Uj Kelet, 1949. április (32. évfolyam, 194-216. szám)

1949-04-08 / 200. szám

Péntek, 1946 április 8. új kelet 3 LONDONI LEVÉL A kígyó, az életstílus és a relativitás ÍRTA: KACZÉRI ILLÉS London, március vége. Olvasom Jámbor Ferenc kitűnő kis riportját az új Keletben a háromágú kí­gyóról, a tel-avivi autóbuszállomáson sorbanálló „torról, melléktorról és ellen­­torról“ és nagy kedvet érzek, hogy egy rejtett és távoli torból előremerészked­­jem és a vitába beleszóljak. Nem állíta­nám százszázalékos illetékességemet. Any­nyira se vagyok illetékes, mint Jámbor barátom kis cikkének későn érkezői és előretolakodói. De jó tíz éve tanulom itt Londonban a sorbanállás művészetét és aki valamit megtanult, álljon ki a piacra a tudásával. Amikor ideérkeztem, egy évvel a háború kitörése előtt, a konti­nens minden zugából özönlöttek a me­nekülők Angliába és úgy látszott, új stí­lust készülnek itt meghonosítani. A re­­fudzsinek az angol élet túlságosan lassú volt és kényelmes, már-már lomha. Egy kis friss temperamentumot akart belevin­ni. Meg akarta tanítani az angolokat az angol mondás igazi értelmére: Time is money. A refudzsi mindig sietett: a fűszeresnél, a kofastand előtt, a mészár­székben és mindenekelőtt az állomások jegyablakainál és a buszmegállók táblái alatt. Az angolok, ahogy itt mondják, hiába­ álltak, türelmesen várták, hogy sor­ra kerüljenek és akármilyen havaseső esett (és volt itt hat évig komiszabb eső is), nem változtattak a felfogásukon, hogy az elsőbbség azé, aki előbb érkezett. A refüdzsinek még a lábán volt a szala­­dás, ez a láb Angliában sem tudott meg­nyugodni. Eleinte szelíden tűrték, ha a pult előtt és a különböző közlekedési esz­közök megállóinál előrefurakodott, ké­sőbb a türelmes közvélemény morogni kezdett. Sokáig tartott, amíg ez a moz­gás a refudzsi illem értékéhez eljutott. De hat-nyolc év után eljutott hozzá. A vége az lett, hogy nem a nyolcvanezer európai menekült, hanem a nyolcmillió londoni stílusa kerekedett felül. Ha én export-importtal foglalkoznék, ezt az életstílust szállítanám a konti­nensre és minden politikai és ideológiai ellentét ellenére az ifjú Izraelbe is. Bár tudom, hogy ez nem olyan egyszerű. Könnyű volt az angoloknak az ő szige­ti biztonságukban eljutni idáig, mialatt a kontinentális embernek a folyton is­métlődő háborúk közepette csak a nyüzs­gés, tolakodás és káromkodás jutott vég­ső megoldásnak. A zsidó nyugtalanság­­ról és zaklatottságáról nem is szólva. Az an­golok nyugodtan sorbaállhatnak a nyolc­vanezertonnás Queen Mary vagy Queen Elisabeth jegyablaka vagy hajóhídja e­­lőtt, de a mi kis zsidóinknak tüleked­nie­k kell, hogy a három-négyszáztonnás lélekvesztőn ,ugyanannyi utas közt mint az angol luxushajón, helyet szorítsanak. Aki így futott a kikötőig és ott időtlen időkig sorban állt, az jóval a megérkezés után is érzi az idegeiben, hogy nagyon­­de nagyon sietnie kell Előbb-utóbb a­­zonban ez a nyugtalanság is lecsillapo­dik és így gondolkodnunk kell a gyakor­latibb gondolatok átplántálásáról. Ha már a buszmegállónál állunk, hadd állapít­sam meg, hogy itt Londonban is vannak néha hosszabb várakozások, különösen estefelé, az üzletek és üzemek zárórája idején. De van egy kialakult forgalmi analízis: a busztársaságok hivatalnokai beállnak a legkritikusabb sorba, kihall­gatják a türelmetlen utasokat és meg­írják riportjaikat. Nem az újságok szá­mára, hanem belső használatra. A zú­golódás nem tart örökké; ahol a forga­lom nagyobb, ott megszaporodnak a já­ratok. Ehhez persze több kocsi kell és a háború végén itt is nagy hiány volt kocsiban. Ha távoli analízisem nem csal, itt van a tel avivi közlekedési probléma gyökere. És ha én valóban export-im­­portista volnék, mindenekelőtt