Új Horizont, 1997 (25. évfolyam, 1-4. szám)

1997-07-01 / 3. szám

ÚJ HORIZONT „csapata” (itt „jeleskedtek” a Népszabadság hírhedt zsurnalisztái, Pintér István, Szabó György, ké­sőbb Aczél „kedvence”, Hajdú János stb.), ha egyáltalán, az ’56-os emigrációnak csak ötödrangú fi­guráit tudta kiállítani ellenünk. Akiknek „ügyködésén” csak mosolyogni lehetett. De túlfutottunk a témán. Bécsben vagyunk még, 1957 tavaszán. Emlékszem, mennyire hittem a márciusra meghirdetett MÚK jelszó sikereiben, milyen örömmel néztem és hallottam a későbbiekben Kádárék ijedt kapko­dásait, fenyegetődzéseit, hogy ha az „ellenforradalmárok” kezüket merik emelni a „néphatalomra” (az ő uralmukra), a „munkásosztály ökle” fogja a földbe döngetni őket. Akkor már állt a pártmunkás milic, a Munkásőrségnek nevezett fegyveres terrorcsapat — kb. olyan összeállításban, mint Cserni Jóska és Szamuely Tibor 1919-es bolsevik gyülevészhada. (Nota bene: ebben mi magyarok „na­gyok” vagyunk. Emlékszem még 1944-ről a nyilasok Fegyveres Nemzetszolgálat elnevezésű párt­­milicére. Ott is hasonló sötét és sunyi lumpenproletár arcok „köszöntöttek” rám vissza a fotókról, ha­sonlóan, mint 1957-ben.) A bécsi lapok bőven beszámoltak a budapesti MUK ellen felvonultatott Munkásőrségről, harcias kinézésükről, a városban való fel-alá vonulgatásukról, a dobtáras géppisz­tolyokról, amelyekről 1986-ban egy veterán munkásőr kikotyogta a sajtónak, hogy e fegyverhez az oroszok lőszert már nem adtak. Még bennük sem bíztak. „A párt katonáiban.” így munkásoverall jel­mezükhöz (a legtöbben egykori pártfunkcionáriusok és leszerelt ÁVH-s tisztek voltak) üres, használ­hatatlan fegyvert viseltek. S hogy önmagamról is írjak. Március folyamán eldöntöttem, hogy elhagyom Ausztriát. Európá­nak nem akartam hátat fordítani. Az US­A-ba lehetséges lett volna beutaznom (Kilián-laktanyabeli szerepem, a Maléter Pál által aláírt irodafőnöki „kinevezésem” jó ajánlólevélnek számított az USA bécsi követségén), de éppen oda nem akartam menni. Haragudtam az amerikaiakra,hogy ’56-ban cserben hagytak bennünket. Hová menjek? Svájc amolyan csodaországként szerepelt mindig is családunk történetében. Apám a húszas években többször járt ezen alpesi vidékeken. 1946/47-ben, amikor otthon szóba jött, hogy talán csak érdemes lesz a vörös csillag árnyékából időben elmenekülni, szüleim Svájcot találták leg­alkalmasabbnak egy új otthon megteremtésére. 1957 tavaszán Tibor öcsém, műegyetemi hallgató, már Eisenstadtban volt, egyetemi táborban. Zsebében egy zürichi ösztöndíj-ígérettel és a lehetőség­gel Svájcba távozni, így hát hamar döntöttem. Svájcba megyek. Zürichben fogok tanulni. Ösztöndí­jat hamar szereztem, és papírjaim alapján hetek alatt kezemben volt a svájci beutazási engedély is. Útiokmányom volt,,,hontalan­ útlevél”. Megszereztem hozzá az olasz vízumot. Svájci beutazási engedélyem megvolt. Mos már az utazást magát kellett megszervezni. Elhatároztam, hogy mielőtt Svájcba megyek, megnézem magamnak kicsit a „világot”. A világ ekkor, 1957 áprilisában Olaszor­szágot jelentette, így Bécs—Velence—Milánó—Genua—Lugano—Bellinzona—Zürich, ezt az útirányt választottam. Mivel márciusban (feketén) egy síbotokat gyártó középüzemben három hetet dolgozhattam, volt útipénzem. A Kärtner Strasse egyik idegenforgalmi irodájába mentem és elszégyelltem magam, amikor a jegy kiállításakor előszedtem útiokmányomat, hogy bemu­tassam (azt hittem, erre itt szükség van) érvényes vízumaimat. Ez a jegyet kiállító hölgyet nem érdekelte.

Next