Uj Idők, 1899 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1899-10-29 / 44. szám - Jókai Mór: Öreg ember nem vén ember / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
- 409 - ÖREG EMBER NEM VÉN EMBER Képzelt regény négy részben W írta JÓKAI MÓR FOLYTATÁS És a midőn én Attila és királyunk koporsóit és csont maradványait világ elé hoztam, ezzel egyszerre látható feje is támadt az ősvallásnak; a tuhudunok engem kiáltottak ki főrabonbánjuknak. (Ha a kálvinistáknak szabad főgondnokot választani.) Ezt a méltóságot én el is fogadtam s attól fogva aztán valahány kicsapott diák volt, az mind beállt hozzám táltosnak, ellenben a lóhúst áruló mészárosokat kádároknak hízták. Ekképp meg levén magyarázva a helyzet, érthetővé lesz, hogy azon idilli találkozás után, melyben Coronilla az Attila-palást betűit értelmes sorba szedte össze, három hétre a szertartásos egybekelésnek is létre lehetett jönni. Ez a három hét rám nézve is olyan volt, mint amelyről valami Petőfi nevű versíró, valami Jókai nevű regénycsinálónak (akitől soha sem olvastam semmit) ezt írta nagy elragadtatással: »barátom! Ez a három hét félér testvérek között is három mennyországgal !« Az én Coronillámat a hunn iras megoldásáért a tuhudun felekezet a tündérek közé emelte, s saját (csupa magyar neveket tartalmazó) naptárában a Coronilla mellé még az »Emes« nevet is odaillesztette. (Amit igazán meg is érdemelt.) Sőt még az is megtörtént vele (és nem álom), hogy a Kisfaludy Társaság megválasztotta első női tagjának. Tehát a házasságkötés napján előbb az anyakönyvvezetőnél végezve a törvényes eljárást, azonnal fölvonultunk násznépestől a methodista templomhoz. Coronillának az volt a hitvallása. A methodista pap (hétköznap derék bőrgyáros) ránk adta az áldását. Azután pedig elkocsikáztunk az Attila-mauzoleumhoz, ahol a főtáltos teremtettetett bennünket össze a garaboncok sürü dobverése s az igrecesek lantpengetése mellett. Tíz hónap múlva ott volt a házunkon a gólya. Fiam született. Természetesen, hogy Attila lett a neve. Coronilla ugyan a keresztségben Hiacint nevet adatott neki, de én a táltosommal, ősi humus szokás szerint, az újszülöttet a kerteskő (oltár) parázstüze fölé tartva, a nagy király nevét örökítem meg rajta. A táltos még ősi szokás szerint a gyereknek az állát is meg akarta pörköltetni, de szerencsére a sage femme (bába) úgy ütötte pofon a főtisztelendőségét, hogy ettől a dogmától elállt. Egy újszülött fiú az én házamnál! Nincs a világon ehhez fogható dicsőség. A »paire«-nél előkelőbb cím a »pére«. Ezt nem osztogathatják az uralkodók. És azontúl minden esztendőben leszállt az áldás a házamra. Fölváltva, ahogy illik: egy leány, egy fiú. Tíz esztendő múlva éppen tizen voltak. Kezdtem mithologiai alakká válni. Mikor verőfényes délutánokon a családommal fölvonultam az Andrássy úton, közepén a hintók, nyeregből hajtó fullajtárokkal, parókás kocsisokkal, benn Coronilla ült kebelbarátnéjával, aztán a nevelőnők, a bonneok, a dajkák az apróbb gyerekekkel, mellettük a lovas járón én magam, erős orosz paripámon, aztán Szerafino táncoló arab kancáján, meg a két nagyobb fiú apró tatár lovacskáin, hátrább négy lovászlegény, hát az egész izgalmat keltett. Az a utca megállt a bámulatunkra. S én büszke voltam erre a