Új Ember, 2001 (56. évfolyam, 1/2737-52/2787. szám)
2001-07-22 / 29. (2764.) szám
Vörösboros sündisznó A minap hazafelé tartva, a házunk előtti tenyérnyi zöldben megpillantottam egy matató, Zörgő sündisznót. Hatalmába kerített az ártalmatlan kíváncsisággá civilizálódott vadászösztön, s önkéntelenül is visszafojtottam lélegzetemet. Csodáltam a kis állatot, amely képzeletünkben kedves, puha, csillogó nózijú plüssfiguraként él, de valójában szúrós, tüskés, visszahúzódó és nem túl barátságos. Persze talán épp ez vonzó benne: a felfedezés és a meghódítás vágyát csiholja ki belőlünk. Bár az sem lehetetlen, hogy épp azért szeretjük, mert a lelkünk mélyén érezzük, hogy egy kicsit hasonlítunk hozzá... Egyik ismerősöm nyaralás közben elhatározta, hogy gyermekei okulására, no meg saját szórakozására éjszaka befog egyet a kertben kószáló, szuszogó, matató és csámcsogó sündisznókból. Úgy is történt. Megleste, mikor másznak elő rejtekükből, gyors mozdulattal felkapott egyet közülük, s a tüskék szúrásával mit sem törődve biztonságos helyre, egy dobozba tette — szigorúan megfigyelés céljából. Ha pedig már megvan a sündisznó — gondolta ismerősöm — érdemes lenne többet is megtudni róla, mit eszik, mit iszik legszívesebben. Ezt azonban csak úgy lehet kideríteni, ha próbát teszünk. így került elő a keksz, a kenyérhéj, a csokoládé és a langyos tej után a vörösbor is, amelyet — kíváncsi ismerősöm nagy meglepetésére — a süni úgy lefetyelt, mintha világéletében erre várt volna. Csak ivott, ivott — s annak rendje és módja szerint alaposan berúgott. Állítólag addig senki sem igazán részeg, amíg kapaszkodás nélkül tud feküdni — hát szegény süni részeg volt, olyan merev részeg, hogy a hátára hengeredett, négy tappancsát szétdobta a szélrózsa különböző irányaiba, s minden óvatosságát és méltóságát levetve hortyogott. Ismerősöm azonban — miután abbahagyta a nevetést — elbizonytalanodott: hátha maradandó károsodást szenved szegény megmámorosodott sündisznócska? Mi lesz, ha alkoholmérgezésben el talál halálozni? Ennek a fele sem tréfa. De mit lehet ilyenkor tenni? Száz szónak is egy a vége: lelkiismeret-furdalástól gyötört ismerősöm hajnalig ült a szundító süni mellett, s cserélgette pucér hasán a vizes borogatásokat. Nem tudom, a gyógymódnak köszönhető-e, vagy a sün egyszerűen kialudta mámorát, de tény, hogy amikor az első hajnali napsugár megérintette aggódó ismerősöm gondokt felhőzte homlokát, a süni horkantott egy utolsót, talpra ügyeskedte magát, s ingadozva bár, de vissza sem nézve, ütemes kocogással eltűnt a bokrok alatt. Micsoda hálátlanság — mormolta félálomban ismerősöm, majd ülve elaludt... Az utcán járva-kelve, villamosra szállva, sorban állva, orvosra várva egyre gyakrabban jut eszembe a részeg sündisznócska görbe éjszakája. Talán mert rendíthetetlenül hiszem, hogy minden szúrós, tüskés burok alatt valójában kedves, védtelen, szeretetre és gondoskodásra vágyó, beborogatnivaló pocak rejtőzik. Biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén minden sündisznó szenved a saját tüskés bundájától, és valójában azt szeretné, ha valaki megsimogatná — s ha nyugodt szívvel hagyhatná, hogy megsimogassák. És azt is tudom, hogy minden sümndisznótársunkhoz létezik módszer, amellyel a tüskék szúrása tompítható, a védekező ösztön megnyugtatható. Vajon nem az lenne-e a dolgunk, hogy szurkálódás helyett simogatható felületet keressünk é s a magunkét segítsük megtalálni? Egy biztos: a sündisznók ellenállását nem feltétlenül csalogatással és vörösborral lehet megtörni. Az eredmény ugyanis nem csak kijózanító, de kiábrándító is lehet. Balázs István Kiből lesz a „csodabogár"? (Az esetek jelentős részében igaz) Ki lesz iszákos? Akit szép lassan hozzászoktattak