esetleg „túlóráznak” is... Nem tudta a jeles „honatya”, hogy a papok általában csak egyszer misézhetnek hétköznaponként. Mindenesetre, ha a legutóbbi elmélkedésünkből indulunk ki, amely szerint a szentmise értéke végtelen, tehát pénzzel nem lehet sem kifejezni, sem megfizetni, megmarad a kérdés: mire szolgál akkor a „misepénz”, s hogyan került be ez a szokás a lelkipásztori gyakorlatba? Ha röviden akarunk válaszolni a „misepénz”-problémára, azt kell mondanunk: a misepénz semmiképpen sem a szentmise értékének a megállapítása akar lenni, tehát nem szabad úgy feltüntetni, mint „eladási árat”. A misepénz ugyanis lényegében semmi más, mint önkéntes adomány a miséző papnak (vagy az egyháznak), aki jogilag szabályozott, ,kötelező viszonzásként” átadja (átengedi) az általa disponálható gyümölcsöket az adományozónak az ő szándéka szerint (ad intentionem dantis). Sajátos és kölcsönös „szerződéses ajándékozásnak” lehetne tekinteni, amelyben mindkét fél „kötelezettséget” vállal, de az ajándékozás szintjén. A kérdés most már csak az, hogy melyek azok a gyümölcsök, amelyek felett a miséző pap, illetve az egyház rendelkezhet? Amint az előzőkben ismertettem, egészen a középkorig — Isten oldaláról vizsgálva, misztériumként tekintve a szentmisét — a teológusok keveset foglalkoztak azzal van-e az embernek szerepe és érdeme a szentmise bemutatásában illetve a részvételben. A hívek egyszerűen együtt éltek a szentmisével és „élvezték” a szentmise gyümölcseit. A mindenszentek ünnepének és a halottak napjának kialakulásával vetődött fel élesen a gyümölcsök és érdemek „átruházhatóságának” kérdése, vagyis felajánlhatom-e másokért — elsősorban a tisztítóhelyen szenvedő elhunytakért, akik már önmagukon nem segíthetnek imádságaimat és „érdemeimet”? Ebben az időben kezdték általánosságban népszerűsíteni a „miseszándék”, majd a „misepénz” lehetőségeit, bár a teológusok közül addig is foglalkoztak néhányan ezzel a kérdéssel. Eddigi kutatásaink szerint Duns Scotus volt az első (legalábbis az elsők között), aki a szentmise bemutatói és résztvevői oldaláról vizsgálta a mise gyümölcsözőségét. Ő a résztvevők három csoportját különböztette meg: 1. a celebráns, aki „specialissime”, 2. az egész egyház, aki „generalissime” és 3. akikért bemutatják, ők „specialiter” részesednek a szentmise gyümölcseiben. Duns Scotus tehát a szentmisét elsősorban az egyház cselekményeként mint áldozatot vette szemügyre. Bár ez a teológiai szemlélet az első szemrevételezéskor hiányosnak tűnik (még visszatérünk rá, hogy miért), mégis mind a teológusok közt, mind a közvéleményben gyökeret vert Duns Scotus osztályozása, főleg az a meggyőződés, hogy a „speciális” gyümölcsök fölött rendelkezhet az egyház, illetve a celebráns. Csanád Béla Ú 1U* 3