Új Magyarország, 1991. május (1. évfolyam, 5-30. szám)

1991-05-30 / 29. szám

— Hát már semmi sem tiszta ezen a koszos világon?! — üvöltött fel Nagy Bandó András, a kitűnőnek tartott magyar humorista az Úr 1990. esztendejéne­k nyarán, amikor a helyhatósági választásokra készü­lődött az ország. — Amerre nézek, csupa ármány, csupa csalás, csupa bunda! De lé­szen itt még minden. Csupa Bandó — fogadkozott félhangosan a nép­szerű vicc-szakember, aki ég- és földkereségen tisztának csupán sa­ját magát tartotta. A tisztasági roham egy kis­­nya­ralófaluban érte a humoristát, s mi­vel úgy vélte, hogy a hely ihlető gé­niuszának is szerepe lehetett a m­eg­­világosodásban, úgy döntött, ebben a falusban jelölteti magát polgármes­ternek. — Jó vicc lesz — mondták a have­rok, de Nagy Bandó sértődötten le­intette őket: — Ez egy komoly vicc­... Külön­ben segíthetnétek. Úgy sincs semmi hatalmi bázisotok ... — Hát némi hatalmi bázis való­ban nem ártana — vélte Farkasházy Tivadar, aki humorista korszaka előtt közgazdásként ténykedett, s tudta, mitől döglik a légy. Ezzel Nagy Bandó sorsa jön megpecsétel­ve. És szinte Magyarország és Kelet- Európa sorsa is, óh, Atyám, Belze­bub. Sokat töprengtem, hogyan ad­, hatnék magyarázatot a történtekre, bizony. Atyám, én, 999 99997-ik fiad, a Kelet-Európában delegált Geezen Gunz csak kapkodtam a fejemet. De talán már értem, hogyan következ­hetett be ez a példátlan méretű ha­­talomkoncentráció ilyen rövid idő alatt... Tudod, a pártokba olyan emberek tömörülnek, akik valami­ben egyetértenek. A humoristák so­ha senkivel nem értenek egyet, így pártot se szerveznek. De mivel azt sem feszegetik, hogy milben nem ér­tenek egyet , mind hosszabb, mind rövidebb távon egész jól kijönnek egymással. A pártok veszekedtek ki­­felé-befelé, a humoristák pedig egy­hangúlag főpolgármestert faragtak Nagy Bandóból. Leutaztak a faluba, hatékony rög­­eszmékkel röhögtették a nyaralókat. Kiröhögték a hatalmat, s közben be­röhögték Nagy Bandót­ a hatalom­ba. A választások tisztaságára is gondjuk volt — csak tiszta tömény­­nyel itatták a választópolgárokat (mind a nyolcat!), akiket hamar megnyertek a Nagy Bandó-ügynek. — Nézzétek, ti megválasztjátok Nagy Bandót, aztán hazamentek, s itt marad ebben a megürült nyara­lófaluban választók nélkül a válasz­tott. Még az se lesz, akit röhögtes­­sen. Beöltözhet kacagányba, felesé­gére kacabajkát adhat — akkor sem terem itt kacaj a jövő nyárig. „Legszebb öröm a káröröm” ala­pon, a falucska kaján nyaralói pol­gármesterré választották a humo­ristát. Tökéletes volt a siker. Két hét múlva már a Verebes is azt csiripelte a rádióban, hogy Nagy Bandó az ország legjobb polgármes­tere, mintaszerű az összhang közte és választói között. (Ez így is volt. Akkor már a választók hazautaztak, s a falucska egyedüli lakójaként a polgármester az esetek túlnyomó többségében — közmegelégedésre! — egyetértett önmagával.) És „földi megfigyelői” múltam ta­pasztalatainak teljes súlyával állí­tom, óh, Atyám, Belzebab, hogy Nagy Bandó egymagában hibernálta volna át a telet, ha nem szól közbe az ég. Igen, Atyám, az ég megint kihívóan megelőzött minket... ... Egy csendesnek ígérkező dél­utánon megjelentek a polgármesteri hivatalban a fővárosi haverok, a Hócipő egész szerkesztősége. A fő­nök, Farkasházy, kitett