bámultatásra. Látjátok ugye? Nemcsak csoda építményeket tudok alkotni, hanem egyebet is! Nincs öregség a világon, csak hosszúra nyúlt fiatalság. Szerafinot említettem s itt kell, hogy visszatérjek rá. Ő nekem valóságos alteregom volt, nélkülözhetetlen társam. Előbb egy dolgot meg kell vallanom. Engem a házasságtól nem azok a rendes okok tartottak késő koromig vissza, amik más embert szoktak a szent frigytől elriasztani, a kellemetlenségek, a nélkülözések, sőt ellenkezőleg, az ezzel együtt járó élvezetek. Én nem szeretem a színházat, a zene boszant, az estélyek társalgása untat, márpedig egy fiatal nő múlhatlan élvezetei közé számítja mindezeket. Az oltár előtt elmondhatja az ember, kezet kézben tartva, hogy »vele tűrök, vele szenvedek,« de hát azt, hogy »vele élvezek, drámát, operát, filharmóniai koncertet!« ez lehetetlen! Azért tartottam én valóságos áldásnak reám nézve, hogy egy ilyen hűséges házi barátra akadtam, mint ez a Szerafino, aki helyettem elkisérgeti Coronillát mindenféle látványos és társas mulatságokba: ott gondoskodik frissítőkről, cukorkákról, a köpenykéjét, bundácskáját fölsegíti ölteni, s aztán hazakíséri. Hisz a felesége is vele van mindig. Szerafina neje és Coronilla elválhatlan barátnők. Aztán meg ugyan ki is engedhetné meg magának a gyanúsítást olyan nő ellenében, aki csaknem folyton a legnemesebb női hivatásnak azon állapotában van, amelyben a római lictoroknak kötelességük volt az utcán szembejövő nőt, fasceseik meghajtásával üdvözölni. Rábízhattam nyugodt lélekkel Coronilliát Szerafinára. Ő eljárt vele a főúri estélyekre, amiken Coronilla öltözékei fényével és saját szépségével tündökölt. Szerafino a nejével együtt vendéglőben lakott ahogy szoktak az amerikai nagyurak még odahaza New Yorkban is lakni, egész lakosztályt bérelve ki, ahol nem bajlódnak se cselédséggel, se bútorzattal: minden a vendéglős dolga. Én pedig azalatt ülhettem a parkklubban, a magam megszokott tarokjátszmája mellett éjféleken túl, úgy hogy az üveges kapubejárat alatt gyakran találkoztak a hintóink, az enyém a klubból, a nőmé az estélyből visszatérett. S amint Szerafino lesegítette szállni Coronillát, jó estét kívántunk egymásnak, én megcsókoltam Coronilla kettyűs kezét, s azzal ő a jobb és én a baloldali lépcsőn mentünk a magunk lakosztályába. A nagy Karst-csatorna. Hanem hát egészen más, tárgy Szerafinot alteregomnak neveztem, az, amelyért én »Hony soit, qui mal y pense« (Az új helyesírás szerint: honi szoa kimál ipánz). A nagy Karst-csatorna volt az, mely bennünket elválhatlanul összekötött. A Karst-csatorna, mely az adriai tengert a Dunával összeköti. Budapest alá tengeri hajókat hoz föl. Gigászi vállalat! Mely egész Európát mozgalomba hozta. Magyarország fővárosát a nagy francia kikötői városok versenytársává tenni! A terv szakszerűen elkészült. A laikusoknak az az aggóskodása (scrupulus), hogy az a csatorna majd csak a meleg évszakokban lesz használható: télen befagy, alaposan el lett enyésztetve a mi szakszerű fölvilágosításunk által. A mi duna-adriai csatornánk télen sem fog befagyni soha, mert a szekrényrendszer mellett a kamara-szakaszban a belebocsátott víz folyton és gyorsan emelkedik. S épp oly gyorsan esik alá, mikor a szomszéd kamarába áteresztik, azon tehát a legerősebb hidegben sem 01