Új Magyarország, 1993. február (3. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-24 / 46. szám
• Gyarmati Vera hegedűművész nagy mesterek - Bach, Tartini, Ysaye, Brahms, Schubert, Paganini - ritkán játszott műveiből tart hegedűestet február 28-án este a Zeneakadémia kistermében. Zongorán közreműködik Failoni Donatella. • Takács Zoltán hegedűművész és a finn Juhani Lagerspetz zongoraművész nagy sikerű hangversenyt adott a helsinki magyar nagykövetségen. A Jávorszky Béla nagykövet rendezte koncerten megjelent Riitta Uosukainen finn oktatási miniszter, továbbá a finn főváros kulturális és társadalmi életének számos kiválósága. A művészpáros a Beethoven-, Sibelius- és Liszt-művekből álló műsort hamarosan bemutatja a washingtoni magyar nagykövetségen és a New York-i Fészek klubban is. • Lengyel Menyhért annak idején világsikert aratott híres drámája, a Taifun bemutatására készül a Madách Kamaraszínház. A rendező, Huszti Péter, a hitelesebb légkör megteremtése érdekében a hazánkban élő japán szakértőt, Sato Norikót kérte fel közreműködésre. A premier időpontja március 12., a főszereplők: Für Anikó, Mácsai Pál, Puskás Tamás és Kelemen István. • Görgey Gábor, a szerző rendezi saját darabját, a Komámaszszony, hol a stukker? című komédiát a győri Nemzeti Színház kamaraszínházában. A bemutató február 25-én lesz. Jó vadászatot! Kádár Jánosné született Tamáska Mária végrendeletében úgy rendelkezett, hogy hagyatékát nyilvános árverésen értékesítsék nagyobb részben az általa létrehozott Kádár János Alapítvány, kisebb részben az örökösök javára. Az árverezés jogát zártkörű pályázaton a budapesti Műgyűjtők Galériája nyerte el. Ennyi lehetne a rövid hír, pontosabban lehetett volna a tegnapi sajtótájékoztató előtt, hiszen az örökösök kifejezetten azt kérték, hogy részletesebb tájékoztató csak ezután jelenjen meg a lapokban. A történtek azt igazolják, hogy egyesek számára valóban határok nélküli kategória a sajtószabadság, hiszen téves és valós adatokat egyaránt tartalmazó cikkek jelentek meg a hagyatékról az elmúlt napokban is, így hát a hagyaték ügyében majdnem fölösleges volt összehívni a tájékoztatót, amely a szervezők szerint nem is magukra a tárgyakra, mint inkább az aukció katalógusaira vonatkozott. A hagyatékban maradt hanglemezek katalógusa kétszázkilenc, a bútorokat, textileket, trófeákat, keleti és egyéb csonttárgyakat, üveg-, kerámia-, porcelán- és egyéb tárgyakat tartalmazó katalógus nyolcszázhatvanhárom tételt sorol fel, összesen mintegy 18 millió forint értékben. Ez az érték jelenti a kikiáltási árat, amely a licitálás során persze meg is többszöröződhet. A tárgyakat különböző szakmúzeumok katalogizálták és válogatták, kivéve éppen a festmény- és szoboranyagot, amely jó néhány igen értékes darabot is magába foglal. Hogy mi a tárgyak jelenlegi forgalmi értéke, azt persze majd a március 19(hanglemezek)20- 21-i árverésen dől el, hiszen számos darab nem művészeti vagy egyéb szempontok szerint értékelődik, hanem a volt tulajdonos, vagy az ajándékozó személye határozza meg árát. Lehet licitálni Máriának ajánlott Kovács Margit-kerámiára éppen úgy (induló ár 100 000 Ft), mint Vargha Imre Prométeusz-érmére hatszázért. Hruscsov 1958-ban a jó vadászat reményében szovjet gyártmányú duplacsövű sörétes vadászfegyverrel ajándékozta meg születésnapján Kádár Jánosné Tamáska Máriát... P. Sz. E. III. évfolyam 46. szám J/AV 1993. február 24., szerda KULTÚRAIS Művészet, tárgy nélkül Kiállítás a bécsi Messepalastban Hiába, Bécsben tudnak ünnepelni. No nem a híres operabálról