Új Ember, 2000 (55. évfolyam, 1/2684-53/2736. szám)
2000-10-08 / 41. (2724.) szám
2000. október 8.Kultúra a Lélekellátó órák is A korábbi időkben a publicisztika kevés országban és kultúrszférában került olyan szoros kapcsolatba a szépirodalommal, mint hazánkban. Elegendő, ha egyes korszakok kiválóságait: Kemény Zsigmondot, Jókait, Mikszáthot, Tömörkényt, Krúdyt, Kosztolányit vagy Márait említhetjük, az ő esetükben a mondanivaló és a stílus harmonikus voltát, a kellő színvonalat a tárgyi felkészültségen kívül a szépírói véna is jócskán színesítette, biztosította. E pár mondatot lényegesnek éreztük Győrffy László Ezredvég villanófényben című publicisztikai gyűjteményének bevezetéséül. A több kötettel rendelkező, változatos témákban is otthonos szépíró ezúttal hírlapírói tehetségét, sokirányú reflexióit villantja föl olvasói számára. Írónk hitelesen mutat rá, hogy az egyes politikai és társadalmi rendszereket irányítók jobban szeretik a homályos, többértelmű műveket mind a szépirodalomban, mind a hírlapírásban az igazi tollforgató azonban az igazság birtokában csak egyetlen utat választhat. A valódit és tisztességeset. Ez a sajtótisztesség világosan nyomon követhető Győrffy László írásaiban, új kötetében is. Őt olvasva világosan kitűnik, hogy nincs más szándéka hivatása teljesítése közben, mint a kultúra erejével, értékeivel megfékezni az önpusztító ösztönöket, a zsigeri gyűlöleteket, a melldöngető nagyképűséget s a szakmai és hivatásbeli felületességet. Ezáltal nagyban hozzájárul az igazi emberi élet kialakításához, megteremtéséhez. A kötet kitűnő tematikai beosztása is nagymértékben növeli hatóerejét. A harmadik ciklus, a Lélekellátó órák fejezet (a címadó írás az Új Ember 1998-i évjáratában olvasható) kiváltképp azt a kereszténymagyar szellemiséget hangsúlyozza, amely oly nagy mértékben hiánycikke jelenkori hazai publicisztikánknak. Győrffy könyve így hézagpótló is és komoly vigaszul szolgál mindazoknak, akiket elszomorít az itthon tapasztalható sok-sok anomália és hiba. Segít elvezetni egy igazabb, jobb magyar világ megteremtéséhez. szeghalmi Mohács előtt (Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában 2000. METEM) Közel ötven évig élt és dolgozott Rómában a kiváló történettudós, Pásztor Lajos, aki első világiként lett Rómában a jezsuita Gergely egyetem tanára (1968) az egyháztörténet tanszékén. XII. Piusz pápa tette meg a vatikáni titkos levéltár munkatársává, s így lett a Szentszék első magyar alkalmazottja. 1946-ban Keresztury Dezső kultuszminiszter kinevezte a Római Magyar Akadémia titkárának s mikor a kommunista kormányzat 1948-ban az intézetet megszüntette, a titkos levéltár munkatársa lett. Nagy jelentőségű kutató- és tudományos munkáinak tekintélyes része magyar vonatkozású. Aki elolvassa ezt az először 1940-ben megjelent kötetet s a szerző életútjának rövid vázlatát, tisztelettel tekint a kiváló, elismert magyar tudósra, aki hazáján kívül találta meg nyughelyét. Életében, a METEM megalakulása óta támogatta a munkaközösség munkáját. „A most kiadott mű ily módon nemcsak egy régóta várt és ismét hozzáférhető kézikönyv, hanem egyúttal a kiváló tudós emlékét ápolja az utókor előtt" — írja az előszóban a kiadó, Várszegi Asztrik és a kötet gondozója, Zombori István. A szerző maga így vezeti be művét: „A reformáció és Mohács előestéjén álló magyarság vallásos életét akartuk megírni." Tudja és vallja, hogy a feladat rendkívül nagy és bonyolult: „Azzá teszi a feladatot a középkori életnek a vallással való szoros kapcsolata, minélfogva a középkori életnek szinte minden megnyilvánulása vallásos színezetet kap". Valóban, ez a kor már a „középkor alkonya" és az új eszmevilág, világszemlélet immár hosszú idő óta alakuló és teret hódító kifejlődésének egyik első és erőteljes behatolása a világtörténetbe: a vallási formák sokszorosan szétválnak, a középkori univerzalizmus homályba borul, az egyetemes fogalmak bomlásnak