egy üveget az asztalra: — Barátom, töltsünk tiszta folya­dékot a poharakba, s aztán legyen elég a polgármesterkedéseidből. Szerződésed van, ha szabad emlé­keztetnünk. A tiszta folyadékot benyakalták, s Nagy Bandában csak annyi ellenzé­kiség maradt a túlerővel szemben, hogy egyre nehezebben forgó nyelv­vel még kijelentette: — Semmi sem tiszta rajtam kívül, csak az égből hulló hófehér hó. Elérzékenyülten bámult az égre. És akkor következett be második megvilágosodása. Leesett az égi tan­­tusz, miként az első hó. — Barátaim, előttünk a jövő. Meg­teremtem a tisztaság birodalmát. Benépesítem tiszta hóemberekkel, és meghódítjuk a világot. — Elég lesz egyelőre az ország — hűtötte le a polgármestert Farkas­házy Tivadar. Az ötlet zseniális, ehhez már csak egy ugyancsak zse­niális sajtóorgánum kell, de hát ez már régen megvan. Barátom, ren­delkezésedre áll a Hócipő. Addig öntögették a tiszta folyadé­kot a pohárba, míg lelkesültem az égbe nem kiáltották: szilveszterre mienk az ország és a hatalom. És a haverek egyből átvedlették hómonistává, és elkezdték előkészí­teni a korszakváltást. A hókorszak beköszöntését az idő is elősegítette. Ahogy leh­ült a hó, a Hócipősök el­kezdték gyúrni a hóembereket, s rö­vid idő alatt még Fekete Gyulát is meggyőzték: hóemberrel gyorsab­ban be lehet népesíteni a kies ha­zát ... Nagy Bandó birodalma, leg­alábbis tendenciaszinten, kezdte le­kerülni Antall­ József köztársaságát. Az emberek kezdtek a hókorszoká­­sokhoz pártolni. Először Nagy Ban­­dóék mindenkinek hócipőt és hóban sült pogácsát ígértek. Aztán meg­nyerték a nyugdíjasok népes töme­gét, főként a férfiakat, házasságköz­­vetítésbe kezdtek, egymás után kel­tek el a frissiben gyúrt hóleányok, akiknek felbecsülhetetlen — klasz­­szikus európai értékeket őrző — előnyei között hadd említsem meg: nem voltak melegek, inkább hide­gek (hogy ne mondjam: frigidek), és ilyeténképpen tökéletesen megfelel­tek az öregurak csökkent igényei­nek. Továbbá a spórolás sem volt mellékes szempont. Nem kellett menyasszonyi ruhára költeni, hi­szen a hóleányok hófehérek voltak. Na, és a hókorszó fiai a keresz­tény szellemet sem hanyagolták el. Az angyalian szelíd Megyesi Gusz­távot megválasztották fehér bárány­nak, aki — vak bárány is talál sze­met — védőszentet javasolt Szent Handó-Bandó személyében ... Szent Handó-Bandó legendáját itt most nem részletezném, óh. Atyám, Bel­zebúb, de annyi szent, hogy a pol­gármesteri hivatal előtt felállított — hóból gyúrt — szobra körül állan­dóan folyt a Handó-Bandázás. A fa­lucska pedig felvette a Santa He­­kula nevet, és benevezett a világki­állítás megszervezésére. (Ám az egy másik történet — lenne.) Szóval, haladt a szerkezet-átalakí­tás, a hó lehullt, a patakok befagy­tak. Egy hóból gyúrt magas fehér ló hátáról naponta beszédeket tar­tott Nagy Bandó, amiket egyszercsen a tévé is közvetíteni kezdett. A hó­emberek lelkesen integettek seprű­ikkel. Az osztatlan sikert egyedül a levitézlett kommunista pártvezér próbálta megakadályozni: — Vigyázzunk, kérem, mert a hó­emberek új seprűje nagyon jól se­per, és félős, hogy a hófehér légió végigseper Magyarországon. Fehér­terror lesz! — jósolta Grósz Károly, de a Hócipősök hamar leszerelték. — Ugyan ki hisz ennek a sztálinis­tának, aki a Hócipő megjelenését