Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)
1940-03-10 / 11. szám - Csathó Kálmán: Az a ravasz róka! / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"
kei játékában gyönyörködik lyuk előtt és azok egyetlen, veszélyt jelző hangjára hanyatthomlok menekülnek be előtte biztonságos odujukba. Lőtt rókát hajtásban, lőtt csalétben, lesen, de legnagyobb mulatsága az, volt, ha oda tudta csalni a komát magához és úgy ejtette el. Most is ezen mesterkedett egy havas, hideg februári éjszakán, jó mélyen, benn az erdőben egy tisztás szélén, egy vén tölgy alsó, vastag ágán ülve, puskával az ölében. Jobb kezét rászorította a szája szélére és fújta a bajbajutott nyúl kesergőjét: „Oááá! Oááá! Oá! Oá! Oááá!" Sírt egy-egy verset, aztán kis szünetet tartott, hogy hallgatózzék, majd itt rákezdte. Egyszerre csak szárnysuhogást hallott és egy óriási bagoly odaszállt a fára a feje fölé. A vadász morgott magában: „Éppen te kellettél ide! Most nem merem folytatni, mert még a fejemre repülsz!" Azon tanakodott, hogy lehetőleg zajtalanul hogyan tudná, elijeszteni a váratlan vendéget, mikor messziről meghallotta, amire várt: apró lépések zörögtek a fagyos haraszton, közeledett róka. Ezek a vadász számára a a legizgalmasabb pillanatok. Tudni, hogy ott a róka és várni, hogy bejön-e, vagy nem. Mert... j mert rettentő ravasz és nem mindi sr rohan oda egyenesen, hanem spekulál. Megkerüli a helyet, ahonnan a csábító hangok hallatszanak és szél alá lopakodva, szimatot keres. Most is: a zörgés megszűnt, a róka megállt. Bizonyosan tanakodik. Jó lenne még egyet sírni, de nem lehet a bagoly miatt. De talán így is bejön, mert bizonyosan éhes. Napok óta fagyos a föld, egeret nem talál... Azt hiszi, itt valamelyik másik róka fojtogat egy nyulat, vagy hurokba került tapsifüles jajgat... A vadász erőltette a szemét és a tisztás szélén mintha mozogni látott volna valamit. Vájjon róka? Az lehetett, de nem mert a odalőni, mert nem látta tisztán, de még messze is volt. Talán majd közelebb kúszik?... De mi ez? Zörgés a sűrűben oldalt. Óvatosan fordult arra, éppen jókor, mert abban a pillanatban ugrott ki a tisztásra, alig húsz lépésnyire egy másik róka, megállt és szétnézett. Életeiben utoljára. Moht a másik pillanatban már véresen bukott orrára a havon, a bagoly pedig ijedten suhant © 1 az éjszakában. A vadász az első róka felé nézett. Bizonyosan elugrott a lövésre, gondolta, de aztán elcsodálkozott, mert mintha ott látta volna most is, ahol az imént. Csak éppen lelapult. Vagy nem az volna? ... Sokáig figyelte, de nem tudott vele tisztába jönni. Várt. Ha nem ugrott el, akkor be kell neki jönni, mert úgy látszik, nagyon éhes!... Hát várjunk! Eltelt tíz perc, húsz perc, és egy félóra. A vadász kezdte belátni, hogy tévedett, mert az állítólagos róka nem mozdult. Lássuk csak!.... Csendesen szájához emelte az öklét és újra kezdte: „Oááá! Oááá! Oá!" Aztán figyelt, de a róka erre sem mozdult. De hogy is mozdult volna, mikor nem róka volt. Csak ebben a csalóka világításban nézhette annak; most már tisztán látta, hogy fatönk! Nyakába akasztotta a puskáját és leereszkedett az ágról. És abban a pillanatban, mikor a földre ugrott, zörgést hallott és ahogy odapillantott, a fatönk már nem volt sehol. És tisztán hallatszott a távolodó róka zörgése. — Hogy a fene! káromkodott a vadász. — Ha kitartok, ez kézre került volna... Hogy becsa iszott a ravasz! Odament az elejtett rókához és felvette. Szép tömött, vastag bundája volt, hatalmas, fehérhegyű farokkal. A vadász összefűzte a két hátulsó lábát és felakasztotta egy fára. Közben egy kis búcsúbeszédet is tartott neki: kat — Hát így van ez, koma!.. Leravaszkodtál életedben, de most rajtavesztettél a nyúlpecsenyén! Nahát lógj itt békével reggelig! Akkor majd érted jövök! Addig remélem a bolhák is kitakarodnak belőled!... Így a vadász és ezzel elment aludni a kunyhóba, amely nem volt messze és ahol jó meleg volt, mert a vadőr vigyázott, hogy a tűz ki ne aludjék a kályhában. Reggel korán talpon voltak mind a ketten és együtt mentek el a rókáért. Mikor a tölgyfához értek, a vadász meglepetve látta, hogy annak az egész környéke tele van friss rókanyommal. Összevissza volt járva az egész környék és a nyomok onnan jöttek, ahol az este a róka elugrott és arra is mentek vissza. — Ez a ravasz bestia! — mondta a vadász. — Megvárta, míg elmentem, aztán visszajött. Kereste a nyulat. Képzelem, hogy bosszankodott, mikor nem találta. Valószínűleg azt gondolhatja, hogy én loptam el előle!... — Elgondolkozott egy kicsit, majd azt mondta: — Fene éhes lehetett!... Szegény! ... A vadőr fülelni kezdett és intett: — Pszt! Tetszik hallani? — súgta. A vadász hallotta. Hogyne hallotta volna! Róka ugatott alattuk a hegyoldalban. Vékonyan, szerelmesen: „Kau! Kau! Kau!" Mert hiszen már február közepén vagyunk és ez a rókák tavasza! „Kau! Kau! Kau!" — ez a szerelmes hívó szava a rókának, ugyanaz, mint a fülemilének az éneke. — Gyorsan a bokor mögé! — súgta a vadász és elbújtak mind a ketten. És akkor elkezdte ő is ugyanúgy, mint a róka: „Kau, kau, kau!" kétszer, háromszor egymás után. Többször nem is volt szükséges. Mert vágtatva rohant felfelé a róka az oldalban, jól lehetett hallani, amint zörgött a haraszton. És már látni is lehetett benn a lombtalan sűrűben, amint vágtázott egyenesen a vadász felé, mintha zsinóron húznák. De csak addig, amíg ki nem ért a tisztásra. Mert abban a pillanatban csattant a lövés és egy szerelmes rókával kevesebb járt az erdőben. A vadász elégedetten gyönyörködött a zsákmányban, amely még nagyobb és szebb bundájú volt, mint az éjszakai. Vajjon ugyanaz volt, amelyik tegnap megugrott előle? — Nem hinném! — vélte vadőr. — Az nem jön ide egyhamar, mert bizonyosan megérezte az emberszagot... Ravasz állat ám ez nagyon! A legravaszabb!... A vadász nem felelt. Azt gondolta: — Ezt hallom gyerekkorom óta. De ha meggondolom... Hm?... Vájjon csakugyan olyan ravasz?... De hát akkor milyen ravasz az, aki úgy be tudja csapni szegényeket?... Mert ezek itt, ketten mégis, csak itt feküsznek és... Mig És attól kezdve egy kicsit minszégyelte magát, valahányszor azt hallotta, hogy a róka ravasz állat. "272