Új Kelet, 2016 (97. évfolyam, 20634-20642. szám)
2016-01-01 / 20634. szám
Szégyen és szeretet AVAGY A MÁSIK NARRATÍVA ..................................Véleménycikk Szekeres Hannától.................................... Szerzőnk szociálpszichológiát tanul az IDC egyetemen, és társadalmi illetve csoportközi viszonyok témában végez kutatómunkát. Új bevándorlóként évek óta él Izraelben, afféle se veled-se nélküled szerelemben az országgal. Cikkében azt boncolgatja, lehet-e valaki egyszerre cionista és pro-palesztin békeharcos? Einstein 1946 februárjában az Anglo - Amerikai Vizsgálóbizottság ülésén számolt be Izraellel kapcsolatos nézeteiről. A következő szöveg az Egyesület amerikai elnökével, Hutcheson bíróval folytatott beszélgetés kivonata. Hutcheson bíró: Egyesületünket arról tájékoztatták a cionisták, hogy a zsidók szenvedélyes szíve addig nem nyugszik, amíg nincs zsidó állam Palesztinában. Vagyis, zsidó többség az arabok felett. Az arab képviselők elmondása szerint, a helyiek nem egyeznek bele, hogy többségből kisebbséggé váljanak. Dr. Einstein: így van. Hutcheson bíró: Megkérdeztem őket, hogy létezik-e igazi cionizmus a zsidók azon joga illetve kiváltsága nélkül, hogy Palesztinába menjenek. Mindenképp szükséges-e egy zsidó többségű zsidó állam, az arab lakosság érdekeit figyelmen kívül hagyva. Egyetért Ön ezzel vagy úgy gondolja, hogy van más mód a helyzet kezelésére? Dr. Einstein: Teljes mértékben. Ez az állam gondolata nem áll közel a szívemhez. Nem tudom miért van rá szükség. Sok nehézséghez vezet és szűk látókörre vall. Én úgy hiszem ez rossz ötlet. Hutcheson bíró: (...) Nem anakronisztikus gondolat egy zsidó állam létrejötte? Dr. Einstein: Az én véleményem szerint igen, az. Ellene vagyok... (Részlet Fred Jerome az Einstein Izraelről és a cionizmusról: A tudós provokatív gondolatai a Közel-Keletről c. könyvből) minden lakosa egyenlő magyar állampolgár, vallásra és etnikumra való tekintet nélkül. Ezzel szemben egy zsidó államban a zsidó származásúak vagy vallásúak mindig felsőbbrendűbb és elsődleges állampolgárok lesznek. állampolgárként adózni egy olyan ország vezetésének, amelynek értékítélete ennyire nem egyezik az enyémmel, szomorúsággal és szégyennel tölt el, borzasztóan elfogult és etnocentrikus vagyok, mert a zsidóságról a humanitás, a kultúra és a progresszív gondolkodás jut eszembe. Habár sajnos nincs túl sok közös vonásom Einsteinnel, a cionizmussal kapcsolatban hasonlóan gondolkodunk. Én sem vagyok cionista zsidó abban az értelemben, hogy nem hiszek a tisztán zsidó államban. Úgy gondolom, hogy a 21. században egy etnikumon alapuló állam elavult, „anakronisztikus" gondolat, oximoron az egy etnikumon alapuló demokratikus állam. Vegyük például Magyarországot: lehet, hogy azt mondanánk keresztény ország, de elméletileg (és a törvények szerint) Feltételezzük azonban, hogy ez rendben is van, hiszen nem mondhatni, hogy a zsidók szívesen látott vendégek szerte a világban - így született a gondolat, hogy a több száz éves meghurcoltatás után kijár nekünk egy ország. (Megjegyzem, bármennyire is legitim, a hasonló vagy még rosszabb sorsú romáknak ez soha nem adatott meg.) Ha az akkori cionisták kaptak volna egy olyan földet, ahol tényleg senki nem él, és odatelepednek, akkor gyakorlatilag nincs probléma, és a továbbiakban keveseket érdekelt volna. Vagy ha az európiai országok, amelyek részt vettek a holokausztban, feláldoznak egy részt a saját területeikből, és abból egy zsidó államot alapítanak. Ez lett volna az igazságszolgáltatás. Ehelyett az európaiak bűntudatból „nagylelkűen" megszavazták egy zsidó állam létrehozását más népek földjén - akiknek bár a zsidósághoz valóban van közük (hiszen Palesztinában is éltek zsidók), de a holokauszthoz nincs - ám annak árát a mai napig fizetik. A 20. században mindez nem számított olyan botrányos gondolatnak, mert teljesen természetes volt, hogy a hatalom mindenre feljogosít, és az akkori nyugati fogalom szerint, miután felbomlott az Oszmán Birodalom, ezen a területen nem volt „semmi" - de legalábbis nem volt nemzetállam (ami amúgy Európában is egy új, 19. századi fogalom). Ehhez képest, Palesztina egy létező entitás volt, amelyet a 19. században például Mutasarrifate of Jerusalemnek neveztek. Ezen a területen több ezer éve arabok éltek többségben. Amennyiben a „rosszfiúkat" keressük ebben a történetben, akkor azok a gyarmatosító angolok lehetnének, akik mindenkinek odaígérték ezt a földet, majd leléptek. Ebből lett a „balagan". Viszont, a palesztinok szemszögéből a beáramló, szmokingot viselő, mandzsettagombos zsidók nagyon hasonlítottak az angolokra, így szerintük a történet a következőképpen nézett ki: a nyugati gyarmatosítók vagyonnal és befolyással a hátuk mögött befurakodnak egy messzi földre, kiköltöztetik és elüldözik a gyenge, „barbároknak" vélt helyieket (akiket a többi arab hatalom is csak hatalmi harcok során használt), majd felépítik a saját nemzetüket, így végül az őslakosok másodrendű, kisemmizett állampolgárokká válnak. Ma már az én fejemben is hasonlóan fogalmazódik meg ez a történet. Kamaszként, holokauszt-túlélők unokájaként, Leon Uris Exodusát olvasva nagyon romantikusnak és magasztosnak tűnt a gondolat, hogy azok után, amiket mi, zsidók elszenvedtünk - a vérvádak, a pogromok, a gázkamrák, az elhagyott cipők a Duna parton -, most kivándorlunk a Szentföldre, a saját két kezünkkel felépítjük országunkat, és végre, sok ezer év után visszaszerezzük a méltóságunkat. A palesztin identitástudat létezése ebben az idilli felállásban számomra olyan szinten nem létezett, hogy csak tizennyolc éves korom körül hallottam igazán róla, amikor elkezdtem közel-keleti híreket olvasni. Tudom, röhejesen hangzik, de mind a Lauderben (budapesti zsidó gimnázium - a szerk.) mind a zsidó ifjúsági programok során a cionista eszme terjesztésének ez az apró részlete kimaradt: „Ja, hogy ez nem egy teljesen elhagyatott sivatag volt?" Mint ahogy az is, hogy az izraeliek és palesztinok közötti konfliktusokkal járó szankciók - legyen szó önbíráskodásról, vagy állami retorziókról - fokozatosan lehetetlenítik el az esélyt a békés együttélésre. Ezt csak akkor értettem meg, amikor kiköltöztem Izraelbe. (Csak egy adat: Ciszjordániában már csak a területük 18%-a felett van szuverenitása a palesztinoknak, ezt hívják „a zónának".) Ma már képtelen vagyok arra a lelkesedésre, amit gyerekként és kamaszként Izraelhez kapcsoltam. Mára eljutottam arra a pontra, hogy nem tudom, mit is jelent számomra Izrael, és állampolgárként adózni egy olyan ország vezetésének, amelynek értékítélete ennyire nem egyezik az enyémmel, szomorúsággal és szégyennel tölt el. Számomra azonban ez nem okozott hatalmas törést, mert a zsidó identitásom mindig is egy „kisebbségi" diaszpóraidentitás volt. Azt sem fogadom el, amikor „öngyűlölő zsidónak" neveznek, mert nekem a zsidósággal nincs bajom. Sőt, borzasztóan elfogult és etnocentrikus vagyok mert a zsidóságról a humanitás, a kultúra és a progresszív gondolkodás jut eszembe. Visszatérve Einsteinre, egy 1938-as beszédében, amit aztán 1950- ben publikált is, ezt mondta: „Szívesebben látnék egy ésszerű megállapodást az arabokkal, békés együttélésről, mint egy zsidó állam megteremtését. A gyakorlati nehézségeket félretéve, a zsidóságról való alapelképzelésem ellenkezik egy zsidó állam eszméjével, határokkal, katonasággal, hatalommal, mindegy, hogy mennyire szerény is az. Félek attól, hogy milyen belső károkat fog elszenvedni a zsidóság ezzel a szűkülő nacionalizmussal..." Engem is az zavar, hogy a humanista értékekbe, amit a zsidóság jelent számomra, Izrael terjeszkedése nem illik bele. Én úgy látom, ha ez így folytatódik, Einstein jóslata beteljesül: Izrael választott állami vezetése kiöli magából a világszerte megbecsült és nagyra tartott zsidó értékeket. Csak abban reménykedem, hogy ez a folyamat minél hamarabb megfordul, mert ez így - számomra, és több millió palesztin és liberális izraeli számára, és a minket egyébként is kritikus szemmel figyelő világ számára elfogadhatatlan. ■ az európaiak bűntudatból „kegyelmesen" megszavaztak egy zsidó államot más népek földjén 10 ÚJKELET 2016/1