Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)
2016-05-01 / 18. (3532.) szám
80/ímre: Lélekkel és léptekkel Egyházmegyei zarándoknap Nagyváradon (Folytatás az 1. oldalról.) Asszonyok, férfiak, templomi zászlók, felvirágozott kereszt. A kárásztelki hivő emberek érkeznek legkorábban. S már katonás rendben a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület tagjai Győrből. A Rábaparti és a Körös-parti várost összeköti Szent László tisztelete és hermája. Ezzel máris a történelmi múltban vagyunk, amelynek ismerete eleven jelenné válik - ha a tudással jól sáfárkodunk. Ötven esztendeje szolgál a városban, tizenöt éve a székesegyház plébánosa Fodor József általános helynök. Amit tudni kell - és illik! - Váradon, ő annak valóban ismerője. „A nagyváradi püspökség mindig is külön ünnepen emlékezett Szent Lászlóra. Szent István a tíz püspökség között megalapította a biharit is, amelyet Szent László király 1092 táján, a kunok dúlása után áthelyezett Nagyváradra, ahol hatalmas templomot építtetett. A legenda szerint így szól a történet: meghallván a Szűzanya hangját, a Körös folyó biztonságosnak tekinthető szigetén emeltette a székesegyházat, amelyet a későbbi századokban várral vettek körül." Éppen ide tartottunk még előző nap, könyvbemutatóra. A váradiak nem gondolták, hogy valaha így megszépül, új életre kel az épületegyüttes. Lábunk alatt évszázados tölgyfa lépcsők: mennyi akarás, mennyi öröm, mennyi gond formálta. A pécsi egyetem tanára, Jankovits László mutatta be Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója közreműködésével Janus Pannoniusról írott könyvét. A Mátyás-korabeli - bevett szóhasználattal - humanista költő, váradi püspök életpályáját rajzolta meg a szerző. A püspök költőnek később menekülnie kellett székhelyéről, miután az uralkodóval, Mátyással politikai-hatalmi ellentétbe keveredett. Mielőtt minden figyelmünket és időnket lekötné ez a história, idézzük Áprily Lajos gyönyörű fordításában a humanista - tehát latinul író - költő Búcsú Váradtól című versének ismert sorát (Jankovits László inkább a Somlyó Zoltánféle változat mellett foglal „ízlést"): „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk." S nem maradhat el két másik könyv említése sem: Várad egyházművészeti kincseinek közelmúltbeli debreceni kiállításáról katalógusnál sokkal nagyobb igényű kiadvány készült, a következő munka pedig a Szent Orsolya-rend nagyváradi közösségének történetét tárgyalja. Két örömteli nap Váradon. Az idősíkok összefolynak. Ismét szól a harang, már csak egyetlen óra, hogy a székesegyházban megkezdődjék a szentmise. Addig azonban térjünk vissza Fodor József atya ízes szavaihoz. „A váradi püspökség tehát Szent László alapítása. 1116-ban II. István király - Szent László végakaratának megfelelően - áthozza hamvait Somogyvárról, hogy az általa alapított székesegyházban temessék el." A várban ásatások nyomai. A Szent László-i bazilika falnyomait megtalálták, a szent király sírját sajnos nem. Szent László földi maradványai itt nyugszanak valahol, az athleta Christié, ahogyan a neves kutató, Mezey László is nevezte a mindenkinél egy fejjel magasabb uralkodót. Csakhogy mit jelentett ez az egy fejjel magasabb létezés? Elsősorban nem anatómiai sajátosságára utal, hanem a lélek emelkedettségére. S azt se feledjük, hosszú évszázadokon át erről tanúskodnak a megmaradt freskótöredékek, falképek és más ábrázolások - Szent László kultusza megelőzte Szent Istvánét. De ennek elemzését hagyjuk meg a kutatóknak, mi éljük a zarándoknap lelkületét. Húsvét ötödik vasárnapján ünnepük Váradon - s majd június 27- én is - a szent királyt. „Ennek első írásos nyomát 1912-ből találtam - magyarázza Fodor atya -, amikor gróf Széchényi Miklós püspök az ünnep elismerését kérte a Szentszéktől, s Szent X. Piusz pápa jóvá is hagyta ezt." 1942-ben Szent László-évet hirdettek a király szentté avatásának 750. évfordulójára. Akkor egyhetes rendezvénysorozatot tartottak. „A kommunista időkben a templom falai közé szorultak. Schlauch Lőrinc bíboros, váradi püspök - miután nem kapták