Új Európa, 1976 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1976-03-01 / 2. szám

4 piákkaruak nechbal Vörösmarty Mihály (1800-1855) Merengőhöz (Laurának) Hová merült el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők sötét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyájában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalaton keresed? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely kancsaiul, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget, Csak a szegénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk: Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától fölrémül a szívmagány. Ha van mihez bízhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress; A leírhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedben hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat­ára lészen, Ha kart hízelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát. Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk if­jú szemeiddel. — Barátod arcán hozd föl a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyvt. —

Next