is ellenezte, a lapot ki akarta szolgál­tatni a proletár internacionalizmus­nak, arra akart kényszeríteni ben­nünket, hogy címét Kalucsnira vál­toztassuk, és élünk a gyanúperrel, hogy kapcsolatban van azzal a Ka­­lucsnikovval is, aki derék hóembe­reinket seprű helyett géppisztollyal akarta felszerelni... De mi vigyá­zunk a függetlenségünkre! Vigyáztak. Sőt lassan már attól kellett tartania, hogy Santa Hekula — mint a hajdani városállam, Róma köré egy kelet-európai birodalom szerveződik. Rendkívül vonzó volt ugyanis a hókorszakosok program­ja: — A jég hátán is megélünk! Ez a szlogen bejárta Kelet-Euró­­pát. A tévében ezt süvöltözte Nagy Bandó: — A jégkocka el van vetve! Verebes pedig az Agrártudományi Intézetnek adta fel a kutatási témát: „aki jégkockát vet, mit arat?” Hamarosan megszervezték a hóvé­delmet is. Minisztériumot alapítot­tak. A hóvédelmi tárca­ sajtófőnöke, Északi György ezredes rendszeresen beszámolt a Pentagont is lepipáló Jégkockagömb építéséről, az új hó­­golyószóró kifejlesztéséről. Aztán mindenki meglepetésére felavatták a Hófehér Házat , és ettől a pilla­nattól kezdve Nagy Bandó hivatalo­san is felvette a diplomáciai kapcso­latot Antall Józseffel. Magyarán: el­kezdődött az óvatos rivalizálás. (A Hóhaza képviselői okultak a törté­nelemből: aki másnak jégvermet ás, maga fagyhat bele...) A legnagyobb húzás az volt, ami­kor Nagy Bandó bejelentette, hogy a Hóhaza (fővárosa: Santa Hekula) rendelkezik minden eszközzel , és be fogják fagyasztani az árakat. És tartották is magukat az ígéretükhöz. Lényegében egyetlen csalódás ér­te Nagy Bandót: ipari minisztériu­mot hozott létre, és kinevezte az élé­re Hopp Mester Ákost. Abban a re­ményben, hogy lepipálja az Antall­­kormány Bod Péter Ákosát, de Hopp Mester csak százhatvannyolc óráig tartott ki, hagyott jégcsapot-jégpa­­pot (hümmögött is Megyesi Gusz­táv őszentsége), és egy hóhányó bri­gád élén elment jeget aszalni. De mivel az üzlet nem vágott be, a csa­pat hóhazafiúi lelkesedéssel Olasz­honba vonult, hogy hóhányóvá ala­kítsa a Vezúvot... A rajta esett szégyen miatt Nagy Bandó úgy vett revansot, hogy üzent az Antall belügyminiszteré­nek, Horváth Balázsnak, a Hófehér Házban létrejött titkos találkozón felajánlotta neki a rendőrfőnöki ál­lást: — Gondolj bele, Balázsom, ha nem tudsz rendet tartani, leváltod a népet. Ha van elég, gyúrunk új hó­embereket. Te leszel az új hóember kovácsa. Balázs kovács szemére hályogot vont a meghatottság, s utólag csak ezzel magyarázza, hogy elkövette a végzetes politikai hibát. A nagy megtiszteltetéstől (és a hályogtól) elvakultan ugyanis azt javasolta Nagy Bandónak, hogy rendben, vál­lalja az állást, de akkor nevezzék a Hóhazát Horváth­országnak. Nagy Bandó azonban hahazai mértékkel is hűvösen fogadta a javaslatot, s a tárgylások félbeszakadtak. Mi több, Antall tudomást szerzett a találko­zóról, és Horváth Balázs hirtelen azon vette észre magát, hogy tárca nélkül maradt. (Hivatali kocsiját meghagyták, hogy tudjon közleked­ni, mert egyetlen taxis sem volt hajlandó felvenni.) Nagy Bandóék tovább folytatták az Antall-ellenes offenzívát. Kiadták az „Egy európai havat fújunk” jelszót, és amikor az Antall­­kormány kultúraellenes intézkedé­seket hozott, a Hóhazában nagy kultúrapártolási kampány indult. Szentágotai