Új írás, 1991. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)

1991-12-01 / 12. szám - Bori Imre: Egy boldogtalan asszony lélek- és sorsrajza (Jókai Mór: A tengerszemű hölgy)

BORI IMRE Egy boldogtalan asszony lélek- és sorsrajza Jókai Mór: A tengerszemű hölgy Azt kell mindenekelőtt megmagyarázni, miért Jókai Mór A tengerszemű hölgy című regényét állítom figyelmünk középpontjába, amikor a századelő magyar elbeszélő irodalmában akar­juk vizsgálni a lélektani és poétikai szemléletváltás tüneteit, s ha lehet megfigyeljük törvény­­szerűségeit. Nyilvánvalóan egy pillanatnyi időre nem árt visszapillantani a változások kez­detének időszakára, mert tapasztalataim szerint az irodalmi (s általában a művészeti) vál­tozások sem egyik napról a másikra következnek be, tehát azok a lélektani és poétikai jelenségek a századelőn (ha jól értem a terminust, a XX. század első két évtizedében), amelyek vezéreszménk körébe vonhatók, nemcsak gyökereikben a századvég irodalmi televényébe kapaszkodnak és abból táplálkoznak, hanem rendre felvetették azokat a kér­déseket, melyek bennünket foglalkoztatnak. Magam ugyanis vallom, s eddig két könyvben bizonygatni is­ igyekeztem, hogy a lélektani és poétikai szemléletváltás (leegyszerűsítve a magyar irodalom mondernné válása) valójában a századvégen következett be, s nem is csupán „láthatatlan történetként". Azaz: költői fordulattal élve azt a nézetet próbálom kép­viselni, amely szerint azok, akik a XX. század első évtizedeiben az elbeszélő irodalmat művelték, nem magvetők, hanem aratók voltak. Ehhez a felismeréshez szeretnék adatokat és adalékokat szolgáltatni A tengerszemű hölgy szövegvizsgálatában tapasztaltak felmuta­tásával, annak ellenére, hogy vannak jeles irodalomtörténészek, akik ezt a Jókai-regényt „jelentéktelen esztétikai értékű" műnek tartják és mondják. Problematikája - miként a kritikai kiadás jegyzeteiből kiszűrhető - Az arany ember (1872) kérdéseihez tartozik, nyilván erősen komáromi provenienciája okán. Fontosabbb azonban, hogy maga a mű az új ízlést kifejező, megfogalmazó Jókai-regények bokrában lelhető fel, amelyek mind az 1880-as évek végén és az 1890-es évek legelején keletkeztek. A tenger­szemű hölgy hírlapi közlése 1888. decemberében kezdődött, de ott van vele együtt a Három márványtej, a Lélekidomár, s őket követi majd a Rákóczy fia - tehát rendre azok, amelyek sokáig a Jókai-irodalom mostoharegényei voltak, mert velük a kutatók semmit sem tudtak kezdeni. S talán az sem mellékes, hogy a Péczely-díjért Mikszát Kálmán A beszélő köntös és Iványi Ödön A püspök atyafisága című regénye volt a versenytárs, de az sem, hogy A tengerszemű hölgynek gyors egymásutánban négy angol nyelvű kiadása is készült. Amiért most szemügyre vesszük, pontosabban, amikért most szemügyre venni próbá­lom, azt a regény didaktikai értékében találom fel. Benne ugyanis romjaiban látjuk nemcsak az akkor is már klasszikusnak számító Jókai-regényvilágot, hanem általában a XIX. századi magyar regényt is (alig egy-két tisztes kivétel ellenében), a romok alatt pedig jól kivehetők immár egy új regényvilág tartóelemei is. Ha tetszik, nevezhetem szigorúan vett én-regény­­nek, amely az emlékirat egy sajátos formája egyúttal, hiszen A Hét kritikusa, amikor azt írta, hogy „inkább memoire, mint história". S valóban, az írói szemlélet erősen visszapillantó ka­rakterű, minthogy a történet vezérfonala önéletrajzszerű-emlékiratszerű emlékezés lenne, mi­ként ez lesz a jellemzője majd Kaffka Margit nevezetes regényének is! Ezért állítható, hogy A tengerszemű hölgy az én-regénynek azt a változatát képezi a magyar irodalomban, amely

Next