Új írás, 1969. július-december, (9. évfolyam, 7-12. szám)

1969-07-01 / 7. szám - MÉRLEG - Ankét a fiatal írókról: Cseres Tibor, Devecseri Gábor, Déry Tibor, Fodor József, Garai Gábor, Goda Gábor, Illés Béla, Illés Endre, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Kolozsvári Grandpierre Emil, Lengyel József, Nagy László, Örkény István, Rákos Sándor, Rónay György, Szabó Pál, Takács Imre, Tersánszky Józsi Jenő, Vas István, Váci Mihály, Vers Péter, Weöres Sándor, Zelk Zoltán hozzászólása

II. Jó ember verse (esetleg rossz): Megjelentünk! Jó költő verse (esetleg jó): Tán megjelenek. III. Kiáltás (esetleg megszervezett): Éljenek a jó emberek! Százéves jövendőmondó (esetleg ezer): így lesz a világ végeztéig! Új hullám. Igen divatos ez a megjelölés. Méltatlanok is megkapják olykor. De szabad lelkűlét, szellem, stílus nélkül új hullám nincs. Ellenszegül, ostromol,­­ és leszámol, ha tud. De az új hullám legtöbbször elvérzik. Teljesen emberarcú, és bizonyos, hogy nem a spártai bölcsőkből támad. Már pici korában farba rúgja a drill-dadákat. Az új hullám nem ismeri a kalácsot. Én a zárt verset becsülöm. A projektív írás léha, bár, tudom, a költészetnek szüksége van olykor a lazításra. Jó izommozgást látok néha a legifjabbak verseiben. Amit nem láthatok még, tán az lesz az új hullám. Az új hullámnak soha nincs elég tere. De ne higgyétek el, hogy befagy a tenger. ÖRKÉNY ISTVÁN Annak, hogy az irodalom céh is, már alig van látható nyoma. És ki ennek az egyetlen kárvallottja? A fiatal író. Pontosabban: aki prózát akar írni. Az írói mesterség nincs képesítéshez kötve. Se mesterlevelet, se diplomát nem szerezhetni vele. író úgy lesz valaki, hogy egy napon kijelenti, hogy ő író. Ezt a deklarációt mindaddig bizonyítja, ameddig a céh be nem fogadja. Számára tehát életkérdés, hogy kik fogadják, s miképp. Én annak idején nagyon közepes (vagy még csak nem is közepes) írásokkal kezdtem a deklarációt bizonyítani. És mégis, mai szemmel nézve, mennybemene­telnek látszik a fogadtatás. Legelőször, amikor sikerült összeszednem a bátorságomat, Szabó Lőrincnek vittem föl harminc verset és három novellát abba a szerkesztőségbe, ahol dolgo­zott. Ott, azon nyomban, a folyosón álldogálva, elolvasta az egész paksamétát. Azt mondta, borzasztó. Inkább meghalni, azt mondta, mint ilyen verseket írni. A novellák már nem olyan siralmasak. És meghívott szombat estére egy Fálk Miksa utcai lakásba, „hogy egy kicsit megbarátkozzak a barátaival is”. Ez meg is történt, őutána a Szép Szó szerkesztőségébe mentem. A két novellából, amit vittem, József Attila egyet rögtön elfogadott. Pedig, ha az az írás eszembe jut, a hideg fut végig a hátamon. Mégis, alig hogy megjelent a Szép Szó, már Illyés Gyulától kaptam levelet. Akkor a Nemzeti Bankban hivatalnokoskodott, oda vittem a kéziratot. Egy óra hosszat sétált velem a folyosón. Emlékszem, az volt az első kérdése, hogy milyen nyelveken tudok. Vélnéd, így csak zseniket fogadnak. Pedig minden kortársam ugyanezt tudná elmondani, és az előttünk járó nemzedék is, azok, akiket még Osvát és Babits avatott. Most viszont, ha nem tévedek, rajtam és Veres Péteren kívül hivatás­szerűen senki se foglalkozik a kezdő prózaírókkal. Persze örülnék, ha be kéne látnom tévedésemet. 70

Next