Uj Idők, 1900 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1900-02-04 / 6. szám - Tutsek Anna: Ébredés / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
És ettől a naptól kezdve vén leány lett. Eleinte még volt egy-két kérője, de egyikhez sem akart hozzámenni, azután egyedül maradt. És az évek elfutottak feje fölött és nem találkozott Ödönnel többé soha. Legkevésbbé gondolt pedig most arra, amint a vasúti kocsiban kényelmesen elhelyezkedett, hogy két perc múlva Bándi Ödön fog oda belépni. Azaz dehogy lépett be. Az ajtót valaki hevesen kirántotta s meglehetős kíméletlen, ideges szitkozódással egy görnyedt, öreges alak vánszorgott be, két mankón nehezen vánszolva magát. Utána egy fonnyadt, kedvetlen, beteges arcú kis fiúcska jött, s utoljára egy sápadt, kicsi, vézna asszony, kinek a két szeme olyan volt, mintha mindig könynyel lenne telve. Az asszony a podgyászokat rendezte s a férfi folyton dörmögött : — Persze, tőled ott állhattam volna egy óráig is. Te semmivel sem törődsz. Velem legkevésbbé. — De kérlek, — mentegetőzött félénken az asszony —• hiszen a podgyász után jártam ! . . . — Hallgass! — szólt rá nyersen a férfi. — Ne tégy idegessé az örökös siránkozásoddal. Add ide azt a kendőt. Takard be a lábamat. Fázom. Most bizonyosan meghűltem. Ezt is neked köszönhetem. Az asszony engedelmesen vette le a nagykendőt és betakarta a lábát. Azután elhelyezkedtek. Az utitársukra ügyet sem vetettek. Márta borzadva ösmerte föl ebben a rommá vált alakban az egykor délceg, daliás Bándi Ödönt. Hirtelen lehúzta fátyolát arcára. Nem akarta, hogy Ödön is ráismerjen. De szükségtelen volt elrejteni magát, Ödön úgysem ismert volna rá, mert két lépésre is alig látott, úgy meggyöngült a szeme. Az asszony csendesen meghúzódva ült a sarokban, de a férfinak folyton volt valami baja. Zsémbelt, dörmögött , a gyermek is nyűgös volt, hol ez, hol az kellett neki s folyton kiszolgáltatták magukat az asszonnyal, aki szó nélkül adott, tett-vett mindent a két zsarnok kedvére. Csak a szeme volt mindig olyan, mintha folyton kényezne. Úgy látszik, hogy a férfinak különös öröme telt abban, hogy a környezetét kínozza, mert midőn egyszer a fiúcska valamiért sírni kezdett, vad, perverz gyönyörrel kezdte tépni a fülét, oly erővel, hogy a gyermek hangosan sikoltozott s az asszony alig tudta kiszabadítani. Márta megborzadva ment ki a folyosóra. Úgy érezte, mintha valami nehéz álmot álmodna. Nem, az lehetetlen, hogy ez legyen a valóság. Az asszony pár perc múlva utána jött. — Bocsásson meg, kérem, — szólt hozzá — a férjem nagyon ideges, nem tud néha magán uralkodni. Jó volna talán, ha egy más fülkét keresne nagyság ; mi nem vagyunk kellemes utitársaság. Kissé keserűen mondta ezt, de egész nyugodtan, mint aki már hozzászokott mindenhez. — Régóta beteg ? — kérdezte Márta halkan, elfojtott hangon. — Régóta. Már tizennégy éve. Amióta megházasodott. Talán már azelőtt is beteg volt, — tette hozzá mintegy magában. És mi baja ? — kérdezte tovább Márta. Az asszony egy pillanatig hallgatott. Aztán mint a zárkózott természetű, sokat szenvedett asszonyok néha szükségét érzik, hogy valakinek, valaki egész idegennek mindent elmondjanak, hirtelen beszélni kezdett. — Az orvosok eleinte nem akarták megmondani, mi baja van , de én sok orvosi könyvet olvastam össze és kitaláltam. Hátgerinc-sorvadás. Oh, gyógyíthatatlan, tudom. Eleinte bíztam a gyógyulásában, ő még most is bízik. Azért voltunk most Budapesten, magát, három tanárral is. De hiába ... megvizsgáltatta És mily borzasztó ideges ... Oh Istenem, mit kell kiállanom mellette . . . Lelketlenség volt tőle, hogy megházasodott . . . Ő már akkor is tudta, hogy beteg. És a gyermekeink . . . mind meghaltak kicsiny korukban ... Ez is meg fog halni, tudom . . . szegénykének a homlokára van írva . . . — Szerette ? — kérdezte Márta, szinte önkénytelenül megragadva a kezét. — Szerettem, — felel a másik. — De bár ne lettem volna a felesége soha. Csak azóta tudom, hogy mi a boldogtalanság . . . — Ágnes! - hallatszott egy nyers, ideges hang. Az asszony összerezzent és sietve fordult be. Márta nem mert, nem akart bemenni. Összekulcsolta kezét s odatámasztotta fejét a folyosó ablakának hideg üvegéhez. Lassan kint alkonyodni kezdett. A vonat gyorsan robogott végig ismeretlen tereken és mezőkön át. A félhomályban csodás alakot öltött minden. A füstfoszlányok karikákba verődve tömörültek, majd szétváltak, pillanatig mint óriás szellemárnyak szaladtak, repültek a vonat mellett, aztán kifáradva terültek szét a kopár, fekete mezőkön . . A távolból nagy, sötét hegyek merültek föl, erdőkoszorús fejőkkel és elmúlt viharok emlékeivel. És amint az ismeretlen tájak, sötét erdők és hegyek tovavonultak előtte, úgy merült föl és vonult el Márta szeme előtt elmúlt szenvedéseinek minden emléke, gyönge leányszívének keserű, soha ki nem hevert csalódása, álmatlan éjszakái, elsírt könnyei, soha be nem teljesedett reményei . . . És látta odabent azt a másik nőt, aki szintén szeretett, szintén szenvedett, átvirrasztott álmatlan éjszakákat, elsírta minden kényét és elveszítette minden reménységét . . . Istenem, hát hogyan lehetséges az, hogy egy férfi két nőt is tud egyszerre szerencsétlenné tenni? Az egyiket mert elhagyja, a másikat mert elveszi . . . Márta mélyen, szinte megkönnyebbülten sóhajtott föl. Nem, nem. A boldogtalanságból néki a kisebb rész jutott. Az a másik ott bent többet szenvedett. Az ő élete volt az álom, a másiké a valóság. Ő csak leányálmait siratta, de a másik az asszony martírkoronáját viselte. TUTSEK ANNA 17* A városligeti jégpálya