azon kel­lene gondolkoznom, hogy autóbuszokat szállítsak Izraelnek. A stílust majd meg­tanulják a t­etvéreim. Valami még a vé­rükben lehet a régi tanításból, hiszen jó háromezer éve hallották a szabályt, amely a finom buszutasok számára ma is érvényes: „öregember előtt állj fel!” Engedd át neki a helyedet. Persze az angol finomság is változó­ban van: látni már az utcán, a közé­letben és a politika páholyaiban lármás, goromba és ököllel magyarázó angolokat is. Vagyis olyanokat, akik nem leplez­­getik a szplinjüket és rossz idegeiket. A hatalmi helyzet klimaktériuma teszi. Vagy ahogy egy kontinentális barátom magyarázta a napokban az ő keresked­ő­­ nyelvén: „Anglia túl van angazsálva és képtelen valamennyi rendelését teljesí­teni.” Az ilyesmi erősen nyugtalanító, a nyugtalanság pedig különböző formák­ban nyilatkozik meg. A kontinensen, ha egy gazdag ember lecsúszóban volt, fi­nom lett és halkszavu. Az angol halkszavuság lármába menekül. Itt volt, hogy csak egy példát emlegessek, Sidney Stanley esete. A kis lengyel zsidó ügynek a féltucat aliásszal, mint talán Izraelben is tudják, megvesztegető modorral ba­rátkozott be a kitűnő angol körökbe, néhány üveg viszkivel, egy-egy öltözet ruhával és egyéb ilyen aprósággal le tu­dott szedni a lábáról komoly és puritán férfiakat. A vége az lett, hogy egy mi­niszter és az angol bank egyik igazga­tója belebukott. A panama kicsi volt, de a lárma nagy. Ellentétben a kontinens urusaival, ahol a panama nagy és a lár­ma kicsi. Stanley számára most izgalmas sietséggel keresnek hazát. De Lengyelor­szág azt mondja, semmi köze hozzá és Izrael nem fogadja be. Ezen az angolok mélyen felháborodnak. Mi az,a zsidó ál­lam nem fogad be egy százszázalékos zsidót? Itt-ott már kezdik érteni, hogy az új zsidó lelkiség szerint Stanley nem százszázalékos. Már ez a bátorság is im­ponál. És az átalakulóban levő angol men­talitás kezdi felismerni az új zsidó stílus dinamikáját. Az örök relativitás mozgó síkjain. És ha már a relativitásnál tartok, nem feledkezhetem meg Einsteinről. Az elmúlt hét is meglehetősen lármásan vég­ződött. Itt volt a berlini valutakérdés, az Atlanti szövetség és az akabai po­hárban megkevert vihar. De egy-egy új­ság csendes sarkában maradt hely a re­lativitás zsenijének is, aki most lett het­ven. Az angolok nagyrabecsülik Ein­steint, Galilei és Newton után a legna­gyobb fizikus­ lángelmének tartják. De nem tudnak teljesen felmelegedni vele szemben. Nem felejtik el neki, hogy zsi­dó maradt, holott az angol koncepció szerint a géniusznak ki kell vonulnia a „gettóból”. Lásd Disraelit, Heinét, Men­delsohn Félixet és még néhányat a múlt­ból. Einsteinnek még van néhány bűne: a zsidó üldözés korában és az izraeli va­júdás idején félreérthetetlenül népe mel­lé állott. És nagy jövőt jósolt Izraelnek, „ha nem a hatalmi politika önös szem­szögéből nézik az országalapítást.” De nagyon sok tisztelője van így is, sőt ta­lán épp ezért. Bertrand Russel szép és emelkedett előadást tartott róla az angol rádió Harmadik Műsorában. Einsein sze­rinte nemcsak korszakalkotó tudós, de igazi nagy ember. A nagysága minden póztól mentes egyszerűség és tökéle­tes emberszeretet. Nézem a fényképen gyönyörű fejét, hátrasimított ősz haját, a mély ránco­kat a homlokán és a mély fényt a sze­mében és látom magam­ előtt az ötven­éves, lobogóhajú Einsteint, aki Berlin­ben, a Kaiser Wilhelm Institutban állt velem szemben. Mielőtt először megláto­gattam, a potsdami Observatoriumban tudós szűkszavúságával csak ennyit mon­­egy német csillagásszal beszéltem, aki a­dott, hogy Einstein minden idők legna­gyobb gondolkodója. Ma le sem írnám ezt a felsőfokot, ha aki mondta, nem az lett volna, aki volt, Ludendorff csilla­gász, a