van szó, s persze nem is arról a Gemütlichkeit-Tó, amelynek köszönhetően a császárvárosban a hétköznapok hangulata is átszíneződik. Jelen esetben arról van szó, hogy a művészeti főiskolák létrejöttének évfordulóit ünnepük meg vonzó, példaadó módon a Stephansdom árnyékában. Előbb a Képzőművészeti Akadémia ünnepségsorozata kezdődött el az intézmény fennállásának háromszázadik évfordulója alkalmából kitűnőbbnél kitűnőbb kiállításokkal (a többi között a filmrendező Peter Greenaway elképzelése alapján összeállított A világ száz tárgyban című bemutatóval), majd az idén százhuszonöt éves bécsi Iparművészeti Főiskola rendezvényei következtek: tárlatok, előadások, konferenciák. Az események egyik legizgalmasabbika a Formaakarás című Tárgy nélküli művészet 1910-1938 között Ausztriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon alcímű bemutató, amely a Kunsthistorisches Museum háta mögött, a Messepalast egyik tágas teremsorában látható. A „négymilió schillinges" tárlat már csak azért is érdekes, mert létrejötte a németországi vendégprofesszor, Jürgen Schilling vezette diákokból álló munkacsoport többéves munkájának köszönhető. Munkájuk eredménye: több mint háromszáz kép, grafika, szobor, fotó, tárgy kereken hetven művésztől, s egy vaskos katalógus, amely gazdag képanyagával, tanulmányaival első ízben vállalkozik arra, hogy együttesen mutassa be a korszak és a térség absztrakt művészetét. A vállalás persze ennél is nagyobb. A tárlat egyrészt azt sugallja a látogatónak, hogy az adott korszak elején világháborúba sodródó, majd a Monarchia romjain mindent újrakezdeni kényszerülő országokban sem tűnt el a művészi invenció, s noha alapvetően a „vissza a rendhez" jelszava, a figurativitás, az „új tárgyiasság" igénye jellemezte a korszak európai művészetét, a formanyelvi kísérletek nem tűntek el Kelet-Közép-Európa országaiból sem. Másrészt arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy noha az avantgárd fő mozgásait a németországi Bauhaus és a Párizsban megjelenő új törekvések határozták meg, ebben a térségben is sajátos karakterű, jelentős művészi életművek jöttek létre. Akár az osztrák Adolf Hötzel egészen korai, 1905-06-os nonfiguratív képeire, Friedrich Kiesler Tatlin spirálját idéző Térszínpadára, akár a lengyel Katarzyna Kobro hajlított térplasztikáira, Wladislawe Strzeminski egynemű felületeire vagy a cseh Frantisek Kupka Négy történet fekete-fehérben című fametszet-sorozatára gondolunk, a tárlat valóban meggyőző módon érvel a térség értékei, a korszak további kutatásának szükségessége mellett. A legmeggyőzőbb anyagot éppen a magyaroktól válogatták a rendezők. Néhány név itthon szinte ismeretlenül cseng (Ébneth Lajos, Primer Antal, Miklós Gusztáv), mert viselőjük külföldön vált elismert művésszé, más esetekben jól ismert alkotók eddig kevésbé ismert korszakai, stílusváltásai hangsúlyozódnak, mint például Kádár Béla esetében. Még a legismertebbekről is sok újat tud elmondani a tárlat, mert a magyar anyag jelentős részét külföldi magángyűjteményekből, múzeumokból kölcsönözték a rendezők. Érvényes ez Moholy- Nagy Lászlóra, Kassák Lajosra, Bortnyik Sándorra éppen úgy, mint Csáky József, Mattis-Teutsch János, Beöthy István, Huszár Vilmos vagy éppen Péri László műveire. A Magyar Nemzeti Galéria Tihanyi Lajos, Uitz Béla munkáinak, az óbudai Kassák Múzeum Kassák Lajos két konstrukciójának kölcsönzésével járult hozzá, hogy a kép teljesebb legyen. Teljesebb, s természetesen nem teljes, hiszen a térség művészete más összefüggések szerint, más országok termését