Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)
1937-03-28 / 13. szám - Ladányi László: Nem aludt az anyám ma éjjel / Versek
még összébb bújva, ördögi tervet koholnak a nagy sóhajok közepette. Győrbe küldik a Militaergericht-et. A tárgyalás rövid, két óra múlva lehull a vártéren a Kristián gróf hajporos feje. Ekkor azonban kaján szóra emeli hangját a törvényszék generális elnöke: — És most verjétek vasra a másik bűnöst, Huszár Kristóf száznagyot ki a szent felség szigorú tilalmának megszegésével hadi párbajra hívta ki s megölte az esztergomi tatár Mirza béget... amiből még nagy bajt zúdíthat ránk a budai basa haragja! — Az infánsnőt mentette meg! — üvölt a lázadó magyarság. Wokurka generális habozni kezd: tán mégse lesz tanácsos a száznagyot itt Győrött kivégeztetni, de csak annál indulatosabban lármáz tovább: —• Mellékes, miért tette. Izgága vntézkedéséért halál jár. Viszem magammal Wienerneustadtba! Félre az útból... Bocsánat, fenséges infánsnő, óhajt valamit? Anna Glória csitítóan pillant a már-már kardot rántó magyarokra s hanyag fölénnyel veti oda Wokurkának: — A hintómat hamar !A szent császárhoz Bécsbe kell sietnem ... * A bécsújhelyi tömlöcrácsnál Adele meg Hocher uraimék fogadják a győri rabot. Betaszítják egy cellába, aztán tovább tanakodnak Wokurkával a vasajtó előtt: „hát Drachenfels Poldi gyáva kölyök, de a császár kegyence s az ő Hardegg bátyját már amúgyis kivégeztük. Viszont a fegyelem s a paritás megkívánja, hogy Hardegg fejével szemben legalább egy magyar fő is lehulljon. Különben nagyon elbízza magát az a rebellis náció... Nekünk hát azt kell bebizonyítanunk, hogy Huszár Kristóf sokkal bűnösebb Poldinál. — Poldinak elég a császári megrovás, de a száznagynak itt a börtön előtti Zrinyi-vérpadon halnia kell..." Vad lárma onnan bentről. Az urak épp arra nyitnak be, hogy Kristóf dühös pofonnal lódítja a sarokba a beszédes Poldi bárócskát. A száznagy megfordul és méltatlankodva ordít: — Ide, te hiéna, te hóhér Hocher, hát van képed hozzá, hogy engem, ki vitézségemért halok, egy félszszeplős gyávával csukatsz egy tömlöcbe? Én vitéznek dukáló külön más siralomházat követelek! Ide vele, oda velem, menjünk. — A császár kegyencét merted bántalmazni?! üvölt Adele, — azonnal kövesd meg. — Azt lessétek, pribékek! Szó szavat ér, pillanat múlva Kristóf már a folyosón dulakodik Wokurkáékkal s imszárfortéllyal nagy tágasságot csap az előrontó börtönőrökön át. Pörölyöklével menekülően ugrik ki a térre, ott áll már a hirhedt vérpad Zrínyi-dobogóján s épp száz muskéta készül tüzelni rá, midőn nagy hirtelen egy fekete udvari hintó robog oda a tömlöc elé. Koronás fátyolú apáca ül benne, de ahogy kitoppan, mindenek tüstént Glória infánsnőre ismernek a noviciában. lobogtatja a császári aranypecsétes levelet: Magasan — A szent felség parancsa: Huszár Kristóf szabad! Lovat alája, kíséretet mellé ... A száznagy hálálkodva borul eléje. Glória kényharmatos szemmel hosszan néz reája: — Im nekem is van már mátkám: Krisztus a vőlegényem. De imámban mindennap áldani foglak, — te vezettél Hozzá ... Kristóf lóra pattant a hajbókoló pribékek előtt. Nyergéből még visszakiáltja: — A hol az gyávaságnak van böcsülete, a hol az vitézségért nyakazás jár, ne higyj te ott az németnek, akármivel hitegetnek, — nem győzhet ott magyar virtus, verje meg a Jézus Krisztus! Eb ura fakó, vivát Thököly! # Egy vágta Győr hazáig! Ketten ülnek a lakomás asztalfőn Orsikával s együtt éneklik a magyarság öröm-köröm nótáját: „Adjon Isten minden jót, A magyarnak lágy cipót, A székelynek olcsó sót, A lengyelnek telt hordót, A németnek? A németnek koporsót...!" Másnap aztán odább hét vármegyével! És akkor robognak be az örömöt lövő lobogózott városba, mikor Thököly uram épp oltár elé lép, hogy örök hűséget esküdjék szépséges Zrínyi Ilonájának. És Imre urunk intésére Huszár Kristóf meg Legéndy Orsika is velük esküdhetnek. Boldog perc! Künn a magyar szabadság reménynapja ragyog s az ünneplő tizenhárom vármegye vigadó hittel dalol. Nem aludt az anyám ma éjjel Nem aludt az anyám ma éjjel, Hallottam nehéz sóhaját. Úgy jutott hozzám, mint meleg szél, Mely tikkasztja a Szaharát. Kiszáradt torokkal feküdtem És kínozott sok gondolat: Az járt eszemben, hogyan él ő E búval terhes ég alatt. Tűnődtem az anyáknak sorsán Kiket nem hajt már szenvedély, Kik elfeledték rég a csókot, S csak táplálják, ki enni kér. Szívük vérét nem fűti láz már. Sem szerelem, csak szeretet. Nem nézik arcukon a ráncot. Tudják, hogy elvégeztetett. És töprengtem. Mi hajtja őket, Milyen vad érzés, élni még! Mikor nem érzi már a szájuk A szerelem s a csók ízét. És jó-e az, hogy másnak adnak Mindent, ami nekik maradt, S feloldódnak a szeretetben, Mint köd a napsugár alatt. A célt látják-e élesebben, Vagy azt, hogy minden hasztalan? Betegség-e a vágy, a küzdés, S a szívünk mért oly nyugtalan? Az járt eszemben, hogyan élünk E búval terhes ég alatt S mint denevér az éji tornyon Függött fölém a gondolat. Anyám sóhaját küldte hozzám, Az ismeretlen holnapot. S kínnal, kéjjel hullt rám az érzés, Hogy én még fiatal vagyok, így feküdtünk egymástól távol, Kik egyek voltunk valaha! Forró sóhajunk forrt csak össze, Mely tikkaszt, mint a Szahara. LADÁNYI LÁSZLÓ 4G2