Új Horizont, 1998 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1998-10-01 / 5-6. szám
100 Kecskési Tollas Tibor A körön belül Juhász Lászlónak Mikor egy kéz a másikat megtalálja, az áhítat kötéd varázskört teremt. Szavak helyett egy mozdulat bűvös kört húz, mint alkonyat vizén, ha gyűrűz a csend. Olykor egy virág illata érint, s konokul hív haza, gyermekkor tűnt kertjébe. Múltadból feltámasztanak, hazai ízek és szavak, színek nem fakult fénye. A láthatatlan vérerek pályáján így keringenek a bolygók is az űrben. Lüktet a Mindenség szíve, fényt visz a sötét semmibe, ősi törvénytől űzve. Csak sejted, föl nem foghatod, mit üzennek a csillagok, száguldva szakadatlan. Naparcú Isten biztató mosolya az útravaló, hogy nem vagy egymagadban. München, 1987 december Varázsközben Egy barátság emlékforgácsai Szabadságharcunk eltiprásának első évfordulóján, 1957 novemberében Grazban, egy stájer vendéglő különtermében lelkes magyar egyetemista fiatalok hallgatták a Bécsből érkezett költőt, aki a líra nyelvén fogalmazta meg előttük a forradalom menekültjeinek kötelességét az elhagyott hazával szemben (Westerlandi halászok éneke). Valami különös, lelkesítő feszültség volt a levegőben. Ilyesmit érezhettek az első pünkösd ünnepén a tanítványok. Az asztalon gyertyák lobogtak, a közönséget azonban nem a látható, hanem a költőből sugárzó tűz hozta lázba. Mindannyian érezték, hogy nem láthatatlan varázskor láncszemei lettek, amely elszakíthatatlan. Búcsúzásnál ’56-os fényképgyűjteményemből átadtam a bécsi vendégnek és kérésére dedikáltam azt a felvételt, ami a legnagyobb hatással volt rá. A képen egy fejkendős anyóka nézett fel a bukott diktátor gazdátlan csizmáira. Amikor elolvasta az ajánló sorokat, tréfásan megdorgált és megtiltotta, hogy Tibor bátyámnak szólítsam. A költő, Kecskési Tollas Tibor akkor 37, e sorok írója pedig 24 éves volt. Betartottam a kérését, bár az évek során barátságunkból olyan testvéri kapcsolat alakult ki, mintha valóban a bátyám lett volna. Az irodalmi est hatására a ÚJ HORIZONT