indulnak. A szerző bizonyítja, hogy azokkal szemben, akik azt állítják: „...a pusztulás előidézői csak azok, akik a fényt követő és a gyászt megelőző időszakban éltek, mindenünnen hallható a panasz a kor romlottsága miatt". Azt is megállapítja, „hogy az elődöktől nyer szomorú és kikerülhetetlen örökség volt ez". Bizonyítja, hogy lehetetlen föltárni a teljes mindennapi valóságot és tényeket, okokat. Utal a szerző arra is, hogy a szűk időszak — 1490-1526 — miatt „mesterségesen korlátozni kellett a forrásanyagot," így ennek a 181 lapos könyvnek írásai (hat fejezetben) szólnak a szerzetességről (főként a kolduló rendekről), a polgárságról s ennek az „új rendnek" keretében működő céhekről és vallásos társulatokról, a szegénygondozásról, a szentmiséről s a vele kapcsolatos tudnivalókról, a zarándoklatokról és végül az egyházművészetről. Ez a könyv értékes útmutató és kézikönyv, elvezet bennünket egy hatalmas, századokon lát megalapozott korforduló küszöbéhez és életének meghatározó tényezőihez, így alapozódik meg lépésről lépésre a korszak s annak jövőképe s ezáltal a mi szemléletmódunk kitágulása is. Dékány Endre Kerék Imre Nyugalma árad Láthatatlan köteleket feszítenek fától fáig a madarak. Kinézek álmom mögül. Rigók tánclemezével ébreszt a kert. Kigyújtva rügyes csillagrendszerét aranyeső világít. Zöld tisztaság köröskörül, hűvösség íze számban. Idesüt a nap gondolataim közé, átröntgenezi arcomat. Párázó víztükör nyugalom árad szét idegeimen, úsztat kék áramában. V . A hazaszeretet példaképe Kétszáz éve született Czuczor Gergely Czuczor Gergely költő, nyelvész, bencés szerzetes kétszáz ével ezelőtt született a Nyitra megyei Andódon. Jedlik Ányos unokatestvére és bencés szerzetestársa volt. Költői műveit a két világháború között a polgári iskolákban is tankönyvi anyagként tanulták. Életműve napjainkban a felsőfokú magyar tanárképzésből, irodalomtörténeti szintézisekből rendre kimaradt. Édesapja jobbágyból lett tehetős földműves gazda, édesanyja nemesi származású. Szabó Anna jóságos, buzgón vallásos asszony, nagyapja 1848 híres toborzó-káplárja. Pozsonyi bencés tanárainak példája nyomán lett szerzetes. A próbaévet Szent Márton hegyén, a két bölcseleti tanfolyamot a győri bencés líceumban végezte. 1820-ban a pesti papnevelőben, irodalomszerető kispapok közt talált otthonra. Megerősödött benne a műveltségben, lélekben kiteljesedő hazaszeretet. Tehetsége korán megmutatkozott. 1822 végén írta meg az Augsburgi ütközet című eposzát. Nem a kalandozó magyarok augsburgi vereségének, hanem 910-es diadalának állít emléket, ezzel is erősítette a nemzeti öntudatot. Az eposz zárása aktális célzatú: „Nem jó bántni magyart, mert vérrel védi hazáját." Hunyadi Jánosról, egész Európára kiható győzelméről eposzt tervezett. Európában a reneszánsz, majd a barokk virágzott, nálunk a török pusztított. Európa sokáig nem mérte föl, mekkora veszélyt jelent a Balkánt megszálló és onnan támadó török. (Czuczor költői egyéniségét Janus Pannonius alakjába vetíti, ezzel a hazafias papköltő ideálját teremti meg.) 1830-tól Komáromban tanít, az 1831-ben dúló kolera idején önfeláldozó helytállást tanúsít, osztatlan szeretet veszi körül, köztiszteletnek örvend. Az Akadémia levelező tagjává, majd pedig segédjegyzőjévé és levéltárnokává választja. Pestre költözik. Balladaköltőként, dalköltőként is jelentős műveket alkot. Nálunk ekkor még a német műballadakincs erőteljesen hat, de a német hatást felülmúlja reformkori költészetünk romantikus retorikája, hazafias pátosza (Czuczor, Vörösmarty, Garay), amelyet később Arany teljesít ki. Folytatódik a műfajok „magyar"-rá válása, a „nemzeti paradigma" térhódítása. Művészetével segíti költészetünket magasabb színvonalra emelni és nemzetibbé tenni. Elnyerte az akadémiai rendes tagságot, de hazafias gondolkodása miatt hajsza indult ellene. Feljelentették, hogy paphoz nem illő költeményeket ír... Poétái Munkáit indexre tették, udvari