Új Látóhatár, 1980 (31. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - KOVÁCS IMRE 1913-1980 - Czigány Lóránt: „Gyökértelen mint a zászló nyele …” (II.)
legközismertebb, persze, a szabolcskai „elérzékenyülés", amikor magyar nótát húznak a cigányok a párizsi Grand Caféban:171 Tudja a jó Mindenható, . . . Mi is azon sírnivaló. Hogy a ménes ott delelget. Valahol egy csárda mellett. A honvágynak ezek a szépirodalmi megnyilvánulásai, ezek a „megható hazakívánkozások", ahogy Szerb Antal nevezte Szepsi Csombor Márton honvágyát, természetesen nem azonosak a modern irodalomban jelentkező nosztalgiával. A modern nosztalgia ugyanis az elveszett Édent siratja, ahová nincs visszatérés a bűnbeesés miatt. A nosztalgia legnagyobb mestere, Proust a „la nostalgie d’impossibles voyages dans le temps"-ról beszél, tehát az időbeli „hazavágyódás" a lényeges mozzanat, Így van ez Krúdynál is, és számos író nosztalgikusan emlékezik a hajdani gyermekkor édeni tájaira. Ezenkívül a romantika idején van a nosztalgiának egy sajátos változata is: az egzotikum iránti sóvárgás, az elvágyódás, mint például az angol romantikusoknál, Coleridge-nél, Shelleynél, Keatsnél, vagy Byronnál. Ha ennek a vázlatos kitekintésnek a fényénél vizsgáljuk az ötvenhatos nemzedék nosztalgiáját, kétségtelenül megállapítható, hogy más a nosztalgiaélményük, mint a felvázolt lehetőségek. Igaz, a korai versekben gyakran találunk példákat a közvetlen honvágyra is, de csak addig, míg a költő be nem ismeri, hogy a „köldökzsinór" elvágása végleges állapotot teremtett. Amikor a költő rádöbben, hogy nincs visszatérési lehetősége, sem térben, sem időben, kialakul egy magatartásforma, amire már Petőfi utalt, meglehetősen modern formában: „Vándorolok csüggedetten az örökkétartó jelenben". Az örökkétartó jelen a kulcsszó. Ez ugyanis az ideiglenesség állapotát véglegesíti, s egy olyan időszemléletre utal, mely szerint sem jövő, sem múlt nem létezik, ez első soha nem érkezik el, míg az utóbbi nem különül el, tehát az események egymásutánisága nem rendezhető lineáris időrendiségbe; az örökkétartó jelenben minden egyszerre van „jelen", egyszóval megbomlik az időrend. Ezért düböröghet fel — mint ahogy József Attilánál is „fölindulnak testvéri tankok szertedübörögni rímeit" — egy „testvéri tank" a stockholmi Széna téren: 17a A híres Grand Café, vagy másképpen Café Volpini a Boulevard des Capucines 14. sz. alatt működött. A századvégen itt játszott éveken át bandájával Rátz Pali, Patikárius Ferkó és Rigó Jancsi. Justh Zsigmond, ha nagyon elfogta a honvágy, ide jött barátaival s hajnalig húzatta a cigányokkal. (Vö. Barrey Emil: Párizs magyar kövei, Párizs, 1979, 4. 1.)