Uj Kelet, 1949. április (32. évfolyam, 194-216. szám)
1949-04-08 / 200. szám
Péntek, 1946 április 8. új kelet 3 LONDONI LEVÉL A kígyó, az életstílus és a relativitás ÍRTA: KACZÉRI ILLÉS London, március vége. Olvasom Jámbor Ferenc kitűnő kis riportját az új Keletben a háromágú kígyóról, a tel-avivi autóbuszállomáson sorbanálló „torról, melléktorról és ellentorról“ és nagy kedvet érzek, hogy egy rejtett és távoli torból előremerészkedjem és a vitába beleszóljak. Nem állítanám százszázalékos illetékességemet. Anynyira se vagyok illetékes, mint Jámbor barátom kis cikkének későn érkezői és előretolakodói. De jó tíz éve tanulom itt Londonban a sorbanállás művészetét és aki valamit megtanult, álljon ki a piacra a tudásával. Amikor ideérkeztem, egy évvel a háború kitörése előtt, a kontinens minden zugából özönlöttek a menekülők Angliába és úgy látszott, új stílust készülnek itt meghonosítani. A refudzsinek az angol élet túlságosan lassú volt és kényelmes, már-már lomha. Egy kis friss temperamentumot akart belevinni. Meg akarta tanítani az angolokat az angol mondás igazi értelmére: Time is money. A refudzsi mindig sietett: a fűszeresnél, a kofastand előtt, a mészárszékben és mindenekelőtt az állomások jegyablakainál és a buszmegállók táblái alatt. Az angolok, ahogy itt mondják, hiába álltak, türelmesen várták, hogy sorra kerüljenek és akármilyen havaseső esett (és volt itt hat évig komiszabb eső is), nem változtattak a felfogásukon, hogy az elsőbbség azé, aki előbb érkezett. A refüdzsinek még a lábán volt a szaladás, ez a láb Angliában sem tudott megnyugodni. Eleinte szelíden tűrték, ha a pult előtt és a különböző közlekedési eszközök megállóinál előrefurakodott, később a türelmes közvélemény morogni kezdett. Sokáig tartott, amíg ez a mozgás a refudzsi illem értékéhez eljutott. De hat-nyolc év után eljutott hozzá. A vége az lett, hogy nem a nyolcvanezer európai menekült, hanem a nyolcmillió londoni stílusa kerekedett felül. Ha én export-importtal foglalkoznék, ezt az életstílust szállítanám a kontinensre és minden politikai és ideológiai ellentét ellenére az ifjú Izraelbe is. Bár tudom, hogy ez nem olyan egyszerű. Könnyű volt az angoloknak az ő szigeti biztonságukban eljutni idáig, mialatt a kontinentális embernek a folyton ismétlődő háborúk közepette csak a nyüzsgés, tolakodás és káromkodás jutott végső megoldásnak. A zsidó nyugtalanságról és zaklatottságáról nem is szólva. Az angolok nyugodtan sorbaállhatnak a nyolcvanezertonnás Queen Mary vagy Queen Elisabeth jegyablaka vagy hajóhídja előtt, de a mi kis zsidóinknak tülekedniek kell, hogy a három-négyszáztonnás lélekvesztőn ,ugyanannyi utas közt mint az angol luxushajón, helyet szorítsanak. Aki így futott a kikötőig és ott időtlen időkig sorban állt, az jóval a megérkezés után is érzi az idegeiben, hogy nagyonde nagyon sietnie kell Előbb-utóbb azonban ez a nyugtalanság is lecsillapodik és így gondolkodnunk kell a gyakorlatibb gondolatok átplántálásáról. Ha már a buszmegállónál állunk, hadd állapítsam meg, hogy itt Londonban is vannak néha hosszabb várakozások, különösen estefelé, az üzletek és üzemek zárórája idején. De van egy kialakult forgalmi analízis: a busztársaságok hivatalnokai beállnak a legkritikusabb sorba, kihallgatják a türelmetlen utasokat és megírják riportjaikat. Nem az újságok számára, hanem belső használatra. A zúgolódás nem tart örökké; ahol a forgalom nagyobb, ott megszaporodnak a járatok. Ehhez persze több kocsi kell és a háború végén itt is nagy hiány volt kocsiban. Ha távoli analízisem nem csal, itt van a tel avivi közlekedési probléma gyökere. És ha én valóban export-importista volnék, mindenekelőtt