akadémikussal disszer­tációt írattak a civilizáció újabb lépcsőfokáról, melyen a hús-vér em­ber fölött megjelent a hó­hér ember. És egyre-másra születtek az esszék, tanulmányok. A teljesség igénye nélkül sorolom: Hoppál Mihály: A folklorizmus hőfoka a hóemberek kommunikációs szokásaiban. Leven­­del László: A hidegrázás és az alko­hol kiváltotta lelki megrázkódtatás viszonya a hóember-biológiában. Nagy meglepetést okozott, hogy még az Antall-kormány államtitká­ra, Beke Kata is ilyen című tanul­mányt írt: Jégvirágokat hímző hó­leányok. Rövidesen már vetélkedni kezdtek a politikai pártok: ki kap meghívást Nagy Bandóéktól a Hit hazába. Nagy Bandó kultúrpolitikájának legmesszehangzóbb eredménye volt, hogy befagyasztotta a Kacsát. Töb­bet nem jelenhetett meg, a főkacsát (akivel hajdanábem párbajt vívott Zalatnay Saroltáért) pedig megfo­gatta, és a Hófehér Ház tetejére tűzette szélkakas helyett­ szélkacsá­nak. A végső csapást a Hócipősök szil­veszterre tartogatták. Befagyasztot­ták az időt, mondván, hogy aki az időt uralja, azt már csak egy fél for­dulat választja el a tér birtokbavé­telétől. Előbb permanens szilvesztert akartak, de végül úgy határoztak, mégis lesz lineáris időszolgáltatás. December 31. után nem január 1. következett, hanem december 32. December 33-án már nem lehetett eldönteni, kinek kedvez a harci sze­rencse: Antall Józsefnek vagy Nagy Bandóéknak. A mérleg nyelvét ké­pező kisgazdapárti Torgyán József ide-oda billegett. Hol a havon sza­valta: „Sítalpra magyar!”, hol az aszfalton idézte az idillt, melyben „a négy ökör lassacskán ballagott”. (Mikor kétkulacsossággal vádolták, kijelentette, hogy ő igenis követke­zetes: itt is, ott is Petőfit szavalt.) December 34-én televíziós vitára hívta Nagy Bandó Antall Józsefet. Azt javasolta, a tévé nyilvánossága előtt, hogy válasszon a nép: Magyar­­ország és a Hóhaza között. Mármint, hogy melyik annektálja a másikat. A Hóhazában nem kell fűteni — hangoztatta Nagy Bandó —, tiszta spórolás! — Na, de, ha jön a nyár — vezet­te ellen Antall —, akkor viszont hű­teni kell, mert ha nem elolvad a hó­ból gyúrt törpe többség. És a közgazdászok két csapatra oszolva számolták, mi kerül többe: egy ország fűtése vagy hűtése. A játszma döntetlenre állt, jó­atyám Belzebab, s akkor derült ki, hogy Antall jobb szakember, már­mint a politikai játszmákban. Na­gyon cselesen fűtött be a Hócipősök­­nek. A tárgyalások szünetében beje­lentette, hogy vitapartnerei iránti megbecsülése jeléül hórevűt, hókar­nevált javasolna rendezni a Hófehér Ház előtti parkban. Nagy Bandóék lelkesen táncoltak be a csapdába, s még dicsekedtek is, hogy lám, telje­sen magukhoz hasonlítják az „antal­­liánokat”, mert — lévén hórevü — azoknak kell beöltözniük hóem­bereknek és hóleányoknak, nem pe­dig fordítva. December 30-án a Santa Hekula-i park zsúfolásig megtelt, csak a jég­ből csiszolt tánchely maradt szaba­don. Ide tipegett be a hóleánynak öltözött táncosnők és énekesek sere­ge a hócipőben. Egyikük, akit mint Hópipőkét konferáltak be, mezítláb lejtett a jégre. Ekkor Antall József szólásra emel­kedett, s a szomszédokkal való meg­békélés eszméjének jegyében tánc­ra szólította fel a publikumot. A táncosnők mindjárt jégre vitték Nagy Bandó legdaliásabb hólegé­nyeit. Erre Antall azt javasolta, hogy a