vizsgálat alá vonva is megközenlhető. Tekintve azonban, hogy az ilyen regionális koncepciójú tárlatok szervezésében csak az első lépések egyikét jelenti a mostani, hozadékával igencsak elégedettek lehetünk. P. Szabó Ernő Katarzyna Kobro: Térkompozíció III., 1928 Plusz-mínusz jdőben Három alkotó estje a A sötét szövetkezett a köddel. Mily lényegbemarkoló e Kiss Anna metafora, betöltekezhettünk Csomós Mari és Papp János ihletett versmondása révén a költő Átváltozások című ezoterikus versének elíziumi légterével. - Egy kósza nőszemély látomásait írtam meg - meséli Kiss Anna Szakolczay Lajos irodalomtörténésznek, a Fészek klubbeli műsoros est érzékeny és értő, a költői szenzitivitás mezsgyéit tudó házigazdájának. - E bolondos hölgy kiváló textilművész, aki egyszerre ráébred az iparművészet korlátaira, s mint diákkorában, elkezd újra filmezni. A képzeletben film látomásait rögzítettem versemben, amely a varangyok életét foglalta képekbe. A mindenséget féltő ember nem csak az embertársát, hanem a természet minden kis porcikáját is védi-óvja. Védje is, hiszen csodálatos terv a teremtés terve, amelyben „minden megvolt, mielőtt meglett volna". Erről viszont már Vathy Zsuzsa A kert című novellájából hallhatunk Kézdy György érzékletes előadásában. Aki oly féltő gonddal nyúl vissza lélekben gyermekkorának kertjéhez, mint a kiváló író, azelőtt föltárulnak olyan titkok, amelyek a lábunk előtt hevernek, de csak neki, a mindent látó és halló művésznek van szeme hozzájuk. E novella az íróvá válás folyamatának is hű és intenzív képsora. Az előadás helyszínén, a Fészek klubban fogant meg, a mostani estet is bevezető Czigány György író-zenetörténész még 1970-ben ugyanitt megkérdezte Vathy Zsuzsát: hogyan lett belőle író. Akkor válaszolni nem tudott, csak most, a novellakölteménnyel pótolja az akkor elmaradt eszmefuttatást. Aztán éterien vidám tartományokba vezérelt bennünket az Én és az elnök című elbeszélésével. De újra az infernó kegyetlenül éles, korbácsosan villogó döglehellete csap meg bennünket. Nagy Gáspár világlátásának komor színeit, fényeit Papp János varázsolja elénk. Megeleveníti számunkra a drámai dialógust, a meghasonlott párbeszédet, mit a költő önnönmagával folytat. Samarcai vagyok és már az is kétséges meddig izgalmas - zendül a kétségbeesés akkordján a sor. Az általános gyűlölködés, szeretettelenség von sátra alá mindent, e világban elhal a tolerancia, az irgalom. A plusz-mínusz időben haladó lift revelációerejű metaforájáról Nagy Gáspár élőbeszédben is vall. Az a lift, amely ma is halad, életünket ambivalenssé, megfoghatatlanná teszi. S fogalmunk sincs sokszor, hogy az idő melyik dimenziójában vagyunk. Talán csak Isten tudja, ki az időn kívül létezvén át képes fogni az örökkévalóság kezdeteit és a számunkra kiszabott végső határát. Nekünk az adatott meg, mint a költőnek például, hogy elhelyezzen egy szál virágot a még temetetlen halottaink sírján, ahogy tette ezt Nagy Gáspár 1983-ban a Nagy Imre versével. S ma is emlékeztet bennünket halkan, de határozottan,,, gyilkosokat néven nevezni" elévülhetetlen misszió. Pósa Zoltán A Kod. 21 éves a Korona Pódium Hétfőn este a Fővárosi Operettszínházban ünnepelte a Korona Pódium 21. születésnapját, Kivágjuk a 21-et! címmel. A címben szereplő „kártyás" kifejezés - mint elmondták - arra utal, hogy manapság nemcsak tudás, hozzáértés, hanem nagyobbrészt szerencse dolga is, hogyan alakul egy vállalkozás sorsa, főként, ha kultúráról van szó. Az ünnepségen Lotfi Farbod, az Értéktőzsde ügyvezető igazgatója emlékplakettet adott