azon kellene gondolkoznom, hogy autóbuszokat szállítsak Izraelnek. A stílust majd megtanulják a tetvéreim. Valami még a vérükben lehet a régi tanításból, hiszen jó háromezer éve hallották a szabályt, amely a finom buszutasok számára ma is érvényes: „öregember előtt állj fel!” Engedd át neki a helyedet. Persze az angol finomság is változóban van: látni már az utcán, a közéletben és a politika páholyaiban lármás, goromba és ököllel magyarázó angolokat is. Vagyis olyanokat, akik nem leplezgetik a szplinjüket és rossz idegeiket. A hatalmi helyzet klimaktériuma teszi. Vagy ahogy egy kontinentális barátom magyarázta a napokban az ő kereskedő nyelvén: „Anglia túl van angazsálva és képtelen valamennyi rendelését teljesíteni.” Az ilyesmi erősen nyugtalanító, a nyugtalanság pedig különböző formákban nyilatkozik meg. A kontinensen, ha egy gazdag ember lecsúszóban volt, finom lett és halkszavu. Az angol halkszavuság lármába menekül. Itt volt, hogy csak egy példát emlegessek, Sidney Stanley esete. A kis lengyel zsidó ügynek a féltucat aliásszal, mint talán Izraelben is tudják, megvesztegető modorral barátkozott be a kitűnő angol körökbe, néhány üveg viszkivel, egy-egy öltözet ruhával és egyéb ilyen aprósággal le tudott szedni a lábáról komoly és puritán férfiakat. A vége az lett, hogy egy miniszter és az angol bank egyik igazgatója belebukott. A panama kicsi volt, de a lárma nagy. Ellentétben a kontinens urusaival, ahol a panama nagy és a lárma kicsi. Stanley számára most izgalmas sietséggel keresnek hazát. De Lengyelország azt mondja, semmi köze hozzá és Izrael nem fogadja be. Ezen az angolok mélyen felháborodnak. Mi az,a zsidó állam nem fogad be egy százszázalékos zsidót? Itt-ott már kezdik érteni, hogy az új zsidó lelkiség szerint Stanley nem százszázalékos. Már ez a bátorság is imponál. És az átalakulóban levő angol mentalitás kezdi felismerni az új zsidó stílus dinamikáját. Az örök relativitás mozgó síkjain. És ha már a relativitásnál tartok, nem feledkezhetem meg Einsteinről. Az elmúlt hét is meglehetősen lármásan végződött. Itt volt a berlini valutakérdés, az Atlanti szövetség és az akabai pohárban megkevert vihar. De egy-egy újság csendes sarkában maradt hely a relativitás zsenijének is, aki most lett hetven. Az angolok nagyrabecsülik Einsteint, Galilei és Newton után a legnagyobb fizikus lángelmének tartják. De nem tudnak teljesen felmelegedni vele szemben. Nem felejtik el neki, hogy zsidó maradt, holott az angol koncepció szerint a géniusznak ki kell vonulnia a „gettóból”. Lásd Disraelit, Heinét, Mendelsohn Félixet és még néhányat a múltból. Einsteinnek még van néhány bűne: a zsidó üldözés korában és az izraeli vajúdás idején félreérthetetlenül népe mellé állott. És nagy jövőt jósolt Izraelnek, „ha nem a hatalmi politika önös szemszögéből nézik az országalapítást.” De nagyon sok tisztelője van így is, sőt talán épp ezért. Bertrand Russel szép és emelkedett előadást tartott róla az angol rádió Harmadik Műsorában. Einsein szerinte nemcsak korszakalkotó tudós, de igazi nagy ember. A nagysága minden póztól mentes egyszerűség és tökéletes emberszeretet. Nézem a fényképen gyönyörű fejét, hátrasimított ősz haját, a mély ráncokat a homlokán és a mély fényt a szemében és látom magam előtt az ötvenéves, lobogóhajú Einsteint, aki Berlinben, a Kaiser Wilhelm Institutban állt velem szemben. Mielőtt először meglátogattam, a potsdami Observatoriumban tudós szűkszavúságával csak ennyit monegy német csillagásszal beszéltem, aki adott, hogy Einstein minden idők legnagyobb gondolkodója. Ma le sem írnám ezt a felsőfokot, ha aki mondta, nem az lett volna, aki volt, Ludendorff csillagász, a