Új Európa, 1978 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1978-11-01 / 6. szám
VAJDA ALBERT: Forradalomtól az összeomlásig ... Egy egész generáció élte át ezt az időszakot, 1919 és 1945 között. És ennek a generációnak sok millió halottja volt, azok, akik nem tehettek tanútételt. Éppen ezért örömmel köszönthetjük azokat a műveket, amelyekben a túlélők — úgy is mondhatnám: túlvészelők — írják meg élményeiket, gondolataikat, szenvedéseiket és minden borzalom mögött ott lappangó apró örömeiket. Kovács Dénes könyve, az „örömmel értesítjük...” a kortárs élet regénye. Egy nagypolgári család sorsa egy mindjobban vesztébe rohanó világban. A Stefánia úti villa jól olajozott nyugalmát feldúlja az első világháború, a kommunizmus, és a szerző, ennek az otthonnak falai között látja meg a napvilágot. Remek ábrázolókészséggel vonultatja fel családjának tagjait, a szép és semmivel sem elégedett, mindig többet és mást vágyó mamát, a csöndes, süketségében is kiegyensúlyozott papát, a rokonságot, élen a fukar, előkelősködő ügyvéd nagybácsival... Ebből a környezetből indul el Kovács Dénes, telve a fiatalok reményeivel, sikervárásával, nagyot elérni akarásával. Szerencsétlenségére olyan generációnak tagja, amelyre valahol odafent, a felső hatalmak, a „megpróbáltatottak” bélyegzőt sütötte. Mert megpróbáltatásban azután bőven volt része mindazoknak, akik az első és a második világháború vége között születtek. (A könyv csak eddig a pontig viszi el az olvasót. Helyesen! Mert a második világháború utáni időszak másfajta fejezet, másfajta borzalmakat takar!) Kovács Dénes a tehetséges író eszközeivel állítja elénk saját generációjának kor- és kortörténetét. A könyv lapjairól felénk csap a második világháborút megelőző évek egyre fokozódó idegessége, a táncoló felszín alatt kirobbanni készülő vulkán készülődése. Átéljük a szerzővel a háborút, a szenvedéseket, a halálfélelmet, szorongást, a teljes értelmetlenséget, vigasztalanságot. De ugyanakkor, mert Kovács Dénes nem tudja — és nem is akarja — megtagadni humorista vénáját, a tragédia mellett mindig ott találjuk a feloldó derűt, a rémségek mögül ki-kidugja fejét a tragikomikum. Ma, amikor tízezrével zúdulnak ránk az úgynevezett írásművek, amelyeket neves dilettánsok, vagy névtelen börtöntöltelékek követnek el, üdülés és öröm elolvasni egy olyan könyvet, amelyet író írt. Kovács Dénes írói tehetségét magával hozta erre a világra. De nem elégedett meg ezzel. Korán rájött arra, hogy a tehetség mellé minden írónak meg kell szereznie a szakmai képzettséget. És attól függően lesz valakiből író, jó író, kitűnő író, hogy kiket választ tanítómesterül. Kovács Dénes a legjobbak emlőin nevelkedett. Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Móra — a magyar irodalom aranykorának nagyjai, a kifejezésmód, az építkezés nagymesterei. Kovács Dénes tőlük tanult és erre büszke lehet. És büszke lehet arra is, hogy nem lett epigon, hanem kialakította a maga egyéni, senkihez sem hasonlítható írói stílusát, kifejező erejét, irodalmi igényű előadókészségét. Az „örömmel értesítjük ...” jelentős írói alkotás, főként és elsősorban azért, mert egy valószínűtlenül torz korszak hátterében az élő embert állítja elénk, a maga gyarlóságaival és erényeivel. Egy generáció kortörténete Kovács Dénes regénye: „örömmel értesítjük...” — CSONKA EMIL: Évekkel ezelőtt kaptam meg a torontói „Weller Publishing”, vagyis Vörösváry István kiadásában megjelent angol nyelvű könyvet, Gábor Áron szibériai trilógiájának „East of Man” címen kiadott grandiózus kötetét. Egy barátom azon nyomban rátette a kezét és — haben sua fata libelli — sok kézen át került vissza hozzám nemrégiben. Szívderítő látvány, mert bár komor olvasmány, de az ember büszkeséggel teszi le, mindenekelőtt azért, hogy magyar mű is van, amely bevilágít a Gulág-szigetvilág sötétségébe, s hogy ez a munka egy világnyelven is napvilágot látott. Nemcsak egyéni siker, hanem magyar siker is. A könyv borítólapjának belső oldalai részletes, jó, tömör képét adják az író életének és életművének, megemlékezve az ágyúöntő ősről, elmondva a budapesti publicisztikában kivívott szerepet és rangot, a „Túl a Sztálin-vonalon” c. könyv történetét, az író ténykedését az első, oroszok alatt megalakult debreceni kormány környékén, munkáját a Vöröskeresztnél, szovjet lefogatását, bebörtönzését, fogságát orosz földön, száműzetését Szibériában, majd 1960-ban visszakerülését Magyarországra s az újabb menekülését Nyugatra 1965-ben. Gazdag írói termés már külföldön, magyarul, németül, portugálul és spanyolul kiadott munkák, az emigráns sors hű tükrei s a nemzeti érzés hullámain emelkedő váteszi misszió vállalása és teljesítése. Dióhéjban több évtized, egy egyéni sorson átszüremlő világtörténelem. Ebben a könyvben Gábor Áron pergő dialógusokkal és hű helyzetábrázolásokkal, jellemrajzokkal és szituációteremtő erővel tár elénk egy távoli és mégis oly közeli világot. Távoli, mert fogalmaink szerint embertelen, közeli, mert ez az embertelenség rajtunk is keresztülgázolt, a mi népünk Páveljein és Vladimírjain is. Az csak természetes, hogy Gábor Áron az inhumánus rendszerben is a humanitást keresi és a deportálás vagy a „szögletes szabadság”, a börtönélet sodrában az örök emberit is látja és láttatja. Gábor Áron angolul — ennek a jelentősége az, hogy egy hiteles magyar tanúságtétel eljut a nyugati világhoz, azokhoz, akik azt az internót, amit mi közép-kelet-európaiak láttunk, soha nem látták, soha Gábor Áron angolul 24