Új Magyarország, 1994. június (4. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-21 / 143. szám
IV. ÉVFOLYAM, 143. SZÁM 1994. JÚNIUS 21., KEDD 15 IRODALOM Kerék Imre: „Múlónak látszik és örök a ligha akad alkotó ember, akit munkája végse közben ne fogna el olykor valami megyezhetetlen szorongás, nyomasztó között, ha arra gondol: van-e egyáltalán, s mi , értelme küszködésének, sikerül-e valami■pp nyomot hagynia maga után, bármily irányi jelét annak, hogy ő is gyarapítottalamivel a nagy egészet, s nem élt egészen oba? Nem meddő erőlködés-e törekvése a tető tökéletes teljesítmény elérésére vagyalábbis megközelítésére? Miközben nanta szembesülni kénytelen az emberi ajtó szellem legnagyobb, láthatatlan ellenével, az idővel. Miközben tapasztalni,den kényszerül, hogy a maguk korában jelzősnek ítélt értékek, remekművek hultak ki annak szigorú rostáján, olyan alkotás is feledésbe merülnek, jóvátehetetlenül íródnak a pusztulásba, mint Leonardo ilső vacsora című freskója, melyet mentheenül kikezdett az enyészet. S vajon, nem vanez a sors vár-e az emberi szellem min- művére végül, ha arra gondolunk, hogy dünk élete valamikor elkezdődött s valahol be is fejeződik egyszer, s ha nagy távlatokban nézzük, kikerülhetetlennek látszik az emberi kultúra végső megsemmisülése is. A művészet nagy alkotói közül sokan szembenéznek ezzel a kérdéssel. Bartók írja egyik levelében: „Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, 10 ezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és a magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztály része." Sokat forgatott, kedves költőm, Áprily Lajos: Bibliásan című szép költeményében, miután a természeti képek sorával illusztrálja az enyészet minden élet semmivé őrlő hatalmát, szomorú konklúzióval zárja a verset: „Én nem vagyok se hal, se kígyó, / az eget úszva nem szelem. / Én nem vagyok se hal, se sólyom, / És nem marad jelem." És mégis! Kell legyen valami biztató vigasz, ami átemel bennünket a reménytelenség szakadéka fölött, ami arra késztet, hogy ne nyugodjunk bele a megváltoztathatatlanba. Enélkül képtelenek lennénk folytatni munkánkat, minden jóravaló törekvésünk értelmét, célját veszítené. Naponta kell, hogy éltessen bennünket az a tudat, hogy mégsem hiábavaló sokszor meddőnek vélt küszködésünk. Olyanféle vigaszra gondolok, amit másik nagy költőnk, Weöres Sándor fogalmazott meg egyik filozofikus ihletettségű versében, mely öröklét és elmúlás dialektikáját sűríti múlhatatlan érvényű sorokba: Mit eltemet a feledés, egy gyíkkúszás, egy szárnyverés, egy rezdület, mely elpörög: múlónak látszik és örök. Mert ami egyszer végbement, azon nem másít semmi rend, se Isten, se az Ördögök: múlónak látszik és örök. Igen, valahogy így. Amit egyszer végbevittünk, semmi sem teheti meg nem történtté. S e tudatot kell, hogy erősítse valami olyanféle hit és bizalom a létezés, a Mindenség iránt, amiről - kétségeit végül is legyűrve - Bartók is ír, fentebb idézett levelét folytatva: „Nem volna valami kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés áll a létező mindenség iránt. Lelkesedni kell azért a szentháromságért, amelyről levelében olyan szépen ír: Ha keresztet vetnék, azt mondanám: A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében..." HEINRICH CAMPENDONCE FAMETSZETE Sarusi Mihály: O-ANYA-NYELVBEN egy