Új írás, 1985. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
1985-11-01 / 11. szám - Takáts Gyula: Hegyi szonettek viharban (vers)
mindegy minden ami elmaradt amitől nem lettem erősebb önbizalmasabb védettebb ügyesebb kivételesebb megvan az is mind az örök jelenben: madarak sokunknak a madár csak tollas ének az örömünk zeng föl a lomb alól a röpke szárnyból lelkünk vágya szól jelkép szabadság az ember szívének vagy észrevesszük hogy mindegyikének más élete van és mozog dalol aki szereti őket tudja jól hogy valamennyien külön egyének de annak aki a mélyükbe néz le ők a hatalmas Élet csonka része Kosztolányi Hegyi szonettek viharban TAKÁTS GYULA Kosztolányi Dezső emlékére mely tiszta fényt keresve lassan árad nincs bennük ábránd gondolat se bánat az égbolt szárnyas érzelmei ők örök jelenbe örök repülők a halottak épp csak mindannyiunk a madarak és épp csak mindannyiunk amit nem bánunk nem ábrándozunk nem gondolunk a megnevezhetetlennek mégis neve ahogy ő A verseidet hallgatom, míg zúg a hegy és harsog a magány. Nálad homok, nálunk a víz tombol az ős talány falán. Porzik és hallgatom szavad, mint lesve hajdanán lapod. Apámmal voltál egyidős és ő veled egy utcában lakott Budán és most e zord hegyen hol vannak ők? ... Veled együtt pendítjük így a hegedűt s oly tiszta s olyan szomorú, mint a kisgyermek panasza... Hogy is találhatunk haza? 2 Haza? ... De mondd, melyik haza? A Bácska és a Somogy egy. A kisvárosok hallgató fala s a sötét magyar egyszeregy. Merre az út? ... Hogyan oda, hol van otthon és zongora és zeng még az a dal, a vers, tisztábban, mint pincém bora. Szent mester az, ki így izén a feketénél sötétebb vizen, viharban is ragyogva fenn. Ó jöjj s maradj! Az asztalunk szűkös, de ahol te szeged, kaláccsá vál a kenyered, amit nem tudunk 51