át Mikes Lillának, a Korona Pódium vezetőjének, és elmondta: ily módon szeretnék elismerésüket kifejezni a Korona Pódium tevékenysége iránt. A gálaesten hallhattuk A telefon című vígoperát Iván Ildikó és Miller Lajos előadásában, bemutatták Dévai Nagy Kamilla és Vitai András új estjét, amelyben - többek között - elhangzott a székely himnusz „őseként" számon tartott csíksomlyói népdal. Mikes Lilla Mensáros Lászlóra emlékezett, aki kezdettől fogva részt vett a Korona Pódium munkájában. A színpadra lépett Pitti Katalin, Szabó Gyula, Vukán György, hegedűn játszott ifj. Szalai Antal és Sánta Ferenc. A befejezés Malek Andrea és Kulka János színpadi kettőse volt. (v. s. cs.) Tülemény A tévé, mint cirkusz Elég sokáig tartott, míg rádöbbentem a televízió valódi szerepére, mert egy ideig komolyan hittem, hogy majd „kinövi magát", hiszen a televíziós művészet önjelölt prófétái szaklapokban és szakcikkekben elemezték a televízió jövőjét még a hatvanas-hetvenes években. Volt egy pillanat, amikor hihető volt, hogy a televízió átveszi a filmművészet legfontosabb posztjait, s a maga sokkal népszerűbb eszközeivel valami újat és értékeset teremt. Pedig hát Keleten és Nyugaton a tévé azzá vált, mi (ma is) lényege: ingyencirkusszá. Nálunk az előfizetői díj miatt még ez sem egészen igaz, ám napokra bontva meglehetősen olcsó a beléptidíj, úgy másfél tojás ára. Igaz, hogy a tojás viszont drága. Még nem ért véget a Glóbusz című új magyar tévéfilmsorozat, de ha ilyen marad, feltehetően nem is térek vissza méltatására, mert eddig is csak azért tudom, miről szól, mert benne van a műsorújságban. Magából a filmből ez nem nagyon derül ki, pedig határozottan állítom: vannak szereplői, jönnek-mennek, beszélgetnek, mintha egy százrészes sorozat középső részét látnám. Nem tudom, ki kicsoda, és ami a nagyobb baj, nem is igazán érdekel. A Három arckép amerikás magyarjainak párhuzamos életrajzát bemutató filmből Nyeste Zoltán szavai maradtak meg bennem: „Én azért maradtam meg magyarnak, mert nem tudok más lenni." Aztán: „A magyarságot nem keresztlevél és származás dönti el, hanem kultúra és magatartás. " Bizony, a televízió magyarságát is ez dönti el: kultúra és magatartás. A mai tévé arculatát viszont, sajnos, egyre inkább az olyan műsorok határozzák meg, mint a Friderikusz-show, benne Mischuval, a magyar származású amerikai törpével, aki egy magyar óvodában töltött egy bizarr napot - kínos ötlet! -, aztán Vitray mint vendég, és egy amerikai artista a mosógépben, sztárvendégként pedig Franco Nero, tökéletesen érdektelen szöveggel. Elképesztő pillanat lesz, ha nyíltan is kereskedelmi televíziócsatornák nyílnak, és a tévé artistái a nagyobb haszon reményében szétspriccelnek az eddigi egyetlen, kereskedelmi Magyar Televízióból, s megindul a verseny lefelé. Meglehetősen unalmas volt James Burke sci-fibe oltott ausztrál dokumentumig. A fölmelegedés után, pedig mintegy a jövőből visszatekintve éppen 1994 körül történik meg az emberiséggel az, amire a tudomány már egy-két évtizede figylemeztetett, nem sok eredménnyel. A lelkiismeretlen fogyasztói szemlélet, a jól élni pillanatnyi parancsa, az ipari civilizáció, az esőerdők kivágása olyan üvegházhatást eredményez, mely nehezen visszafordítható és katasztrofális változásokat eredményez az éghajlatban, a tengerszintben, az elsivatagosodás mértékében. Mondhatni, tehetetlenül, csüggedten, bambán, vagy ha tetszik, hidegvérrel fogadjuk e jóslatokat, mert mit tudunk mi tenni a trópusi esőerdőkért, ha a szomszéd minden következmény nélkül kivághatja összes