Új írás, 1963. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1963-06-01 / 6. szám - HAGYOMÁNYOK - Z. Szalai Sándor-Tóth Gyula: Egy félreértett életmű (Gárdonyi Gézáról)
Közvetlenül e költemény megjelenése után emigrált Egerbe — dolgozni, újraépítkezni — Gárdonyi. Mert emigráció volt ez is: sziget az önkénnyel, a hatalommal és a millennium hamis mámorával szemben. De itt is érezte az írástudók felelősségét: komolyan vette írói elhivatottságát. Aligha volt nála szenvedélyesebb környezettanulmányozó és forráskutató. Gárdonyi valóban hosszú és kanyargós-nehéz utat tett meg, míg első, elhibázott kísérleteitől, így a Göre Gábor-históriáktól (melyeket később maga is elvetett) eljutott az Egri csillagok magaslatáig. Ne feledjük, hogy nemzedéke, mely az 1867-es kiegyezést követő félmegoldások légkörében élt, vonakodott már a társadalmi problémák gyökeres feltárásától. Nem véletlen, hogy Gárdonyi előre tartott attól, hogy az Egri csillagokban csak a „régi dicsőség’’ példáját vélik majd felismerni. A regény befejezésekor keserűen jegyezte naplójába: „.. .ha tetszik, ha nem, én többé aligha vállalkozom ilyen alapon regénycsinálásra... Ki az ördög keres manapság regényben igazságot?’’ Ő mégis keresett! Utókorának is ez a radikális Gárdonyi tűnt szemébe. A lámpásból kivilágló mondanivalója — néptanítói és újságírói pályaszakaszán. A halott író örökségét e tények ellenében és ezért próbálta a keresztény-nemzeti kurzus a maga ideológiájának erősítésére felhasználni a két világháború közötti évtizedekben. Ehhez persze el kellett hallgattatni jó néhány művét, sőt szövegeit is meg kellett változtatni. Hogy lehet, hogy ez utóbbi merénylet az irodalomtörténeti köztudatban elfelejtődött? Mindenekelőtt erről kellene szólnunk, hogy ma Gárdonyi reálisabb értékelését előbbre mozdítsuk. Mert lehetett-e másképp „katolikus költő” az, aki egész életművében cáfolta a tételes egyházi tanításokat (nemcsak A lámpásban, melyet a Horthy-korszakban egyáltalán nem adtak ki, egyébként pedig meg-meghamisítottak), nem ismerte el az egyház feudális hierarchiáját, támadta nevelési módszereit, és mint feleségétől elvált ember, valójában felekezeten kívülinek számított! Utolsó művében, az Ida regényében, mely 1920 áprilisától 1921 augusztusáig, a Pesti Hírlapban jelent meg (a cenzúrát megtévesztő, A háború előtt való időből alcímmel), nem ugyanaz a lázító szenvedély tükröződik-e, mint A lámpásban? Alapötletük, mondanivalójuk is sokban azonos: a vallásos dogmák lélektorzító hatását mutatja. Nemcsak a katolikus hitelvek ésszerűtlen rendszerét szedi ízeire Gárdonyi, de Kaffka Hangyabolyához hasonló (vagy tán annál is radikálisabb) szemlélettel ábrázolja itt a zárda embertelen légkörét. Ezért fogadta viszolygással, utasította el a hivatalos kritika, miként a konzervatív olvasók körében is egyértelmű rosszallást és idegenkedést váltott ki. Tény, hogy útkeresései közben okkultista „tudományokkal”, a keleti vallásrendszerekkel is foglalkozott, csak nem találta meg bennük az élet értelmét, s műveiben sokszor ezeket is megmosolyogta, illetve dogmáikat saját világképéhez formálgatta. Az elvetett hitelvekkel szemben azonban nem tudott mindig szilárd gondolatrendszert kiépíteni. De mégsem engedett az egri papok befolyásának, ha nem is volt ez könnyű és minden megalkuvás nélkül a katolicizmus egyik fellegvárában. Még halálos ágyán is volt ereje visszautasítani az utolsó szentség fölvételét. Egyesek úgy vélekednek róla, mintha Egerben már nem érdekelték volna a szociális kérdések. Mennyire igaztalan ítélet ez arról az íróról, aki 1914-ben, Aggyisten, Biri című regényében és több novellájában megírta a kivándorló magyarok tragédiáját, és fölismerte a falu belső osztály tagozódását. Vajon nem az Ülj törvényt, Werbőczi hangja sír fel a kis bányásztelep barakjában? Hisz a messzeségbe csalogató hajókürt sikoltásába az Amerikában gyötrődő parasztbányászok panasza is belehallik! Az Ida regényében — többek közt — nem egy okleveles tanítónő jelentkezik-e cselédnek? A külváros nyomorgó, romlatlan szívű lakóiról szól A kisgróf című elbeszélés. Az Egy szál drótban a monarchia nemzetiségellenes politikájáról ejt néhány „keresetlen” szót! Idézzük-e háborús regényeit, a Szunyoghy miatyánkját, A kürtőt, a Leánynézőbent? Vagy: nem a saját korának embertelenségeit és a polgári világ tülekedéseit „ellensúlyozta-e” a békés tájak és a meghitt szerelem idilljeivel? Nemcsak Az én falum, de más, későbbi kötetek novellái sem pusztán falusi idill-képek, hanem a reális paraszti vagy városi világból sarjadó, nem egyszer könyörtelenül súlyos, leleplező írások. (Pl. Tanácskérés, Jégvirágok, Erdei történet, A hópehely, Melyik a kettő közül, Csak már a Pesta jönne, Szép asszony a kovácsné, Egy szál drót, A szürke, A kisgróf, A török bankó stb.) Szunyoghy Dániel fantáziája rabságából szabadulva emelkedik hőssé, hogy „Ember” maradjon „az embertelenségben”, s anynyi baj és összeomlás után újrakezdje az életét. Mindeddig nem szándékoztunk felmutatni azokat az elfeledett írásokat, melyekben Gárdonyi a megvalósult szocialista