Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)

1993-01-03 / 1. (2319.) szám

2 AfímícA- MÉDIUMOK ÉS A LELKIPÁSZTORKODÁS. Ismét hatalmas hullámokat vernek némelyek a médiumok körül. Különösen a rádió és a televízió ügyei keltenek indulatot. Sokan, akik az érvek és látszatérvek politikai csatáját figyelik, arra gon­dolnak, e két hírközlő eszközeinek valóban fel­mérhetetlenül fontos szerepe lehet(ne) az elodáz­hatatlan lelki megújulásban. 1932-ben a bécsi Schönere Zukunftban hosz­­szabb beszélgetés jelent meg Tóth Tihamérral, akinek vasárnapi szentbeszédei akkoriban igazi rádiós események voltak. Elmondta, hogy a rádió (ma már persze a televízióról is ezt mondaná) nemcsak technikai találmány, hanem új pünkös­di csoda megvalósulásának lehetőségét is magá­ban hordja. „Menjetek és tanítsatok minden nemzetet." - idézte a szentírás szavait, és hozzá­tette: a XX. században van-e, lehet-e hatéko­nyabb eszköze e küldetés megvalósításának, mint a rádió? Érdekes, megrendítő történetet mond el Tóth Tihamér, véleménye alátámasztásául. 1931. ka­rácsonyán egy hölgy végső elkeseredésében ön­­gyilkosságot akart elkövetni. Ekkor szólalt meg a rádióban a népszerű szónok. Arról beszélt, hogy Jézus születése új perspektívát ad az emberi lét­nek, új reményeket ébreszt. Beszéde végén kará­csonyi énekesek csendültek fel, s az asszony könnyezve borult térdre, hálát adva a kegyelem hatékony közreműködéséért. A médiumoknak reményt kell sugározniuk, erőt kell adniuk a gyengéknek, segíteniük kell a bajbajutottakat. Ez is feladataik közé tartozik (amellett persze, hogy objektíven, az igazság szel­lemében tájékoztatniuk kell hallgatóikat, nézői­ket, olvasóikat az eseményekről.) Egész tevékeny­ségüket át kell hatnia e szellemiségnek. Tóth Ti­hamér nyomatékosan válaszolta a kérdezőnek: a rádió nem pótolja az intenzív, elmélyült, a lelket folyvást építő vallásos életet. Abban azonban mindenképpen segíthet, hogy reménykedő, nyi­tott, a jóra fogékony személyiségekké váljunk. Erről soha nem szabad megfeledkeznie annak, aki bármilyen szinten felelős a médiumok műkö­déséért és működtetéséért. „Örvendezzünk és adjunk hálát a Gondviselés­nek - fejezte be nyilatkozatát a későbbi püspök -, hogy a rádió a modern lelkipásztorkodás és em­bernevelés hatékony eszközévé vált.” Bárcsak mi is hasonló szavakkal adhatnánk hálát... (g­s.) Asapszél AMIT MEGTANULHATUNK. Nem ismerem a kutatási adatokat, de úgy gondo­lom, napjaink egyik leggyakrabban használt kifeje­zése a demokrácia. Így volt ez korábban is, igaz, akkor a demokrácia mellé odabiggyesztették a szo­cialista jelzőt. Ez utóbbiról - a szocialista demokrá­ciáról - elégséges és szomorú tapasztalattal rendel­kezünk, de vajon mit tudunk a demokráciáról? Amikor kezembe vettem Dobó Andornak az at­héni demokráciáról írott könyvét, óhatatlanul ez jutott eszembe. Vajon mi indít egy, a humán tu­dományoktól látszólag messze eső foglalkozást művelő szakembert ilyen tanulmány megírására? Dobó Andor - a könyv tanúsága szerint - a mai világunkban ritkaságszámba menő polihisztor megtestesítője, aki tudja azt, a világon minden mindennel összefügg, a társadalom szerves egység, amelyben erkölcs, gazdaság, politika és kultúra ré­szei a totalitásra törekvő emberi létnek. Az athéni demokrácia fénykorának, Periklész uralkodásának elemzéséből nyilvánvaló, hogy a demokrácia mindig viszonylagos, olyan, amelyet nem lehet másolni, nem lehet egyszerűen utánoz­ni. A demokrácia sokkal inkább idea, amelynek elérésére gyakorta éppenséggel aligha ideálisnak nevezhető körülmények között kell törekedni. At­hén, Periklész kora legföljebb arra taníthat meg minket, amit Dobó Andor - a kor ismert szakér­tőjének, Szabó Árpádnak segítségével - így fogal­maz meg: Kleón hét évig tartó garázdálkodása meg­mutatta, mivé válhat és fajulhat a Periklész politikája által megerősödött állam egy műveletlen demagóg kezében. Pedig Kleón politikája szinte pontról pontra ugyanaz