gyümölcsfáját? Saját környezetünkben, saját hazánkban vagyunk tehetetlenek. Akik fent tudtunk maradni, láthattunk egy kiváló 1973-as francia-olasz filmet, A vonat címmel, Georges Simenon regényéből, ám nem krimi volt, hanem háborús szerelmi történet, olyan sztárokkal, mint Romy Schneider és Jean-Louis Trintignant. A minden mozzanatában logikusan és hitelesen gördülő, lélektanilag felépített történetnek mintegy ellenpólusa volt az Űrvadász című fantasztikus amerikai film (1983), illetve amerikai fantasztikus film (kis különbség), melynek kacagtató hiteltelensége ellenére a primitív és brutáns képregénymese elérte célját, és ráadásul minden esélyünk megvan arra, hogy 2136-ra, vagy még sokkal előbb emberi és robotszörnyekkel népes, sivatagos Tiltott Zóna lesz a lakott világból. Egyre durvább televíziós ingerekre reagálunk csupán, s ez a folyamat is nehezen visszafordítható. A szellemi-erkölcsi erózió lassan, de biztosan működik. A szinkronban megjelenő durvaságokat „überelni" akarják a szerény magyar játékfilmek, a késő estére helyezett erotika és pornográfia egyre lejjebb kúszik, a véres erőszak pedig elmaradhatatlan elemévé válik a szórakoztatásnak. A könnyebb és olcsóbb megoldás kísértése szabállyá változik, a cirkuszi szemlélet kitermeli az istállómestereket és bohócokat, artistákat és zsonglőröket, idomárokat és állatseregletet. És fel sem fog tűnni, ha a Híradó helyén minden este Uborka lesz. Nincs messze az idő. Az üvegházhatás a televízióban érvényesül a leghamarabb. Tudományos neve: Friderikusz-szindróma. Szentmihályi Szabó Péter Bolsoj-bajok 1824-ben készült el a méltán híressé vált moszkvai opera- és balettszínház, a Bolsoj Tyeatr. Nimbusza százhatvan éven át szinte töretlen volt. Újabban azonban nagy bajok mutatkoznak a Bolsojban. Vlagyimir Kokonyin, a jelenlegi igazgató, bejelentette: a Nagy Színházat felújítási munkák miatt legalább két évre be kell zárni. Ez, ha nem sikerül kellő időben megfelelő épületet találni az éptkezések tartamára, a balett- és az operatársulat elhalását jelentheti. Ezen az sem segít, hogy még a múlt szeptemberben Jelcin elnök rendelkezett a Bolsoj változatlanul magasan kiemelt állami dotációjáról. Ha az átmeneti időszakra nem sikerül megoldani az elhelyezési problémákat, akkor a színház utánpótlása is bajba kerül, mert a világhírű balettiskolát sem tudják működtetni. Az operaelőadásokkal pedig már korábban is bajok voltak. Mérvadó kritikusok az utóbbi években úgy tekintettek a Bolsojra, mint olyan operára, amelynek műsora esetleges, és nagy részben a klasszikusnak számító operák triviális előadásaiból áll. Ugyanezt mondták a balettrepertoárra is. Kokonyin reménykedik, hgoy a restaurálási munkák kezdetéig - várhatóan 1995-ig - még be tudnak mutatni két-három új produkciót. Ezek egyike az a Glinka-opera lenne - az eredetileg Életünket a cárért, később Ivan Szuszanyin című mű -, amelyből Sztálin a '30- as években kiirtatott minden, a cárra vonatkozó szót, de még csak utalást is. Most a teljes, eredeti verziót játszanék. A Bolsoj egyébként annak idején egy föld alatti folyómeder fölé épült. Ez a vízáramlás most kikezdte az alapokat is. Az újjáépítéshez körülbelül félmilliárd márka értékű összegre lenne szükség. Ezt, Oroszország jelenlegi gazdasági helyzetében, az igazgató szerint, csak külföldi tőke bevonásával lehet előteremteni. De akad-e, s mikor, külföldi tőkés, aki hajlandó ekkora összeggel beszállni a Bolsoj újra naggyá tételébe? - vetődik fel a kérdés a Neue Zürcher Zeitungban olvasható Kokonyin-nyilatkozat nyomán. (ti.)