Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
22 X3$i ^ *H/IX. is. III. évfolyam 61. szám j//j\\ 1993. március 13., szombat Volt egyszer egy Március A nemzet (történelmi) olvasókönyve Változatok ’48-ra Március 15-e eszméjét az elmúlt közel másfél évszázad alatt már sokszor megpróbálták elsikkasztani, államosítani, vagy kisajátítani. Az elkövetkezőkben történelmünk e nagy eseménye hányatott, nem kevés abszurditással is tarkított történetének a mindenkori új generáció tudati fejlődésére meghatározó jelentőségű tankönyvi „lenyomatait" igyekszünk röviden bemutatni. Az 1848-as események megítélése az 1867-es kiegyezés előtt gyakorlatilag hasonlóan alakult, mint 1956 megítélése Pozsgay Imre nevezetes bejelentéséig. Mivel a bécsi kormányzat is éppúgy abszolutisztikus uralomra tört, mint Kádárék, a forradalom mindkét esetben hivatalosan elítéltnek számított, s ezért az események leírásánál is nagyon észnél kellett lenniük a tankönyvszerzőknek. Sokan ezért inkább a hallgatás módszerét választották, de azért akadtak olyanok is - és ez jelentős különbség a homogenizált kommunista érához képest -, akik nemcsak elítélően, hanem pozitív felhanggal írtak róla. Fraknói Vilmos ugyan - a hatalom szája íze szerint - 1863-ban azt veti papírra, hogy „az 1848/49-iki forradalom... a békés fejlődést megakasztá. A forradalom a nemzeti átalakulás örvendetesen előrehaladott munkáját megsemmisítette. [1] Azon szerencsétlen esemény által előidézett bajok mindekkoráig nincsenek orvosolva." Környei János 1864-ben írt könyvében azonban lényegesen tárgyilagosabb hangnemben szólal meg: „Rövid idő alatt bekövetkezett a gyászemlékű forradalom... Ferenc József vette át népei kormányát. A forradalom elnyomatott." Vachott Sándorné pedig már egyenesen lázító szellemben emlékezik meg az eseményekről: „A nemzet szép reményei.. . nagyrészt elhervadtak. (de) Nem meríthetünk-e a nemzet nyolcszáz éves múltjából erős bizodalmat a jövő iránt... Nincsenek-e lelkes honleányaink?... mi sem csüggedhetnénk nehéz időkben sem..." (Érdekesség, hogy az 1867 előtti időkből hat szerző nyolc könyve áll rendelkezésünkre, s ezek közül mindössze egy elítélő a forradalommal kapcsolatban.) Az elsikkasztott ünnep Bár - természetesen - lényegesen megváltozott a helyzet az 1867-es kiegyezést követően, március 15-e, érthető okok miatt, mégsem lehetett hivatalos nemzeti ünnep. A forradalom viszont ekkor már a tankönyvekben is egyértelműen pozitív jelzővel ellátott (történelmi) esemény lett. A már említett Környei János 1880-ban például már „dicső honvéd seregünkről" beszél, s azt írja, hogy „legnemesebb honfiaink bitón vagy katonák golyói által vesztették életüket. E közgyász között az ország alkotmánya megsemmisíttetett." Mangold Lajos szerint (1887-ben): „A bécsi udvari párt ármányt szőtt a nemzet ellen. E czélra felhasználta a magyarországi nemzetiségek féltékenységét. " Ezekből a szemelvényekből is világosan kivehető, hogy már nevén lehetett nevezni a dolgokat. Az ellenség azonban ekkor még „szerbek, horvátok", a „reactio emberei", „fellázított románok", „bécsi minisztérium ", „ bécsi udvari párt" - tehát sosem a király, illetve a császár. Az államosított ünnep A monarchia szétesése után még sokáig nem született döntés március 15. hivatalos ünneppé nyilvánításáról. Az 1903 óta húzódó, még a fővárosi közgyűlés által kezdeményezett Kossuthszobrot csak 1927. november 6- án avatják fel a Parlament előtt, s a