Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1922-01-15 / 3. szám - Surányi Miklós: A modern szépségideál / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, croquisk, bírálatok
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára negyedévre 130 K Szerkeszti Herczeg Ferenc félévre 250 K XXVIII. évfolyam 1922 január 15 . szám Korunk asszonya — A modern szépségideál — írta: SZEÍNYI MIKLÓS désről — Nos, ember legyen a talpán, aki erről a közvéleményt mer megkockáztatni.—- mondta nemrég egy kedves barátnőm, akit megkérdeztem, milyennek tartja a XX. század szépségideálját. Hiszen társaságban, bárban, tánchelyiségben, fürdőhelyen, színházban, szalonban egyéb sincs, mint tarka kirakata a modern asszonyszépségnek és soha annyi szép asszony nem volt a világon, mint ma. — Igaza van, asszonyom, senki sem tudja megállapítani a saját korának szépségideálját. Ez is csak bizonyos történelmi perspektíván keresztül sikerül, az általánosítás és az indukció segítségével. Típusokat alakítani : erre csak az idő képes és a fantázia. Egészen bizonyos, hogy Aspasiát, Phrynét vagy Kleopátrát másképpen képzeljük el, mint amilyenek azok a valóságban voltak, de nem is az a fontos, hogy milyen volt Alkibiades, Perikies vagy Antonius barátnője, hanem hogy milyen asszociációk ébrednek bennem a nevük hallatára. Aspasia vagy Kleopatra nem volt, hanem van. És ez a van a lényeges, mert ez adja a mértéket tíz asszonyi szépség értékeléséhez. Igaza van Heinének, hogy egy nő sem rút, s ha a trójai Helena megelevenednék s végig sétálna Bécs vagy Budapest valamelyik szállodájának hallján, kiderülne, hogy egy nő sem szép, ha nincs kéznél egy hozzávaló Páris. A szép nő a legnagyobb csodája a teremtésnek. Leonardo da Vinci matematikai képletekben, mértani arányokban, színek skálájában is ki tudta fejezni a maga szépségideálját. Michelangelo szoborban, Rubens képben, Firduszi versekben, Boucher vagy Fragonard pompázó dekorációkban felel meg a kérdésre, a szerelmes ember sóhajt egyet, a kéjenc csettint a nyelvével, az öreg ember fáradtan legyint s az asszony belenéz a tükörbe és megigazítja a hajfürtjeit. Annyi bizonyos, hogy minden férfiember számára van egy szépségideál — s ez nem is az asszonyt, hanem a férfit jellemzi igazában. — Mégis kell, hogy valami kiválasztódás mutatkozzék az egyes korok szépségértékelésében — fakad ki minden asszony, aki kíváncsi, hogy a maga édes kis arcocskája, keze, lába, törzse, tartása mily mértékben állja meg helyét a történelmi kritika nagyképűsége előtt. — Egy szép asszony megjelenése a földön, van akkora világtörténelmi esemény, mint Amerika felfedezése vagy a lipcsei Völkerschlacht — gondolja minden valamire való nő, akinek fogalma van a saját jelentőségéről — akarom tehát tudni, milyen a XX. század szépasszonya s ez az ideál mennyiben éri el az én tökéletességeimet. — Igaza van, asszonyom — vegyük elő a régi könyveket, sétáljunk végig a muzeális képtárakon, ássuk ki az antik szobrokat, olvassuk el rég elhunyt költők verseit, hogy milyen volt az ó-, közép- és újkor szépségideálja. Ha a milói Vénusra gondolunk s aszerint akarjuk elképzelni az antik világ szépasszonyát, valószínűleg úgy járunk, mint aki minden spártaiban egy Lycurgost, minden athemben egy Perikiest, minden rómaiban egy Antoniust lát a maga romantikus fantáziájával. Az antik képzőművészet idealista volt és az általános emberi szép típusát kultiválta. Nincs nehezebb dolog, mint a klasszikus szobrok után rekonstruálni a klasszikus ember átlag szépségét. A kor végefelé már minden szobor egyforma volt; semmi egyéniség, még kevesebb bátorság a pikáns vagy perverz szépségek ábrázolásához. Az alexandriai művész csak megfinomította, légiesebbé tette a maga női akttipusát, de épp oly keveset engedett a saját ideális sablonjaiból, mint akár Phidias. Nem is lehetett ez máskép. Akkor a nő vagy anya volt, vagy hetaera. Szinte a faj lovak tenyésztésének elveivel ápolták női szépség fejlesztését. Ő volt a leggyönyörűbb állat, a Ha nem hasonlított Aphrodite hagyományos művészi kliséjéhez, kiselejtezték és átadták a fajfentartás robotjának. A középkorban a leányt Krisztus jegyesének nevezték. Szimbóluma a liliom. Fehér, nyúlánk, hajlékony, törékeny, sápadt arcú, égi jelenés. A ruhája szűk, alig tud járni benne; szemérmes és félénk, mintha szakadatlanul védekeznie kellene a férfiszemnek szentségtelenítő brutalitása ellen. Az asszonyt Szent Ágoston anyjában, Moniiában idealizálják. Nagy és fenséges anya, szigorú matróna, már nem asszony, hanem eszme, nem érinteni, hanem csodálni való. A lovagkor várúrnője minden emberi szépség, kellem, öröm, vigasztalás alabástromedénye, keskeny csipő, karcsú tagok, hajlékony termet, minden troubadur álma és eszményképe. 5 J5