barátai az iváshoz, ő pedig nem akar kimaradni közülük. Vagy akinek nagy bánata van, de hite alig, és így nem talál föloldást Istenben. Ki dohányzik túl sokat? Aki kiskorától kezdve elfelejtette az önuralom erényét (jó szokását) kifejleszteni, s felhergelt idegállapotban így vezeti le feszültségét. Ki lesz szektás? Aki nem tud mit kezdeni életével, vagyis akinek nincs elég fantáziája és akaratereje, hogy valami értelmeset csináljon — és most végre valaki megmondja, hogy mit tegyen, így nem kell gondolkodnia. A csoport sodrása pedig fölmenti, hogy önállóan akarjon valamit. Ki lesz a televízió rabja? Aki magából kikönyökölve él. Akiben nincsenek belső történések: felvillanó új gondolatok, vágyak, érzések, törekvések. Aki kötelező munkáját talán elvégzi, de könyvet nem vesz kézbe, másokkal nem szívesen beszél, csak a televízió előtt él igazán. Szellemi szintje azonos a tévé konzumadásaival. Belőle lesz a képnéző-primitívke. Kiből lesz karrierista? Akinek önbecsülése (belső értékességtudata) kicsi, azaz kisebbségi komplexussal küzd, és csak akkor tartja magát értékesnek, ha azt mások mondják róla. Az ilyen ember akkor érzi magát valakinek, ha hajlonganak előtte, és ő uralkodhat rajtuk. Természetesen célja elérésében erkölcsi gátlásai sincsenek. Ki lesz a szex rabja? Aki gyermekkorától habzsolta az ételt és italt, szeretett tétlenkedni, és elég alacsony az örömigényszintje. Persze nála az ösztönök irányításának, karbantartásának szintje is embrionális fokon rekedt meg. Olyan, akinek senki sem magyarázta el Isten gyönyörű terveit a szerelemről és életadásról, vagy ha igen, akkor lepergett róla. Kiből lesz a pénzéhes őrült? Akinek nem az a fontos, hogy mi van a fejében (bölcsesség, okosság) és szívében (emberség), hanem csak az, hogy mi van a zsebében. Szürkeállománya csak a pénzszerzés irányában fejlődött ki, erkölcsi érzéke minimális, emberekkel való együttérzése nincs is. Röviden: megtanult pénzt keresni, de elfelejtett ember lenni. Kiből lesz a keresztény? (Ez mindig igaz) Aki nem vész el a látszatban, hanem mögéje is tud nézni. Akinek van érzéke, mert kifejlesztette a nemesebb emberi gondolatok, cselekedetek irányában. Aki tudja, hogy az igaz és szép csak akkor boldogít, ha párosul a jóval és a szenttel. Aki tudja összpontosítani erejét nagy és nemes célok érdekében. Aki nem tartja tökéletesnek magát, hanem olyannak, akinek mindig alakulni, fejlődni kell. Akinek van szeme és füle, hogy mások gondját meglássa és meghallja, és ez cselekvésre indítja. Éppen ezért Vállalja az Istennel való találkozás kalandját, és hajlandó erre időt és energiát áldozni. Elfogadja Krisztust élete irányítójának és eszményképének, akit követni érdemes küzdelem és áldozat árán is. A közösségben másokat emelni akar, és nem töri le igyekezetét, ha Krisztus búzaföldjén konkolyt is talál. Krisztus követésétől nem megy el a kedve akkor sem, ha azt látja, hogy ezt kevesen teszik, hogy a média (sajtó, rádió, tévé) sem támogatja igyekezetét, és ha látja, hogy törekvésének nincs napról napra lemérhető, boldogító hatása. Röviden Abból lesz keresztény (Krisztus-követő), aki meg is találja élete értelmét és örömét Isten és a felebarát szolgálatában. Szent Pál így buzdít Krisztus követésére: „Öltsétek föl Isten teljes fegyverzetét. Csak így tudtok ellenállni a gonosznak, és így tudtok mindent leküzdve helytállni. Álljatok ki tehát: derekatokra csatoljátok a tisztesség övét, öltsétek magatokra az igazság páncélját, lábatokra húzzátok a békesség evangéliumának hirdetésére a készség saruját. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, amellyel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek föl az üdvösség sisakját és markoljátok meg a Lélek kardját, ami Isten igéje." (Ef. 6,13-17). Erdővégi Ifjúság 2001. július 22. A teológia útkereséseiFórum- A II. vatikáni zsinat célkitűzése, hogy a hittudományt a krisztusi élet szolgálatába állítva megújítsa. A zsinat óta eltelt idő bizonyítja, hogy nem is olyan könnyű feladat a teológia megújítása. A korszellem hatására a teológusok egy része a zsinat után megkérdőjelezte hitünk alapjait. Hatásuk nem lett maradandó, de nem múlt el nyomtalanul. Több lelkiségi mozgalom született, illetve indult virágzásnak az egyházban, amelyeket az egyház életének egy-egy értéke ragadott meg, ezt élték, elmélkedték, tanították. Legjelentősebb ezek között a karizmatikus és Fokoláre mozgalom. A teológia megújulására ösztönző hatással lett a felnőttképzés szükségességének erőteljes hangsúlyozása. Napjainkban pedig a keresztelés radikális megújítása a katekumenátus keretében hat ösztönzőleg a teológia művelésére. A teológia, amely régebben teljesen filozofikus, statikus tudomány volt, egyre inkább magára talál és arról szól, amiről Krisztus szerint szólnia kell, arról az életről, amit ő hozott. Szegedi László Ne az utca nevelje őket! Tartalmas nyári programok a szaléziak kollégiumában Gyöngyfűzés, papírhajtogatás, foci, gólyalábon járás. Ilyen és hasonló programokon vehetnek részt azok a gyerekek, akik nyári szabadidejüket a szombathelyi Szalézi Kollégiumban töltik. Az iskola végeztével a szünidő sok gyerek számára a rossz társaságokkal való érintkezést, az unalom, a tévézés idejét jelentik. Nem minden szülőnek telik külföldi nyaralásra, és a Balaton sem számít olcsó helynek, így sok család otthon kényszerül maradni. A még dolgozó felnőttek számára megnyugvást jelenthet, ha gyermekükkel foglalkozik valaki. A szaléziakhoz pedig már reggel hét órától lehet vinni őket. A rend néhány tagja, és a világi szimpatizánsok (főként fiatalok) veszik szárnyuk alá a kicsiket. A tízórai, ebéd és uzsonna közti időben 6-7 fős csoportokban foglalkoztatják a szünidős kisdiákokat, akik délután fél ötig maradhatnak a kollégiumban. Baji János plébános, a szalézi rend tagja lapunknak elmondta, hogy a környékbeli gyerekek szívesen jönnek hozzájuk, és jobb, hogy náluk nyaralnak, mintha szüleik távollétében az utca nevelné őket. A szalézi atyától megtudtuk, hogy az évek óta működő „nyári táborban" a vezetők ügyességi és hittanismereti vetélkedőket is szerveznek, és lelki programról is gondoskodnak. A reggeli ima, szentmise, a buzdító beszédek és az ötperces katekézis révén a gyerekek hitbeli ismeretei is gyarapodnak, és természetessé válik számukra, hogy hitük és életük elválaszthatatlan egymástól. K.L. Mint Ják New Yorktól Egy lengyel költőnő, Ewa Lipska verseit fordítom a Poller szálló kávézójában, amikor egyszerre sürgés-forgás támad körülöttem: egy alacsony, hatvanöt év körüli férfi vezényletével akvarelleket lógatnak fel a falra. A dirigens később asztalomhoz jön, bocsánatot kérni a felfordulásért, s bemutatkozik: Józef Stawhnik, krakkói festő, kiállítása nyílik másnap. A tárlat címe New York-i templomok; négy hónap alatt nyolcvan templomot festett le, ebből tizennyolcat most a nyilvánosság elé tár. Érdeklődöm, milyennek találta New Yorkot. Átláthatatlannak, feleli. Aztán megkérdi, szépek-e a budapesti templomok, érdemese sorozatot készítenie. Halk szavú, de beszédes, nem tolakodó, de buzgó. Másnap elmegyek a megnyitóra. Az amerikai konzul szónokol (vezetékneve Apostol, akár magyar származású is lehetne, de nem az), s folyton henceg, hogy New York a világ legnagyobb metropolisza. Magamban replikázom, hogy Mexikóváros nagyobb, talán Rio de Janeiro is — bár ez mellékes. A festmények meglepőek: három-négy atomkori konstrukciót látok, a többi azonban a