felsőház is csak ekkor fogadja el azt a törvényt, amely végre kimondja, hogy máricus idusa nemzeti ünnepünk. Az 1940-ben kiadott Betűbokréta (Magyar olvasókönyv a katolikus népiskolák III. osztálya számára) című kiadványban már erősen érezhető az időközben kitört második világháború hatása, a trianoni békediktátum következtében elvesztett országrészek (további) visszacsatolásának vágya. A márciusi eseményekről - melyen egy öregember „elcsukló hangon "meséli, hogy visszacsatolják Magyarországhoz a szépséges Erdélyt - két fiú boldogan siet haza. - Édesanyám! Készítsen nekem is kokárdát! - Minek az neked, édes fiam? - Mindenki viseli, aki magyar ember! Hadd legyen az én szívem fölött is háromszínű szalag! Estére az egész országot átjárta a lelkesedés tüze. Kivilágították a városokat, fellobogózták a házakat. Nevezetes nap lett örökre 1848. március 15-e. Nemsokára ismét találkozott a két fiú. Az utcán éppen nemzetőrök vonultak gyakorlatozásra. - Köztük van az én bátyám is - mondta büszkén Pista. - Az én bátyám is beállt honvédnek. Ha kell, vérével is megpecsételi a magyar szabadságot. - Hát mégis Széchenyi Istvánnak lesz igaza! MAGYARORSZÁG NEM VOLT, HANEM LESZ!" E (hazafias tettre) lelkesítő történet után pedig egy szintén (hazafias tettre) lelkesítő versike található. Március nagy napja adj a szívbe lángot! Tanítsd csodatettre a hős ifjúságot! Ahogy tudott akkor szabadságot nyerni, Tanulja meg mostan földjét visszavenni. Ezeréves földjét, ami az övé volt, Boldog örömében hadd sírjon az égbolt. A kisajátított ünnep A világégést követő új, demokratikus alapra helyeződő kormány egyik első intézkedéseként, az 1390/1945. évi miniszteri rendelettel megerősítették: március 15-e a nemzet ünnepe. 1948-ban a kommunista párt - Magyar Dolgozók Pártja név alatt - azonban már megpróbálta teljesen kisajátítani magának. 1951-ben pedig egy minisztertanácsi rendelettel törli is a munkaszünettel járó napok sorából. A tankönyvekben 1949-ben „a burzsoázia (természetesen) már félt a poletariátustól, amely az eddigi harcokban megmutatta erejét. A Batthyány-kormány politikájának tengelyében a birtokos nemesség uralkodó helyzetének biztosítása és az Ausztriával való békés kiegyezés állott. Nem ismerte fel, hogy "az ellenforradalommal szemben nincs kompromisszum." És ekkor már nem hiányozhat Marx és Engels értékelése sem, akik „a 48-as európai forradalmak aktív harcosai voltak, s a fegyvertárs együttérzésével fordultak a magyar szabadságharc felé. A magyarok nemzeti felszabadítása és az európai munkásosztály forradalma közötti kapcsolatot hirdették." Az Új Rajnai Újság hasábjain a következőket írták (és ezt a tankönyv idézi): „1793 óta első ízben az 1848-as forradalmi mozgalomban meri szembeszegezni egy nemzet, melyet körülzárt az ellenforradalmi túlerő, a gyáva ellenforradalmi dühvel a forradalmi szenvedélyt, a fehérterrorral a vörösterrort." Kossuthot és tevékenységét így jellemezték: „Hosszú idő óta első ízben akadunk egy valóban forradalmi jellemre, egy férfire, aki népe nevében fel meri venni a kétségbeesett harc kesztyűjét, aki nemzete számára Danton és Carnot egy személyben." És hogy mit gondoltak ebben a korszakban a '48-as örökségről? „Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vereséget szenvedett. Vereségét - mondotta Rákosi Mátyás -, főleg idegen, reakciós erők okozták, amelyek a magyar nép belső ellenségeinek külföldről jöttek segítségre. Nem elsősorban