volt, mint Periklészé, de anélkül a józan és bölcs mérséklet nélkül, ami Periklészt igazán naggyá tette. A mai hazai közéletben - mint tudjuk?! - műve­letlen demagógok nincsenek, annál inkább józan és bölcs mérsékletet tanúsító közszereplők. S ugyancsak meglepődnénk, ha demokrácia-áhíto­­zástól hajtva hirtelen Periklész korába csöppen­nénk. Ám ha lehet valamit tanulni a történelem­ből, az athéni demokrácia története legalább annyira gondolkodtasson el minket, hogy a mai műveletlen demagógok és a bölcs mérsékletet tanúsítók között különbséget tudjunk tenni. A­ V­álságba került-e valóban a magyar társadalom jelentős része? S ha igen, a rendszerváltás okozta-e, vagy a válság korábbi keletű, de akkor nem beszélhettünk róla? A diktatúrák p­­lozófiájának megfelelően: amiről nem be­szélünk, nem engedünk beszélni, az nem is létezik? — Magyarországon nincs általános válság, ám találkozunk válságjelenségek­kel. Nem igaz, hogy egyes társadalmi csoportok — például a nyugdíjasok — véglegesen reménytelen helyzetben vol­nának. Az általánosítás a politikai és szociális demagógia eszköztárába tarto­zik, mellyel sajnos sokan élnek, az or­szág valóságos érdekeinek ellenében is. A rendszerváltással együtt járó szociá­lis kihívások közül a munkanélkülség a legsúlyosabb. Létezett a korábbi évtize­dekben is, de a gyárkapukon belül é­s helyenként az ötven-hatvan százalékot is elérte. A burkolt munkanélkülieknek fi­zetést adtak, s ezzel — a piac törvényei­nek ellentmondó termelési szerkezettel — tovább rontották a helyzetet, melynek valójában tragikus volta csak a szocializ­mus Patyomkin-falujának leomlásával vált megélt valósággá. Gyorsan felejtünk, ha minderre két-há­­rom év elteltével már nem emlékezünk.­­ Voltak, akik föl sem ismerték a vég­kifejletet, hiszen a baj általában attól kezdve rögzül a tudatban, amikortól ta­­pasztalhatóvá válik. A munkanélküliség sokak számára valóban súlyos egziszten­ciális megpróbáltatást jelent. Kiépült a munkanélküliség enyhítésé­re hivatott intézményrendszer. Megszüle­tett Európa legliberálisabb foglalkoztatá­si törvénye, melyet — az élet erre kény­szerít — néhány helyen módosítanunk klll. Ilyen hosszú időn át például sehol nem folyósítanak munkanélküli segélyt. A törvény kevéssé hat abba az irányba, hogy a munkanélküli mihamarabb igye­kezzék munkaalkalomhoz jutni, s ne mástól, az államtól várjon — a régi be­idegződések szerint — megoldást. Az or­szág gazdasági helyzetéhez mérten — de európai összehasonlításban is — magas volt a munkanélküli segély. Kezdetben a minimálbér háromszorosát (!) fizették, ezt később kétszeresére csökkentették. Ez azt jelenti, hogy a munkanélküli ma nettó tizenöt-tizenhatezer forintot kap, s ez csak öt-hatezer forinttal marad el az országos átlagkeresettől. Egyesek három-négymillió koldus or­szágáról beszélnek. — Ezek az adatok megalapozatlanok. 1970 táján másfél-két­millióra lehetett becsülni a létminimum alatt élők szá­mát. Akik ma 1,6-1,7 millióan lehetnek. Mit jelent a létminimum a társadalmi gyakorlatban? A kifejezés hallatán sokan ugyanis hajlamosak azt gondolni, hogy aki a létminimum alatt él, éhezik, fázik, tehát a puszta biológiai léte van veszély­ben. Ezt a képzetet igyekszik erősíteni a Létminimum Alatt Élők Társaságának mostani, népszavazás kiírására irányuló akciója. — A létminimum elsősorban politikai kategória, másodsorban fejezi ki a való­ságos gazdasági viszonyokat. Tévedés a nyomorral azonosítani. A létminimum­számítások a még tisztes megélhetés mi­nimumát határozzák meg. Ha úgy tet­szik, a tisztes szegénységét. Család- és településtípusonként más és más a ha­tár. Ugyanakkor a számítások nem ve­szik — mert nem vehetik — figyelembe a fekete jövedelmeket és a fekete fogyasz­tást sem, mindazt, ami befolyásolja az emberek megélhetését. A létminimum alatt élők kisebb része különböző okok miatt mégis elnyomorodik. A rendszerváltás pillanatában jelentke­ző szociális kihívásokra nem voltak kész, kidolgozott válaszok.