vissza az évszázadokkal korábban Győrbe menekített, mindmáig közismert Szent László-hermát - új hermát készíttetett 1892-ben. Ezt már korábban — mint valaki fogalmaz: a román impérium kezdetétől - sem vihették körbe, hiszen a magyar Szent Korona díszíti." Népviseletbe öltözött kárásztelki fiatalok vállán ma mégis ez a herma halad a püspök előtt a körmenetben. Mintha megbékéltek volna végre a történelemben élő emberek. Talán románok is vonulnak velünk; a szentmisében a magyar mellett felhangzik az ő nyelvük is, s a püspök ugyancsak nyelvi gondot fordít a szlovák népességű egyházközségek tagjaira. Látom a református és az unitárius egyház képviselőjét. A görögkatolikus püspök azért maradt távol, mert náluk ezen a napon ünnepük virágvasárnapot. Hallgatnánk még szívesen Fodor atya múltidézését, hogy annak idején János Zsigmond kitiltotta országából a katolikusokat, s hogy Bethlen Gábor 1618-ban lebontatta az ősi székesegyházat, aztán a második tordai országgyűlésről szóló paszszust említi, amely jóváhagyta ugyan a katolikus életet, de püspöke nem lehetett a közösségnek. Mint ahogyan Széchényi püspök 1923-as halála után egészen 1990-ig nem vonulhatott be főpásztor a Szent László emlékére szentelt barokk székesegyházba. De ma, de most... Jobbra az irgalmasság kapuja, hosszú sorban az asszisztencia, mögöttük Böcskei püspök és a hívők sokasága. Átlépni igen, átlépni a kisszerűség, mindenféle előítélet emberszabású gyöngeségén. Hiszen miért jöttünk, ha nem akarnánk ismét erősíteni magunkban: emberszabású gyöngeség helyett Krisztus-szabású felemelkedés. Böcskei László arra figyelmeztet, hogy Szent László tisztelete nem merülhet ki a régmúlt tiszteletében. Életének példája mai körülményeink között cselekvésre kell hogy serkentsen minket. Egység és közösség a kriszusi emberkép szellemében - a váradi nap erősítsen minket ebben. Vakon Zsolt püspöki titkár, a szentmise szónoka is erről beszél Szent László példáján. Három T-t említ „Szent László alakját szemlélve". Az első T: a tanítvány. Legyünk Isten tanítványai - mindennapjainkra fordítva: tegyünk valamit a jobb világ, a szerethetőbb egyház érdekében. A második: a templomépítő. Miért épített Szent László - és oly sokan mások is mindmegannyi rombolás után - újra templomot? Tamási Áront idézve: azért, hogy a lelkünk elférjen benne. A harmadik T: a tanúságtevő. Mint amilyen volt Szent László, s kell lennünk nekünk is. Mai nyelven, mai fogalmi körben, mai szükség szerint: otthont, családot, közösséget erősítve. 1992-ben, Várad alapításának kilencszázadik, Szent László szentté avatásának nyolcszázadik, a város török alóli felszabadulásának háromszázötvenedik évfordulóján elevenítették fel az 1942-es egyhetes rendezvényt, s immár huszonöt éve tartják is szép büszke önérzettel. A kezdeteket, a nyitást Tempfli József püspök és Tőkés László református püspök nevéhez kötik. Számos egyházközeli és világi eseményt hirdettek meg idén is, mindennek gerince azonban az egyházmegyei zarándoknap. Tárgyilagos említést kíván, hogy a szervezők igyekeztek a város többségben lévő román lakosságát is bevonni a Festum Varadinum-hétbe, de nem jártak sikerrel. „A románok mégsem tekintik provokatívnak a magyarok ünnepét. Eleinte megszólaltak ugyan disszonáns hangok, de ma már nem jellemző ez - mondja a helynök atya. - Békésen élnek együtt a magyarok a románokkal, s persze levegőt vesz - a kisebbség mindig toleránsabb." A püspöki palota előcsarnokában Madarassy István ötvösszobrászművész kiállítása látható. Az utolsó vacsora asztala körül gyülekeznek a szentek és mindenféle szobornép. Az alkotások figyelmeztetnek: mindannyian ugyanahhoz az asztalhoz vagyunk meghívva. Mindjárt kezdődik a szentmise. De nem kerülhetők meg az iménti gondolathoz kapcsolódva Fodor atya szavai: „Egyre több a vegyes család Váradon. Tizenöt éve neveztek ki a székesegyház plébánosává. Akkoriban évente hatvan-hetven esküvőt tartottak a templomban. Négy-öt esetben románul is vezetnem kellett a szertartást, mert az egyik fél román volt. Ma már legtöbb esetben szükség van