hórevü békésen menjen át lakoda­lomba, a párok maradjanak párok: „Ásó, Kupa, s a nagyharang válasz­­szon el benneteket! A párok táncra perdültek, a mezítlábas Hópipőke pedig egy hókupacra. Bejelentette, hogy az áhitatnak eme szent pilla­natában előadja az körei Uram, Sa­­roltalmazz engem című zsoltárt, amit egy jeles férfiú szerzett hajdanán, s melynek ilyen fájdalmas sorai van­nak: Én sokáig azt hittem, / Sarolta, / hogy kegyed ellen be vagyok sarolt­­va. / De bevallom: / ha remélnem / szabadna, / szaladnék / kegyedért / akár oly messze / mint / Zalatna. / Remélj, Bandó — dalolta Hópi­pőke, és Nagy Bandó zokogni kez­dett, mert hiszen ő szerezte e zsol­tárt érzelmes ifjúkorában. — Tiéd a kezem és a lábam — zengte Hópipőke —, csak hát a lá­bamon nincsen pipő... Nagy Bandó gavallérosan kilépett a hócipőiből, és átnyújtotta őket Hó­­pipő Saroltának. Ekkor Antall inté­sére tust húztak a zenészek, majd hirtelen egy fergeteges hólambadá­­ra váltottak. A politikai elemzők azt állítják, hogy ez volt az a mítoszi pillanat , a hócipő levetésének mozzanata, a-m­elyben elbukott Nagy Bandó ... Valóban elbukott, de hamar talpra szökkent, serényen kapkodta a lá­bait, ugye érthető: mezítláb a jeges parkban ... Hópipőke pedig elsza­ladt, s Nagy Bandóra még a minisz­terei sem tettek volna egy fél fillért, hogy mezítláb utóléri. Közben a hócipőjétől megfosztott vezér még zsibbadó lábbal is meg­érezte, hogy olvadni kezd talpa alatt a jég, s a lángoló lélekkel táncoló, begerjedt, szerelmes hólegények egy­re karcsúbban keringőznek. — Elolvadunk, segítség! — kiál­tozta, de hamar rá kellett jönnie, hogy hiába. Sőt, amint kiderült, ez még csak pszichológiai hadviselés­nek számított Antall József részéről. Külpolitikai kapcsolatai révén An­tall nemzetközi segítséget is kapott: a németek és a lengyelek szenet küldtek... És a „segíts magadon, akkor Kohl és az Isten is megsegít” elve is érvényesült: kisütött a nap. — Beolvasztanak, vége, utánunk a vízözön! — ismerte el Nagy Ban­dó, de ebben is tévedett, mert hiába volt olvadás, nem követte özönvíz, még árvíz sem. Antallnak volt iga­za, amikor azt mondta: ásó. Kupa és a nagyharang választ el egymástól... A hólegények olvadtak, váltak, előbb vízzé ... Antall meghúzatta a harangokat az árvízveszély miatt. Kupa pénzügyminiszter úr pénzt utalt mentőcsónakokra, a hajdani Santa Hekula-i hóparkban vendég­­szereplő lányok pedig ásóra kaptak, és levezető árkokat ástak olvadozó, lassan már bokáig, térdig érő hópár­jaiknak ... — Előbb-utóbb a Dunába ömöl­nek — vélte Antall, ezért rendőri készültséget rendelt el a Duna hui­­daknál, de hogy több legyet üssön egy csapásra, azt nyilatkozta: egy készülő taxisblokád ellen tett óvin­tézkedésről van szó. Különben Antall gentlemanlike viselkedett a legyőzött Nagy Bandó­­val. — Elpárolgott a dühöm — mo­solygott a humoristára, és kezet nyújtott. Nagy Bandó elfogadta, kényszeredetten megrázta, és meg­jegyezte: — Azért egy nagy kérdés, hogy adott esetben mi potyogna az égből! Ám nem definiálta „az adott ese­tet”. Végül úgy gondolták, hogy egy dologban feltétlenül meg kell egyez­niük: az aznapi dátumban. 1991. ja­nuár 6. volt. Vízkereszt. DALI ENDRE Hópipőke avagy az elpárolgott légió I. évfolyam, 29. számIjm­o­tt 1991. május 30., csütörtök HUMOR

Next