zsidófaló Ludendorff tábornok öccse. Ifjabb Ludendorff is jóval túl volt a hatvanon, saját tudományán kívül még egy kedvtelése volt, a maja-indián hiero­glifák megfejtését tűzte ki élete céljául. Az ő számára Einsteinnek­­nem volt faja, csak fajsúlya. És emlékszem,amikor Ein­stein a berlini nagyzsinagógában hege­dült háromezer ember előtt jótékony­célra. Akkor nem akart semmiről be­szélni, mint egy izguló zeneakadémiai növendék készült az előadásra. Mint he­gedűs talán hatodrangú, de mondják, er­re a művészetére még büszkébb, mint a relativitásra, az energiamezekre és a nap ZENEELET Az elmúlt hónapokban feltűnően meg­csappant a hangversenyek száma. S most hirtelen mintha egyszerre akarnák bepó­tolni az elmulasztottakat, zúdul a kon­cert­áradat a közönségre. Nem panasz­kodhatunk, sok értékes és érdekes akad közöttük. A Filharmóniai Zenekar két legutóbbi estjén a liverpooli karmester Louis Cohen vezénylete alatt a legna­gyobb élő angol zeneszerző, Benjamin Britten tüneményes „Változatok és fuga egy Purcell-témára” című művét hallot­tuk. Eredetileg arra a célra készült, hogy az ifjúságnak bemutassa, a zenekar hang­szerei mire is képesek. Ily színpompás zeneművet valóban nemigen írtak az u­­tóbbi évtizedben. Az egyes hangszerek külön-külön és egymással kombinálva lépnek minden varációban elő s a végén egy hatalmas vonalú fugában fonódnak egymásba. Britten művének oly rendkí­vüli sikere volt, hogy a következő hang­verseny műsorán kénytelenei­ voltak meg­ismételni, aminek az eredetileg tervezett Kodály „Galántai táncok” estek áldoza­tul, amennyiben — sajnos — e­miatt le­vették a műsorról. — Többszöri hallás után is változatlanul elbájoló volt ezút­tal is a Filharmonikusok legutóbbi kon­certjén Mozart fuvola-hárfa kettős ver­senye Szarvas Klári kitűnő hárfásnőnk és Erich Töplitz előadásában. Mozart egy műkedvelő pár számára írta Párisban ezt az elragadóan könnyed és kecses művet de még ilyen alkalmi szerzeményben is a zseni csodálatos fényében sugárzik... Sajnos, Cohen karmester, amilyen kitű­nően tolmácsolta Brittent, olyan kevés­sé tudott Mozart szelleméhez felemelked­ni, a tempókat elnyújtotta, minek főképp a rondónak páratlan üdesége esett ál­dozatul. * A zenekar előző hangversenyén mu­tatkozott be a 16 éves jeruzsálemi zon­gorista Hanoch Grünfeld is. Meglepő jelenség, hogy míg külföldön a világhírű hegedűsök túlnyomó része zsidó szárma­zású (Heifetz, Milstein, Menuhin, Szi­geti, Zimbalist, Elman, Kreisler), addig minálunk a zongoristatehetségek feltűnő többségben vannak. Sokan a fiatalok közül külföldön tartózkodnak jelenleg, így Ella Goldstein, Menachem Pressler, Sigi Weissenberg, Jahli Wagman Ameri­kában rendkívüli sikerrel lépnek fel. De az itthon tartózkodók között is nagy számban találunk kitűnő fiatal tehetsé­geket s ezek száma állandóan növekszik. Az ifjú Grünfeldet ugyan Liszt Es-Dúr zongoraversenyének nagy érettséget és férfias erőt megkövetelő előadásával korát meghaladó feladatok elé állították, de valóban meglepő volt színes és ér­,­zelmekben gazdag játéka, valamint a billentés és ujjtechnika csiszoltsága. Nagy sikere volt. * Még három zongora­estet is hallot­tunk a közelmúlt napokban. Két egy­mást követő esten Liszt démoni h-moll szonátáját adták elő. A budapesti nem­zetközi Liszt-verseny alkalmával úgy ti­zenötször egymásután volt alkalmam e művet hallani s be kell vallanom, álta­lában sokkal több belső átéléssel, mint ezúttal. Eliaha Rudiakow komoly tudásu és csiszolt ízlésű zongorista ugyan, de kissé szenvtelen s utóbbi különösképen ennek a drámaian sűrített szonátának árnyékában ütközött ki nála. A követke­ző esten az újonan bevándorolt Benno Schneider mérte össze erejét e művel. Sok külföldi versenyen