­­ A munkanélküliség enyhítésére vi­szonylag rövid idő alatt terveket dolgoz­tunk ki, bár az igazi megoldást a gazda­ság átalakulása, a termelés fölívelése hozhatja meg. Arra azonban nem lehet számítani, hogy a munkanélküliség tíz százalék alá szorítható. Európa nálunk jóval fejlettebb országaiban a tíz százalék körüli érték a jellemző, Spanyolország­ban pedig, melyet példaként szoktak összehasonlítani velünk, több mint ti­zenöt százalék. A munkanélküliek ará­nya mindig összefügg az ország képzett­ségi színvonalával is. A múltban Magyarország a diplomások számát tekintve Európában csak Albáni­át és talán Romániát előzte meg.­­ Ezért igen fontos, amit a Művelődési és Közoktatási Minisztérium szorgalmaz: a korábbiakhoz képest a felsőoktatásba lényegesen több diákot iskoláznak be, ennek azonban általában csak a vitára alkalmat adó mellékjelenségeiről hall az ország közvéleménye, elfedve magát a tényt. A japán és a dél-koreai példára szok­tak hivatkozni: az oktatásba fektetett ha­talmas összegek lendítették föl a gazda­ságot. — Igen ám, csakhogy a folyamat nem ezzel kezdődött. A föllendülő gazdaság nyereségének egy részét, közvetlen gaz­dasági bővítés helyett az oktatásba irá­nyították. Nálunk, annak ellenére, hogy a gazdaság még nem termeli meg a szükséges nyereséget, mégis egyre töb­bet fordítanak oktatásra. Tömegesen megjelentek a hajléktala­nok. A metró-aluljárókban, pályaudvaro­kon, különösen télvíz idején szomorú jele­neteknek lehettünk és vagyunk tanúi ma is. A munkanélküliség mellett az iroda fel­adata a velük való törődés is.­­ Attól kezdve, hogy nem kellett bru­tális rendőri elintézési módoktól tartani, valóban drámai jelenetekre került sor közterületeinken. Két esztendővel eze­lőtt, amikor a szegénység szélsőséges helyzeteinek orvoslására létrejött az iro­dánk, első lépésként a hajléktalanok megsegítésére dolgoztunk ki programot. Másfél esztendő alatt kiépült az ellátá­sukra szolgáló országos hálózat. Minden nagyvárosban, de kisebb településeken is megjelentek ezek az intézmények. Szá­muk ma százhetven-száznyolcvan. Talá­lunk köztük éjjeli menedékhelyeket, át­meneti szállókat, otthontalan anyák menhelyét és mentális gondokkal küsz­ködő fiatalok intézeteit. Tudomásul kell azonban vennünk: a hajléktalanságot nálunk jóval gazdagabb országokban sem sikerült teljesen megszüntetni. Föl kell készülnünk arra, hogy Budapesten és más városainkban a jövőben is talál­kozunk vele, ám éppen munkánk ered­ményeként már nem tömegesen. Bővítet­tük a népkonyha-hálózatot, olyan disz­kont áruházak jöttek létre, ahol beszer­zési áron juthatnak a hajléktalanok és más erre rászorulók a legalapvetőbb élel­miszerekhez. Ezeknek a rendszereknek kiépítését az önkormányzatokkal, az egyházi szere­tetszolgálatokkal, a Vöröskereszttel együtt végezzük. Működésüket is támo­gatjuk, vagy teljes egészében mi tartjuk fönn őket. Az eddig elmondottak egyes csoportok gondjairól szóltak, ám közismerten igen jelentős szociális különbségek mutatkoz­nak az ország egyes részei között is.­­ Másfél éve foglalkozunk a térségen­ként jelentkező gondok enyhítésével. Nem a segélyezés az elsődleges célunk, hanem olyan megoldásokat támogatunk, melyeknek munkateremtő hatásuk van, a régi bölcs kínai mondásnak megfelelő­en: ha valaki éhes, adj neki egy halat, de ha azt akarod, hogy ne éhezzen, tanítsd meg halászni. Ózdon első lépésként hajléktalan-szál­lókat, népkonyhákat, munkanélküli iro­dát hoztunk létre. Később egy Ózd mel­letti faluban, Domaházán tejfeldolgozó üzem létesítését segítettük. Ezzel mun­­kahelyeket teremtettünk, a helybéli gaz­dák el tudták adni a tejet, s Ózd városá­nak és a környéknek az iskoláit olcsó iskolatejjel láthatják el. Ugyancsak Óz­­don dolgoztunk ki módszert a közüzemi díjak hátralékának rendezésére. Az ön­­kormányzattal és a közüzemi díjak befi­zetésében érdekelt vállalatokkal pénzala­pot hoztunk létre, majd szigorú