a saját belső gyengéi, hanem a nemzetközi viszonyok kedvezőtlen alakulása verte le három évszázadon át a magyar szabadságharcokat." A nemzetközi reakció túlerején kívül a vereséghez az is hozzájárult, hogy a forradalom vezetői nem tudták következetesen demokratikus módon megoldani a földkérdést és a nemzetiségi kérdést, nem semmisítették meg a megalkuvó ,békepártot", amely mindenáron ki akart egyezni az ellenséggel. A szocializmust építő magyar nép számára tehát 1848 tanulsága az, hogy minden erejével szembe kell szállnia a jólétét és függetlenségét veszélyeztető imperialisták támadó szándékaival, hogy a mezőgazdaság szocialista átalakításával fel kell emelnie a parasztságot, hogy meg kell valósítani az országban élő nemzetiségiek egyenjogúságon alapuló szabad testvéri együttélését. A magyar nép mai harcának sikerét az tette lehetővé, hogy e tanulságokat megszívlelve építi szabad hazáját, és szilárdan helytáll a nagy Szovjetunió vezette béketáborban." (A kiemelések korabeliek.)* Amint láthattuk tehát, 1848 szellemét sokan, sokféleképpen próbálták magyarázni. A magyarság azonban 1860, a pesti diáktüntetés óta nemzeti ünnepnek tekinti - függetlenül attól,ogy az államhatalom hajlandó ezt tudomásul venni, vagy sem. Ahogy Gerő András történész találóan megfogalmazta, annak ellenére, hogy ez a nap ebben az országban volt minden és semmi, félminden és félsemmi, azért megmaradt annak, aminek a magyar társadalom annak idején választotta: nemzeti szabadságünnepnek, amely - tartalma, története és a választás jogán - a magyar társadalomé. Jávorszky Béla Szilárd A szociáldemokraták ünnepsége a Petőfi-szobornál 1925-ben. Farkas István képviselő beszél Centenáriumi dekoráció Sopronban a Magyar Kommunista Párt városi szervezetének épületen Koszorúzás a Kossuth-szobornál 1957. március 15-én A Petőfi-szoborhoz vonuló fiatalok 1977. március 15-én Szabadságharcunk A szabadságharc eseményei hat évtized múltán már-már népmesévé formálódva kerültek be a tankönyvekbe. Van a mi ezredéves történetünkben egy olyan idődarabka, amelyről, ha beszél az ember, úgy hangzik, mintha mesélne a tengerlépő cipőkről és a foggal született tündérről. Másfél esztendőnyi idődarabka ez. Az a neve, hogy: magyar szabadságharc. Akkortájban két nagy részből állott a magyar nemzet: a nemesekből és a parasztokból. A nemes nem fizetett adót, nem kellett katonáskodnia, lehetett szolgabíró, viceispán, követ, sőt még kormányhelytartó is. Úr volt mindenképpen. A paraszt ellenben fizetett adót, robotolt, fiát elfogták katonának kötéllel, s nem lehetett belőle semmi más, csak mindig paraszt. Sok igaz embernek a szíve vérzett ezen az igazságtalanságon. Ilyen volt elsősorban Kossuth Lajos, aki nem szűnt meg kérni a nemes urakat, hogy jóságos lélekkel bánjanak a szegény parasztokkal. Ebben az időtájban a nemes uraknak is panaszos volt az állapotjuk. A király csak Bécsben lakott és az osztrák urak tanácsa szerint cselekedett. Nekiestek hazánknak, kifosztották minden jövedelméből és koldussá tették. Kincseinket elvitték Ausztriába, legény fiainkat pedig idegen földre hullatni vérüket. Ekkor emelkedett ki az ismeretlenségből egy huszárkapitány s azt kiáltotta a nemzetnek: ébredj, nem látod mi történik veled? Ez volt: gróf Széchenyi István. A két ember: Széchenyi és Kossuth megmozdították a nemzetet. Széchenyi ruhát akart ráadni, hogy meg ne fázzék a zivatarban és így szólt: előre! Kossuth ellenben a kezébe adott egy meggyújtott fáklyát, annak a lángja messze tájékot bevilágított s adott neki tengerlépő cipőket és így szólt: jör utánam! 