zsidófaló Ludendorff tábornok öccse. Ifjabb Ludendorff is jóval túl volt a hatvanon, saját tudományán kívül még egy kedvtelése volt, a maja-indián hieroglifák megfejtését tűzte ki élete céljául. Az ő számára Einsteinneknem volt faja, csak fajsúlya. És emlékszem,amikor Einstein a berlini nagyzsinagógában hegedült háromezer ember előtt jótékonycélra. Akkor nem akart semmiről beszélni, mint egy izguló zeneakadémiai növendék készült az előadásra. Mint hegedűs talán hatodrangú, de mondják, erre a művészetére még büszkébb, mint a relativitásra, az energiamezekre és a nap ZENEELET Az elmúlt hónapokban feltűnően megcsappant a hangversenyek száma. S most hirtelen mintha egyszerre akarnák bepótolni az elmulasztottakat, zúdul a koncertáradat a közönségre. Nem panaszkodhatunk, sok értékes és érdekes akad közöttük. A Filharmóniai Zenekar két legutóbbi estjén a liverpooli karmester Louis Cohen vezénylete alatt a legnagyobb élő angol zeneszerző, Benjamin Britten tüneményes „Változatok és fuga egy Purcell-témára” című művét hallottuk. Eredetileg arra a célra készült, hogy az ifjúságnak bemutassa, a zenekar hangszerei mire is képesek. Ily színpompás zeneművet valóban nemigen írtak az utóbbi évtizedben. Az egyes hangszerek külön-külön és egymással kombinálva lépnek minden varációban elő s a végén egy hatalmas vonalú fugában fonódnak egymásba. Britten művének oly rendkívüli sikere volt, hogy a következő hangverseny műsorán kénytelenei voltak megismételni, aminek az eredetileg tervezett Kodály „Galántai táncok” estek áldozatul, amennyiben — sajnos — emiatt levették a műsorról. — Többszöri hallás után is változatlanul elbájoló volt ezúttal is a Filharmonikusok legutóbbi koncertjén Mozart fuvola-hárfa kettős versenye Szarvas Klári kitűnő hárfásnőnk és Erich Töplitz előadásában. Mozart egy műkedvelő pár számára írta Párisban ezt az elragadóan könnyed és kecses művet de még ilyen alkalmi szerzeményben is a zseni csodálatos fényében sugárzik... Sajnos, Cohen karmester, amilyen kitűnően tolmácsolta Brittent, olyan kevéssé tudott Mozart szelleméhez felemelkedni, a tempókat elnyújtotta, minek főképp a rondónak páratlan üdesége esett áldozatul. * A zenekar előző hangversenyén mutatkozott be a 16 éves jeruzsálemi zongorista Hanoch Grünfeld is. Meglepő jelenség, hogy míg külföldön a világhírű hegedűsök túlnyomó része zsidó származású (Heifetz, Milstein, Menuhin, Szigeti, Zimbalist, Elman, Kreisler), addig minálunk a zongoristatehetségek feltűnő többségben vannak. Sokan a fiatalok közül külföldön tartózkodnak jelenleg, így Ella Goldstein, Menachem Pressler, Sigi Weissenberg, Jahli Wagman Amerikában rendkívüli sikerrel lépnek fel. De az itthon tartózkodók között is nagy számban találunk kitűnő fiatal tehetségeket s ezek száma állandóan növekszik. Az ifjú Grünfeldet ugyan Liszt Es-Dúr zongoraversenyének nagy érettséget és férfias erőt megkövetelő előadásával korát meghaladó feladatok elé állították, de valóban meglepő volt színes és ér,zelmekben gazdag játéka, valamint a billentés és ujjtechnika csiszoltsága. Nagy sikere volt. * Még három zongoraestet is hallottunk a közelmúlt napokban. Két egymást követő esten Liszt démoni h-moll szonátáját adták elő. A budapesti nemzetközi Liszt-verseny alkalmával úgy tizenötször egymásután volt alkalmam e művet hallani s be kell vallanom, általában sokkal több belső átéléssel, mint ezúttal. Eliaha Rudiakow komoly tudásu és csiszolt ízlésű zongorista ugyan, de kissé szenvtelen s utóbbi különösképen ennek a drámaian sűrített szonátának árnyékában ütközött ki nála. A következő esten az újonan bevándorolt Benno Schneider mérte össze erejét e művel. Sok külföldi