parancsra elrendelték elkobzásukat. (Szerencsére a végrehajtásra nem került sor.) Czuczor keményen cáfolta a vádakat. Tudta: „ezek is, csak ürügyek ugyan, mert valóságos ok a magyarság gyűlölt ügye". Visszarendelték Pannonhalmára, egyházi fogságba helyezték, a tanítástól eltiltották, de megtörni nem tudták. Csak szigorú ellenőrzés mellett léphetett újra katedrára, 1845 április végén ismét Pestre költözött. Nagy munkakedvvel és odaadással fogott munkához. Nem is sejtette, hogy még nagyobb szenvedések várnak rá. A legtöbb népies vers a reformkori lírikusok közül Czuczor életművében maradt ránk. Mintegy negyven dala került a nép ajkára, ezek közül legismertebb a Fúj, süvölt a Mátra szele kezdetű. (Móser Zoltán könyvet írt a népdalgyűjtő és népdalíró Czuczor Gergelyről „Engem körülvesznek a dalok" címmel.) Megadatott számára az a ritka öröm, hogy Győr utcáin sétálgatva, saját dalait hallotta énekelni. Népies dalai és életképei, helyzetdalai között igazi gyöngyszem, A falusi kis leány Pesten. Ez a zsánerkép szeretetből fakadó humoros monológ. A „hősvértől pirosult gyásztér" időszakáról szól Mohács című epigramma. A romlás fő okát abban jelöli meg, hogy Mohácsnál nem a törökök győztek, hanem a viszálykodó magyarok buktak el: „Főúri gőg és visszavonás pártokra szakasztá (...) s Ion a Nemzeti nagy bűnnek nagy tárolója Mohács." Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a Nagy Szótár munkálataiba temetkezve találta. Művei bizonyítják, hogy a reformkorban egy katolikus papköltő is merte vállalni a haza és haladás igéit, a társadalmi változásokat. Már 1848 tavaszán-nyáron Újvilági szózatában az egyenlőség, szabadság és testvériség jelszavát hirdette. A szeptemberi fordulat után, az udvar árulásakor írta a Riadót. Petőfi harci dalai mellett az egész szabadságharc leghatásosabb csatadala lett Czuczor forradalmi költeménye. A tüzes hangú szózat külön röplapon is megjelent, nagyhatású forradalmi indulóvá vált. A győztes bécsi udvar ezt nem bocsátotta meg. 1848. január 18-án elfogatta a költőt. Görgey csapatai kiszabadították, de az osztrák hatalom 1850-ben újra elfogatta. Vasban eltöltendő hat esztendei várfogságra ítélték, kegyelemből, mert Windischgrätz ádáz haragjában halálra akarta ítéltetni. Helytállásának fényes példája az a vers, amelyet egy fehérre gyalult szék hátára írt ítélőszék előtt. A szabadság és függetlenség forradalmi vallomása ez. Kufsteinből 1851. május 22-én nyolcszáznegyvennégy nap után szabadult. Felmérte a magyar nemzet szókincsét. Fáradhatatlanul dolgozott, 1861 közepéig elkészül óriás műve. A hat kötet megjelenését nem érhette meg, 1866. szeptember 9-én elragadta a kolera. Másnap, 10-én temették, szemfedőjét babérkoszorúval díszítették. Bencés, ferences és piarista szerzetestársai, akadémikus barátai, köztük Arany János és a Nemzeti Színház képviselői vették körül koporsóját. A Kerepesi temetőben sírja fölé a bencés rend művészi emléket emeltetett. Szülőföldjének népe márványtáblával jelölte meg szülőházát. Az Akadémia aranyérmet veretett a Nagy Szótár elkészültének emlékére. Egykori pesti lakását domborművel jelölték meg, utcákat neveztek el róla. Az ő nevét viseli a győri bencés gimnázium is. Élete és műve a magyar kultúra, az irodalom és nyelvtudomány, a magyar valóság része. Hidat jelent Kisfaludy és Petőfi között, fő kezdeményezője az új irányzatnak, amely Petőfi és Arany lírájában arat teljes diadalt. A népies költészetben Petőfi elődje, a latinos verselésben Berzsenyi örököse, a hősi költészetben Vörösmarty társa. Ódáiban a magyar hazafiság, dalaiban a népi gondolkodás kapott művészi formát. Építője volt annak a virtuális Magyar Templomnak, amelyet sokszor leromboltak, felgyújtottak, meggyaláztak, mégis mindig újraépült. Dignum et iustum est — Méltó és igazságos, hogy emlékezzünk rá, örökségét megismerjük, tudatosítsuk. A kettős jubileumon zengjen a diáknóta: „Jedlik Ányos dinamója, Czuczor Gergely