erre. Fogyatkozik a magyar fiatalok száma, elvándorolnak... az asszimiláció feltartóztathatatlan." „Gondoljunk a gyökereinkre..." - hangzik. Az 1960-as években a kommunisták le akarták bontani a városközpontban lévő Szent László-templomot. A döntést már jóváhagyták Bukarestben, „a hatalom azonban nagyon tévedett. Pünkösdhétfőn kihirdetették, mikor lesz az utolsó szentmise. Erre Várad népe összefogott, éjjel-nappal ott virrasztottak, imádkoztak, énekeltek az emberek - románok is voltak köztük! -, s rövidesen megérkezett az irat: a templom maradhat." Ez a templom természete, hogy megmaradjon. Ha a köveket lerombolják is, magunkban a templom rombolhatatlan - hacsak mi nem válunk önrombolókká. De itt vagyunk, építkező kedvvel és akarattal... Böcskei László püspök az egyház mai helyzetéről higgadtan fogalmaz: „Nálunk a társadalmi kibontakozás mintha lassabban haladna, mint más posztkommunista országokban. Ez megnehezíti az életünket. Mintha még mindig keresnénk a helyünket a változó világban. Küldetésünk világos, annál nehezebb a megfelelő módszerek és lehetőségek megtalálása, s hogy minél közelebb kerüljünk az emberekhez." Nem várni őket, hogy jöjjenek, hanem elébük menni. Csakhogy koppanó számadat: az egyházmegyében ma összesen hatvanhárom pap szolgál. „Keressük a helyünket és a módszereket, hogy hatékonyabbak és hitelesebbek legyünk a mai világban; még nagyobb figyelmet fordítunk az ifjúsággal való foglalkozásra, a hitoktatásra és a családok életének segítésére." Kikerülhetetlenül fordul a szó minden „ördögűzést" kerülve - a korszellem romboló hatására. „A szabadság, az óhajtott, majd megkapott szabadság sok esetben már nem szabadság, hanem szabadosság." Ezért aztán „nem könnyű megszólítani a fiatalokat, bár még mindig könynyebb, mint megtartani őket". Emlékképet viszünk magunkkal: Szent László, az egység építője. Egység, közösség - enélkül aligha pendülhet meg az élet. S biztató jel: „Romániában az elmúlt másfél évben a liberális irányzatú honatyák ki akarták iktatni a kötelező hitoktatást az iskolákból. »Csak aki óhajtja« - hangoztatták. Megszavazták ezt a törvényt, ezek után a diákok kilencvenhét százaléka mégis kérte a hitoktatást." Előző nap este érkeztek a gyalogosok, a mise kezdetére a fáradtságnak már nyoma sincs. Három napon át jöttek a határ túloldalán lévő Gyomaendrődről. Dénes Zoltán atya az egykor a nagyváradi püspökséghez tartozott magyarországi terület plébánosa, egyben - történészként - a Debreceni Egyetem meghívott előadója. Pillanatok alatt történelmi-társadalmi-szociológiai-néprajzi összefüggésbe helyezi gyalogvállalkozásukat, amelynek lényege: „Már hosszú idő óta készültünk erre: ha eltűnik a határ, ismét úgy jöhetünk, ahogy eleink tették. De nem szűnt meg a határ, mi meg türelmetlenekké váltunk. 2012-ben végre nekiindultunk a lovagkirály útján, a nemeslelkűséget, Szent László szellemiségét követve." A gyalogos csoport tagja Kovács Erik, a Bartha Elek professzor vezette debreceni néprajzi tanszék oktatója. „Eddig hagyományosan a zöldhatáron keltünk át, de a mostani helyzetben nem kívántunk senkit kellemetlen helyzetbe hozni ezzel, így Ártándnál léptük át a határt. Régi hagyomány újbóli kiteljesedésének vagyunk tanúi az egykori egyházmegyei zarándoklatok nyomán." S hogy mi van a lelki batyuban? A szentmise után megindul a körmenet, énekelünk, teszünk tanúságot ezzel is - mert hiszen ezért a körmenet, ezért minden lépés: a tanúságért. Kovács Erik végigpillant a hosszú soron, előttünk lebeg a kárásztelki fiatalok vállán a Szent László-herma. „Családomért, úton lévő szeretteinkért imádkozom - fohászkodunk -, s a magam kiteljesedéséért feltöltődni, ezért indultam neki ötödször is." Egy édesanyán akad meg tekintetem a körmenet-sorban. Csöppnyi gyermekét mellére szorítja, nyugalmát léptével is vigyázza. Szebb nem is lehetne: az ember makacsul igent mond az istenadta életre. Elmer IstvánFotó: Lambert Attila Várad utcáin haladt a körmenet-tanúságtétel a hit és az egység mellett Böcskei László püspök áldást oszt a szentmise végén MNEP 11 2016. május 1