1848. március 15-én Pozsonyból egy küldöttség ment Bécsbe a királyhoz. Azt akarta kérni a királytól, hogy az országba ne küldjön idegen embereket kormányozni, hanem csak magyarokat. Ezeket aztán nevezze ki minisztereknek, akiket mi idehaza számadásra, felelősségre szólíthatunk. Ugyanezen a napon nemes és nem nemes emberek megjelentek Pest utcáin s nemzeti színű kokárdát tűztek a mellükre. Sok ezren voltak. Az eső szakadt, de az arcukról nem moshatta le a lelkesedést. Egy költő, Vörösmarty Mihály azt mondta: magyarok akarunk lenni! És sok ezer nép énekelte az ő dalát: „Hazádnak rendületlenül!"... Egy másik író, Vasváry Pál, odakiáltotta a népnek: „szabadok akarunk lenni és egyenlőid" A harmadikJókai Mór, ő pedig azt kiáltotta: „testvérek leszünk" Hogy égett már ekkor minden arc, hogy dobogtak a szívek és hogy ölelték át egymást az emberek testvéri szeretetben! De a nagy elhatározás még hiányzott. Ekkor Petőfi Sándor, aki úgy tűnt föl lángeszével a magyarnak, mint egy égő tűzcsillag, a nép elé állott és elszavalta az ő legújabb költeményét, a Nemzeti dalt: „Talpra magyar, hí a haza..." Széchenyi ruhát adott a mesebeli emberre: a nemzetre Kossuth felhúzta lábára a tengerlépő cipőket, a március 15-i ifjúság pedig szárnyakat adott neki, hogy még jobban haladhasson é s haladt is. Amerre ment, rózsák termettek a nyomában, a szabadság és testvériség illatos rózsái s a szabadságharc vérrózsái... De a tündérmeséknek sincs mindig szerencsés folytatásuk. Az osztrák urak, amint kiszabadultak a halálos veszedelemből, nagy vígan érezték magukat. Először felizgatták a magyar földön élő, de nem magyarul beszélő nemzetiségeket. Lángba borult az egész ország köröskörül. A lázadók fölgyújtották házainkat s véres gyilokkal estek a szíveinknek. Az osztrák urak kárörvendezve nézték. A mesebeli ember közel állott a halálhoz. Mindenki csüggedezett, csak egy ember állott ki a viharjárás ellen: Kossuth Lajos. Azt mondta, hogy katona ellen katonát kell küldeni, fegyver ellen fegyvert. Csakhamar együtt volt a magyar honvédség. Kossuth bejárta az országot, fegyverre szólítva mindenkit, akinek erő volt a karjában. 60 éves öregemberek meg 14 éves ifjak egymás mellett állottak csatasorba. Eleinte bizony nem nagy szerencsével folyt a szabadságharc. Annyi ellenség közt voltunk, hogy azt se tudtuk, melyik ellen forduljunk. De a mesebeli ember fölkelt a földről, amelyre leütötték, megforgatta a kardját . Hatvan, Bicske, Isaszegh, Vácz, Nagysarló, Komárom mellett egymásután diadalmas csata után diadalmas csatát vívott. Micsoda hősi csata volt Branyiszkónál! Aztán bevették Budavárát is. Szabad lett az ország megint. Micsoda öröm és gyönyörűség volt ez! De nem nyugodtak ám Bécsben se. A megijedt osztrákok segítséget kértek a muszka cártól s az küldött is ellenünk kétszázezer embert. A mesebeli ember vére árán védett meg minden talpalatnyi földet. A vége mégis az lett, hogy a tízszerte nagyobb erő legyőzte a szabadüghősöket és zsarnok uralom nehezedett Magyarországra. Tizenhárom hős tábornokunkat akasztófára húzták Aradon október 6-án, vitézeinket rabláncra fűzték és sötét börtönökbe vetették Kossuth és vele sokan idegen országba menekültek (Részlet. Magyar Nemzeti Olvasókönyv a népfőiskolák IV. osztálya számára. Szerkesztette Schön József és Trattler Károly, 1906)