Kiadója... ” Cs. Varga István A városligeti padot, amelyen meg szoktam pihenni, sokszor másokkal is megosztom. Leggyakrabban egy középkorú hölggyel beszélgetek, aki egy kedves kutyus társaságában érkezik és mindig engedélyt kér tőlem, hogy leülhessen. A kutyus megszagolja a nadrágom szárát, a térdemhez dörzsölt buksi fejét és olykor a kezemet is megnyalja, ha nem tudom előle idejében elkapni. Már az első találkozásunkkor belopta magát a szívembe ez a kutya. Rendkívül különösnek tartottam azonban, hogy voltak percek, amikor teljesen magán kívül volt, szinte extázisba esve, az ég felé fordított fejjel hirtelen sírni kezdett, a könnyei potyogtak, miközben egész testében remegett. "Beteg ez a szegény állat?" — kérdeztem a hölgyet, aki szomorúan visszamosolyogva közölte velem, hogy egészségi állapota a legnagyobb rendben van. De séta közben, itt kint a Ligetben is gyakran a hatalmába keríti valamilyen rohamszerű állapot: nyüszít, nyugtalanná válik, ilyenkor erősen kell fogni a pórázát, mert menekülne, futna valahová. "Arra gondolok, hogy ilyenkor régebbi életére emlékezik — mondta magyarázólag. A kislányom találta, ő szedte fel, s hozta haza, hogy mami, találtam egy gazdátlan kutyust, fogadjuk be! És mi befogadtuk. Talán ez jut eszébe itt a Városligetben, ahol valaha „elvesztették" régi gazdái, vagy csak rútul elhagyták. S ilyenkor őket keresi, a régi életét, arra emlékezik. Aztán lassan megnyugszik, s szófogadóan követ haza, hiszen érzi: már nem gazdátlan..." Gyengéden megsimogatom a kutyus fejét és hirtelen én is haza gondolok, mivel úgy érzem, hogy én is elvesztem egyszer valahol, elkeveredtem, s ha behunyom a szemem, akkor látom is a szülőfalum szélén, a Gyepsoron, ahol mi laktunk, azt a szélben zúgó tíz jegenyét, amely a legelőt választotta el az utcától. Valaha tucatnyi jegenye zúgott itt, mert erről érkeztek a vad szelek, a jeges esők, a tél és a víz, de mára már nem maradt a fákból csak tíz. Ezek is olyanok, akár a hazafelé tartó rokkant katonák... Vannak pillanatok, amikor gondolatban én is ott téblábolok alattuk, a réten, mennék a csordakúthoz, vagy futnék a patak felé, ahol az öreg Ferró malma állt valaha. Aztán innen is tovább, ki egészen a Kertészlaposnak nevezett dűlőig, ahol nekünk is volt valaha tanyánk. Mert nyugtalan az élet. Simogatom a kutyus fejét, vakargatom a füle tövét, hogy megnyugodjék, mondanám is neki, hogy én is elvesztem, lám, de már olyan messze vetett a sors régi otthonomtól, szülőhazámtól, hogy nem tudnék visszafutni, ezért kapkodom én is olykor a fejem, ha nem is nyüszítek. Aztán nem szólok, csak szó nélkül felállok és köszönés nélkül hazaballagok a Ligetből. Mostanában betegeskedtem, s nem igen jártam a Városligetben. Tegnap aztán újra arra vitt az utam, s jól jött a pihenő, mert újabban bottal járok. Hölgyismerősöm mosolyogva üdvözölt. Nem kérdezősködött egészségem felől, látta rajtam a sok gyötrelmet. Én nyomban a kutyát hiányoltam. „Csak nem érte valami baj?" — érdeklődtem. A szokott kedves mosolyával válaszolt. „Még a múlt hónapban történt... Egy délután itt üldögéltünk, s egyszercsak Dóri hangosan felugatott, majd sírni kezdett. Mire a pórázt elkaphattam volna, elrohant, szinte tébolyult iramban... Vártam rá egész délután. Nem jött vissza. Mit gondol? Megtalálta tán a régi gazdáját? Mert nem tudok másra gondolni... Most is azért ülök itt egész délután, hátha visszajön, a kislányom azóta folyton sírdogál... Mit gondol, merre járhat?..." Sokáig nem szólok, hallgatom a ligetre ereszkedő nagy-nagy csendet. Aztán megnyugtatom: „Lehet, hogy újra hazatalált... Kiszámíthatatlanok az élet útjai..." Elhallgatok, mert az asszony szemében könny csillan. De a mesét magam is elhiszem. És szinte látom is a kéklő távolban, azon a nagy-nagy gyepen, ahol magam is nevelkedtem, ott fut csaholva, boldogan a szélben örökké zúgó tíz jegenye alatt... Egy elveszett kutya is egy elveszett gyerek... Illés Sándor A tíz jegenye