legtisztább, klasszikus templomépítészet egy-egy példája. Parkok, gondozott terek közepén állnak; az egyik kimondottan a jáki templomra hasonlít, egy másik a Rezső téri templomra, Pesten. A csipkézett tornyok körül, a háttérben felhőkarcolók — a tér mindazonáltal tágas, zsúfoltságnak semmi nyoma. Egyszerre mellém lép a feszülő mellű ünnepelt, s nagy komolyan kezembe nyomja a vendégkönyvet. Egy pamlagra telepszem, s angolul írom: Régi templomok az egyik legmodernebb metropoliszban. Isten jelenléte egy materiális, gépiesített környezetben; a harmadik évezred hangulata (ami számomra kissé szomorúnak tűnik) az ősi hit, a régi stílusok mellett; eleven múlt és meddő funkcionalitás... Józef Stachnik egybegyűjti e különös ellentéteket, elérik festi a kontrasztokat, az összevisszaságban is felfedezi a harmóniát. E templom-sorozat fontos művészi hitvallás. Régmúlt (ami valójában nem múlt, lévén örök érvényű) és úgynevezett jövőkép — maradjunk hűségesek a múlthoz! Kortársnő Ewa Lipska jó költő és okos nő. Ez utóbbin különösen örvendezem: okos, de nem okoskodik, eszét-műveltségét használja, de nem bizonygatja — ritka az ilyen tünemény. Mindemellett tapasztalt diplomata: éveken keresztül szolgált Lengyelország bécsi kulturális attaséjaként, s most az ottani Lengyel Intézetet igazgatja. Az év pár hónapját persze Krakkóban tölti... Finom jelenség, kultúrlény. 1945-ben született, egyidős a kortárs irodalommal. Indiszkréció Oscar Wilde színművét olvasom egy kávéházban. A szomszéd asztalnál szőke leányzó teázik, és Antoni Libera Madame című regényét olvassa. Egy óra elteltével fizet és távozik. Este, egy dzsesszkoncerten újra látom: a sarokban ül, változatlanul egyedül, előtte egy korsó sör. Tekintetünk találkozik, de nem biccent: már kihullottam az emlékezetéből. A nevét sem tudom, egyetlen szót sem váltottunk egymással — mégis úgy érzem, bensőségesen ismerem. Sokkal bensőségesebben, mintha titokban beleolvasnék egy szerelmes levelébe, lehallgatnám a telefonhívásait — még a pszichológusánál is behatóbban. A lehető legtöbbet tudom róla: ismerem szellemi táplálékát. Emberi könyvéről Bizony, nem is lehet az ember kellően óvatos, ha nyilvános helyen olvas! __________________) Krakkói jegyzetek fesztivál A Szombathelyi Egyházmegye Ifjúsági Fóruma hagyomány és hangulatteremtő együttlétre hívja az egyházmegye fiataljait július 27. és 29. között a szombathelyi Martineum Felnőttképző Akadémiára (9701 Karmelita u. 1. Pf.: 211. Tel.: 94/514-341). A szervezők értékes előadásokat, jó társaságot, táncházat, koncerteket, játékokat kínálnak, és várják az érdeklődők jelenlétét, ötleteit, vállalásait, jókedvét. A fesztivál célja, hogy a résztvevő fiatalok lelkipásztoraikkal közösen gondolkodjanak az egyház és a társadalom kapcsolatáról, a civil közösségekkel való együttműködésről. Választ keresnek a kérdésre, hogyan tudnák képviselni keresztény világnézetüket a közélet, a gazdaság, a kultúra, a sport, a természetvédelem, az egészséges életmód, az ökumené és a határon túli kapcsolatok területén. Napközben gondolatébresztő előadások lesznek egyházi, politikai, társadalom- és természettudományos kérdésekről, esténként pedig kulturális műsorokon vehetnek részt. A szervezők lehetőséget biztosítanak az aktív pihenésre is sport- és játékos programokkal. Egy hét nem a világ Egy lengyel ismerősömmel a főtér szomszédságában sétálok. A rózsához címzett szálloda előtt, hogy tollforgatói kedvemben járjon, felhívja figyelmemet, miszerint annak idején Balzac is a szálló vendége volt, egy teljes hétig. A híren cseppet sem csodálkozom: az a hét nap bőven belefér a főtér és környéke házainak múltjába, éppenséggel volt rá idejük, hogy a fél világirodalom lakjék bennük. Zsille Gábor