Új Horizont, 1997 (25. évfolyam, 1-4. szám)
1997-07-01 / 3. szám
ÚJ HORIZONT „csapata” (itt „jeleskedtek” a Népszabadság hírhedt zsurnalisztái, Pintér István, Szabó György, később Aczél „kedvence”, Hajdú János stb.), ha egyáltalán, az ’56-os emigrációnak csak ötödrangú figuráit tudta kiállítani ellenünk. Akiknek „ügyködésén” csak mosolyogni lehetett. De túlfutottunk a témán. Bécsben vagyunk még, 1957 tavaszán. Emlékszem, mennyire hittem a márciusra meghirdetett MÚK jelszó sikereiben, milyen örömmel néztem és hallottam a későbbiekben Kádárék ijedt kapkodásait, fenyegetődzéseit, hogy ha az „ellenforradalmárok” kezüket merik emelni a „néphatalomra” (az ő uralmukra), a „munkásosztály ökle” fogja a földbe döngetni őket. Akkor már állt a pártmunkás milic, a Munkásőrségnek nevezett fegyveres terrorcsapat — kb. olyan összeállításban, mint Cserni Jóska és Szamuely Tibor 1919-es bolsevik gyülevészhada. (Nota bene: ebben mi magyarok „nagyok” vagyunk. Emlékszem még 1944-ről a nyilasok Fegyveres Nemzetszolgálat elnevezésű pártmilicére. Ott is hasonló sötét és sunyi lumpenproletár arcok „köszöntöttek” rám vissza a fotókról, hasonlóan, mint 1957-ben.) A bécsi lapok bőven beszámoltak a budapesti MUK ellen felvonultatott Munkásőrségről, harcias kinézésükről, a városban való fel-alá vonulgatásukról, a dobtáras géppisztolyokról, amelyekről 1986-ban egy veterán munkásőr kikotyogta a sajtónak, hogy e fegyverhez az oroszok lőszert már nem adtak. Még bennük sem bíztak. „A párt katonáiban.” így munkásoverall jelmezükhöz (a legtöbben egykori pártfunkcionáriusok és leszerelt ÁVH-s tisztek voltak) üres, használhatatlan fegyvert viseltek. S hogy önmagamról is írjak. Március folyamán eldöntöttem, hogy elhagyom Ausztriát. Európának nem akartam hátat fordítani. Az USA-ba lehetséges lett volna beutaznom (Kilián-laktanyabeli szerepem, a Maléter Pál által aláírt irodafőnöki „kinevezésem” jó ajánlólevélnek számított az USA bécsi követségén), de éppen oda nem akartam menni. Haragudtam az amerikaiakra,hogy ’56-ban cserben hagytak bennünket. Hová menjek? Svájc amolyan csodaországként szerepelt mindig is családunk történetében. Apám a húszas években többször járt ezen alpesi vidékeken. 1946/47-ben, amikor otthon szóba jött, hogy talán csak érdemes lesz a vörös csillag árnyékából időben elmenekülni, szüleim Svájcot találták legalkalmasabbnak egy új otthon megteremtésére. 1957 tavaszán Tibor öcsém, műegyetemi hallgató, már Eisenstadtban volt, egyetemi táborban. Zsebében egy zürichi ösztöndíj-ígérettel és a lehetőséggel Svájcba távozni, így hát hamar döntöttem. Svájcba megyek. Zürichben fogok tanulni. Ösztöndíjat hamar szereztem, és papírjaim alapján hetek alatt kezemben volt a svájci beutazási engedély is. Útiokmányom volt,,,hontalan útlevél”. Megszereztem hozzá az olasz vízumot. Svájci beutazási engedélyem megvolt. Mos már az utazást magát kellett megszervezni. Elhatároztam, hogy mielőtt Svájcba megyek, megnézem magamnak kicsit a „világot”. A világ ekkor, 1957 áprilisában Olaszországot jelentette, így Bécs—Velence—Milánó—Genua—Lugano—Bellinzona—Zürich, ezt az útirányt választottam. Mivel márciusban (feketén) egy síbotokat gyártó középüzemben három hetet dolgozhattam, volt útipénzem. A Kärtner Strasse egyik idegenforgalmi irodájába mentem és elszégyelltem magam, amikor a jegy kiállításakor előszedtem útiokmányomat, hogy bemutassam (azt hittem, erre itt szükség van) érvényes vízumaimat. Ez a jegyet kiállító hölgyet nem érdekelte.