szociális vizsgálatot végeztünk. Ahol indokolt, az elmaradást teljes egészében pótoljuk. Másutt a felét vállalja át az alap, ha a másik felét az érintett hajlandó fizetni, így mindenki a valós helyzetének megfe­lelő támogatáshoz juthat, és sehol nem kell a villanyt, a fűtést kikapcsolni. Két éves munkájuk során hány család érezhette segítségüket? — Legalább kétszázezer. A szociális törvény megszületésével be­­fejeződik-e a munkájuk? — Sajnos nem bízhatunk abban, hogy a szociális válságjelenségek megszűnnek. A törvénnyel azonban elindul a szociálpo­litikai ellátórendszerek jelentős reformja. Mennyi időre van szükség a nagyará­nyú szociális válságok fölszámolásához? — Erre még legalább öt-tíz évet kell várnunk. Elmer István A létminimum még nem nyomoz Legalább kétszázezer család érezhette eddig segítségünket — mond­ja Lakner Zoltán, a Népjóléti Minisztérium Válságkezelő Irodájának vezetője. A politikai ellenzék már jó ideje szociális válságról beszél, ám ezt a fogalmat pontosabban nem határozza meg. Éppen a legutób­bi idők — a Parlament föloszlatását szorgalmazó aláírásgyűjtési ak­ció — mutatták meg, hogy az általános szociális válság hangoztatása olyan politikai demagógia, amely fölerősödve hat vissza — bomlasz­­tóan — a politikára. Közben azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, mindez miként hat az ország, a nemzet közérzetére. KATOLIKUS SZEMMEL­ ­ * Olvasóinkhoz 2 Abban a reményben fordulunk kedves olvasóinkhoz, hogy boldog, békés új esztendő köszönt ránk, enyhülnek gondja­ink, s eredményt hoznak azok az erőfeszítések, amelyek min­den jóakaratos ember megtesz, csakhogy újra felvirágozzanak az erkölcsi értékek, és senkinek se kelljen anyagi javakat nél­külöznie. Az Új Ember némiképp megváltozott külsővel indul neki az új esztendőnek. A változást elsősorban címlapunkon fedezhe­tik föl: sokan kérték, próbáljunk olyan megoldást találni, hogy a címzés felragasztása miatt tartalomjegyzékünk ne károsod­jék. Reméljük, ez az új megoldás megnyeri tetszésüket, és kevesebb reklamáció érkezik hozzánk. A modern lapszerkesztési elvek, de mindenek előtt takaré­kossági szempontok arra késztettek bennünket, hogy ezentúl az Új Ember egyes számait házi szedéssel és tördeléssel ké­szítsük. Ezzel természetesen még nem értük utol az igazán korszerű nyomdatechnikával dolgozó lapokat, s eleinte bizo­nyára nehézségek is adódnak az átállás közben. Ennek meg­valósítása során is az a szándék vezetett, hogy olvasóink igé­nyeit minél jobban kielégíthessük. E megoldással ugyanis nem kell az események mögött kullognunk, frissebbek, infor­matívabbak lehetnek közléseink, s a gépi munkafolyamat be­iktatásával — és ez volt talán a legfontosabb célunk — egye­lőre sikerült elhárítanunk azt a fenyegető veszedelmet, hogy drágábban kelljen adnunk lapunkat. Tudjuk, hogy leghűsége­sebb olvasóink meglehetősen nehéz körülmények között élnek, ezért, amíg tehetjük, minden elkövetünk, hogy változatlan áron jussanak hű barátjukhoz, az Új Emberhez. Úgy illik, hogy gondjainkról is tájékoztassuk Önöket. Válto­zatlanul kevesen csináljuk a lapot, s ezért gyakran előfordul, hogy fontos levelekre, értékes írásokra nem küldünk időben választ, köszönetet. Elnézésüket kérjük és megértésüket. A halaszthatatlan átépítések befejezése után, belezökkenve az új munkafolyamatok kívánta időbeosztásba, minden posztra megtalálva a megfelelő munkatársakat, reményeink szerint e nehézségeket sikerül leküzdenünk. Kérjük, segítsenek bennünket továbbra is eddigi szere­­tetükkel és imáikkal, hogy eredményesen végezhessük felada­tainkat, s lapunkat továbbra is kedves, meghitt olvasmányuk­ká tehessük. Imáikat, támogatásukat továbbra is kérve s az eddigieket megköszönve, szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk vala­mennyi munkatársa nevében megismételném jókívánságai­mat, békés, kegyelmekben gazdag új esztendőt kívánva min­den kedves olvasónknak. Rónay László 1993. január 3.

Next