versenyen nyert már e művész dijat, de bizonyára nem e Liszt-szonátával. Bizonyos szlávos lágyságba mártotta az egészet s ez a lefátyolozottan érzelmes előadásmodor a Chopin-számokban jobban érvényesült aztán. * A „szimfonikus” jazz - muzsikának lelkes prókátora Smarah (Günther) Sprecher zongorista az Ohelben hódolt ennek a műfajnak. George Gershhwin állott műsora élén, ez a zseniális a megravitáció okozta fényhajlás-elméletére, amelyet az Angol Tudós Társaság 1920-ban oly drámaian igazolt. Rám az egyszerűsége hatott a leginkább és nagy humorérzéke. Mielőtt a pódiumra kivonult, a fejére tették a zsinagógái bársonysapkát. A nagy professzor kivette a táskájából a magával hozott uzsonnaszendvicset és falatozni kezdett. Akkor rontottak be a fotográfusok magasra tartott villámfénnyel. Einstein, aki nem szerette ha fényképezik, elhárító mozdulattal mondta: — Scheren Sie sich zum Teufel! A fotográfusok meghátráltak. Amerikai-zsidó muzsikus, ki a néger népies zenét, a jazzt először tette szalonképessé és emelte nemzetközi jelentőségűvé, úgy két évtizeddel ezelőtt dühös kifakadásokkal fogadták Európában, erkölcstelen és léha bárzenének bélyegezték. De kiderült, hogy a legtöbb újkori zeneszerző rendkívül sokat tanul tőle a ritmusok pazar és bizarr sokféleségéből éppúgy, mint harmonikus szabadosságából. A híres „Rhapsody in blue”-n kívül még Copland, Porter, Torch és mások többékevésbbé ötletes és jól hangzó művei szerepeltek Sprecher műsorán. * Hétfőn este Pártos Ödön adott brácsa koncertet a múzeumban. Ez a művész ma hangszere legnagyobb élő mesterei közé sorolható! Pártos karrierje egészen fantasztikusnak mondható. Mikor úgy 15 évvel ezelőtt egyik budapesti hangversenye után, mint hegedűst méltattam, valóban nagyra értékelve akkor is tudását, senki sem sejthette, hogy Palesztinában nemcsak új életet, de új hangszert is talál majd magának: a brácsát. Ezalatt a tizenöt év alatt páratlan fejlődésen ment keresztül! Szinte bódítóan érzéki szépségű a hangja s olyan tökéletesen kicsiszolt és töretlen fényű,, mint egy brilliáns. Csak egészen nagy művészeknél láthatjuk a szellemi és érzelmi életnek ily harmonikus beteljesülését, az átszellemültség, intelligencia és virtuozitásnak ilyen csodálatraméltó egyesülését. Hogy a régi mesterek, Boccherini, Bach vagy Carl Stamitz műveit ideális stílus-tisztasággal szólaltatta meg, épp olyan teljesítmény volt, mint ahogy a modern német zeneszerzőnek, Paul Hindemithnek korábban írott és erősen stíluskereső szonátáját oly fölényes könnyedséggel és áttetsző természetességgel játszotta, mint valami népszerű darabot. Ha Pártos egyszer küföldi turnéra indul, amit jelenleg csak zenekari megkötöttsége akadályoz, úgy egy csapásra a világhírű nevek mellé fogják sorakoztatni. Pataki László gyik, aki velem egy újságnál dolgozott, egy szemintéssel megkért, hogy közvetítsek. A professzorhoz léptem. — Bitte, Herr Professor, wo ist der Teufel in diesem Haus zu finden? Einstein elnevette magát. És megengedte, hogy fotografálják. Egy sikerült viccért feladta merevségét és nyilvánosságiszonyát. Másnap aztán megjelent a német sajtóban bársonysapkával a fejebubján a hegedűs Einstein és a nácisajtó vitriolos kommentátorai azt írták: Einstein főrabbi elhegedüli zsinagógái testvéreinek a faji relativitást. Drágábbat vehet, de jobbat „ALBUS” jégszekrénynél Gyártják: GUTMAN TESTVÉREK T. A., Ehrlinger 2. Atara-sarok, Tachana-Merkazitnál. az ország legrégibb biztosító társasága Alapítva 1922-ben Befizetett tőke és tartalékok : 560.327 izraeli font Főiroda: TEL-AVIV, HERZL U. 12 Telefon 53-58 Főügynökség: (elemi károk elleni biztosításra) HAMISHMAR biztosítási szolgálat