Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)
Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
PETŐFI SÁNDOR ÉS LYRAI KÖLTÉSZETÜNK. 41 rösmarty utolsó szava a viharos napokban. Lantja mélyen hallgatott, mert a fájdalom épen úgy nemű, mint szóitat, talán sejtelmek borongtak lelkén , Szózatjának vég sorai. Ellenben Petőfi elemében volt, mint a viharmadár. Dala kihangzott az ágyúk dörgései közzel. Neki ott kellett élni s elesnie. Végzete azon korszak romjai alá temette, melynek költőjévé hívta elő. Petőfi rendesen könnyeden és vakmerőn ítélt: „ez a mű felséges , ez nem ér semmit.“ Kimondta véleményét, s nem bajlódott az indokolással. Nem mondhatni hogy mindig tévedt. Ugyanezt téve másnemű viszonyokat illetőleg is, s itt a legtöbbször igazságtalan volt. Mindenben lyrikus vala, ki a szerint ítélt meg mindent, a mint érzésein visszatükröződött. A szenvedély és benyomások embere lévén , ritkán emelkedett objectív szempontra , s amint magán körben nyilatkozott, úgy szólt az irodalomban is. Az őszinteség csaknem betegsége volt, s minthogy önmagáról is mondott véleményt, az elbizottság és önistenítés gyanújába jött. „Születésemkor — mond egy helyt, mintegy e vád ellen mentvén magát — a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának , s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá, de nyíltan őszintén a lélek mélyéből szólani csak a nemesebb szívek mernek és tudnak. Talán a magam felőli ítéletem helytelen, s ekkor nevessenek ki, de azért ismét becsülést érdemlek, hogy amit éreztem, kimondtam szabadon, leplezetlenül.“ S ő csakugyan volt nevetséges is, s ártott mind magának mind másnak, mert az őszinteség magában csak fél érdem, ha nem párosul erős ítélet, elfogulatlanság s a viszonyok helyes fölfogásával. Egyébiránt önmagára nézve nem vallotta kárát, hogy önmaga iránt nagy véleménynyel volt. A szertelen becsszomj nála is, mint mindig, ha alapja tehetség, kísérője tevékeny erély, nagy sikert hozott elő. Ő elhitette magával, hogy híres emberré kell lennie, küzdött , tűrt, szenvedett, s az jön, fejébe vette hogy új pályát tör, nem ijedt vissza az akadályoktól, s megtevő, sejtelmei voltak jövendő napjairól, nem dugta össze kezét, s nem csalatkozott. A különbség csak az volt közte és más költő közt, hogy ő nem tudott tetetni, s önérzete nagyobb volt eszélyénél. Nagyon becsülte