nyert már e mű­vész dijat, de bizonyára nem e Liszt-szo­nátával. Bizonyos szlávos lágyságba már­totta az egészet s ez a lefátyolozottan érzelmes elő­adásmodor a Chopin-számok­ban jobban érvényesült aztán. * A „szimfonikus” jazz - muzsikának­­ lelkes prókátora Smarah (Günther) Sprecher zongorista az Ohelben hódolt­­ ennek a műfajnak. George Gershhwin­­ állott műsora élén, ez a zseniális a me­gravitáció okozta fényhajlás-elméletére, amelyet az Angol Tudós Társaság 1920-­­ban oly drámaian igazolt. Rám az egy­szerűsége hatott a leginkább és nagy hu­morérzéke. Mielőtt a pódiumra kivonult, a fejére tették a zsinagógái bársonysap­kát. A nagy professzor kivette a táská­jából a magával hozott uzsonnaszend­vicset és falatozni kezdett. Akkor ron­tottak be a fotográfusok magasra tartott villámfénnyel. Einstein, aki nem­ szerette ha fényképezik, elhárító mozdulattal mondta: — Scheren Sie sich zum Teufel! A fotográfusok meghátráltak. Am­e­rikai-zsidó­ muzsikus, ki a néger népies zenét, a jazzt először tette szalonképes­sé és emelte nemzetközi jelentőségűvé, úgy két évtizeddel ezelőtt dühös kifa­­kadásokkal fogadták Európában, erkölcs­telen és léha bárzenének bélyegezték. De kiderült, hogy a legtöbb újkori zeneszer­ző rendkívül sokat tanul tőle a ritmu­sok pazar és bizarr sokféleségéből épp­úgy, mint harmonikus szabadosságából. A híres „Rhapsody in blue”-n kívül még Copland, Porter, Torch és mások többé­­kevésbbé ötletes és jól hangzó művei sze­repeltek Sprecher műsorán. * Hétfőn este Pártos Ödön adott brácsa koncertet a múzeumban. Ez a művész ma hangszere legnagyobb élő mesterei közé sorolható! Pártos karrierje egészen fantasztikusnak mondható. Mikor úgy 15 évvel ezelőtt egyik budapesti hangverse­nye után, mint hegedűst méltattam, va­lóban nagyra értékelve akkor is tudását, senki sem sejthette, hogy Palesztinában nemcsak új életet, de új hangszert is ta­lál majd magának: a brácsát. Ezalatt a tizenöt év alatt páratlan fejlődésen ment keresztül! Szinte bódítóan érzéki szép­ségű a hangja s olyan tökéletesen ki­csiszolt és töretlen fényű,, mint egy bril­­liáns. Csak egészen nagy művészeknél láthatjuk a szellemi és érzelmi életnek ily harmonikus beteljesülését, az átszel­­lemültség, intelligencia és virtuozitásnak ilyen csodálatraméltó egyesülését. Hogy a régi mesterek, Boccherini, Bach vagy Carl Stamitz műveit ideális stílus-tisz­­tasággal szólaltatta meg, épp olyan tel­jesítmény volt, mint ahogy a modern né­met zeneszerzőnek, Paul Hindemithnek korábban írott és erősen stílus­kereső szonátáját oly fölényes könnyedséggel és áttetsző természetességgel játszotta, mint valami népszerű darabot. Ha Pártos egyszer küföldi turnéra indul, amit je­lenleg csak zenekari megkötöttsége aka­dályoz, úgy egy csapásra a világhírű ne­vek mellé fogják sorakoztatni. Pataki László gyik, aki velem egy újságnál dolgozott, egy szemintéssel megkért, hogy közve­títsek. A professzorhoz léptem. — Bitte, Herr Professor, wo ist der Teufel in diesem Haus zu finden? Einstein elnevette magát. És megen­gedte, hogy fotografálják. Egy sikerült viccért feladta merevségét és nyilvános­ságiszonyát. Másnap aztán megjelent a német sajtóban bársonysapkával a feje­­bubján a hegedűs Einstein és a nácisajtó vitriolos kommentátorai azt írták: Ein­stein főrabbi elhegedüli zsinagógái test­véreinek a faji relativitást. Drágábbat vehet, de jobbat „ALBUS” jégszekrénynél Gyártják: GUTMAN TESTVÉREK T. A., Ehrlinger 2. Atara-sarok, Tachana-Merkazitnál. az ország legrégibb biztosító társasága Alapítva 1922-ben Befizetett tőke és tartalékok : 560.327 izraeli font Főiroda: TEL-AVIV, HERZL U. 12 Telefon 53-58 Főügynökség: (elemi károk elleni biztosításra) HAMISHMAR biztosítási szolgálat

Next