ticit tesz nékem a nyelv? A nyelv az íshan, mit az anyanyelv? Az, amellyel 'k? Vagyis hogy: a nyelv. Meg minden. Nyelved ancék azt mondják, „nem ájulnak delytől! Valóban, minek tennék,itől, ami mellett ki lehet állni, vni kellene, amely a szeretetünkrul. Senkitől, akit a Romlás Ezreaguk alá görgetnek, aki nyújtanég felénk félig letépett kezét, ám bevérezni hófehér európai (mar- és hitlerizmus látta, tehát foltta, aligha mondható) ingünk?Irt és semmiért - Mucsán, anyám, ezt? -, ha áldozni kellene érte. s magunkéból! Bármit, akármit, eddig. ■tte-é Édesem hogy későbbi ko lesajnálni valóvá válik, amiért ült magyar legényhez mentül? Túlról, nevetséghatáron ütött magyarhoz. Ahelyett, hogy fiához kösse életét. Mert még a I vágnák (szegény, ha élne, nem is, hogy amikor meghalt, hiába ézt félévszázaddal későbben, ha 1 megússza azt a csúnya dolgot, akezneme): Ugye, magyart a -nak?! - mondanom sem kell, nem is, de anélkül is tudtam - a kert- 1 terem az igazi..., a mi fajtánkból. '1 különb, hogy többet szenved, s 1 szedi (szíve-szóra) sátorfáját! m lett elsőbben szerelmes a ;; bármily fölfoghatatlan, abba, az övé lett. Nem mondom ki melyikbe, mert még megszólataim - ott túl az Óperencián, az üveghegyek előtt. Óperensen, s még a Vasfirhang előtt - akkor - mindig csak az olvasás rész életét végigolvasta volna, kellett volna mindég félbesz amindenféle szaros ügyek miatt, kb a kezembe nyomta, legalább d, kisfiam! likor apám is megháborodott, helyett, hogy (mondván, úgyis mindegy!) a római ősnyelv tittudójává képezte volna ki magát a kurtafejéregyházi-kurticsi-kürtösi sváboláh-magyar borbélydában, bár írni (böcsületesen) sem a magyar kisebbségi négy elemiben, sem a valódi többségi három ipariskolai osztályban nem tanult meg, s könyvet később se vett a kezébe, a nagyvilág helyett a kisvilágot választva igazi népi mesemondóvá hagyta alakulni magát. S való azon (mondhatni: ezen) a nyelven. S csak öntötte rám, utolsó leheletéig, a népi epikának nevezett csuda dolgot. Ha csak ennyit kapok is tőlük, untig elég Európából „Európába" vágyódó uraiméknak! Még hol itt való jól érezze magát, s ne akarjon elszelelni?! Szeresse ezt a kutya nyelvet... Méghozzá: bolondulásig. Csak belebódultam, s fölmerülni belőle, kiúszni, kigyalogolni, kipattanni belőle többé lehetetlen lett. Sőt! De még mennyire hagytam magam örökre elmerülni anyanyelvem mélyibe. Való, mennél mélyebbre, annál jobb. Hogy még véletlen se rángathasson ki valaki onnan! Hajam nincs, hát akkor, pennámnál fogva. Se. Szóval a nyelv... De kié? Szóval a nyelv Ha édest, lelkem-galambomat, s egyéb szöged! dogot hallok, megváltozom, ross kedvem jóra hangolódik, félálomból táncra perdülnék, s már vele szólok azzal a néppel, mélyé lettem. Nem azonnal, lépésről lépésre; könyvről könyvre; dalról dalra; meséről mesére; testvérről testvérre; mert tótcsabai mezővárosvégen városiasodó család fiaként sok szép nyelvi igét nem kaptam. Ami jutott: slovák szavakkal ékített magyar köznyelv. Az, amiből beszélyfüzérre s kisregényre futotta. Ám én regényírónak, eposzköltőnek készültem! Hogyne, ehhez kellett a mélybe vetnem magam. Hamar megéreztem: csabai íróként véghez nem vihetem, amit a fejembe vettem. Nagycsabán ugyanis aligha találom meg magamat. Mivel a népem újkígyós, kisiratosi, békési-csanádiaradi, még tovább menve: a szegedi nemzet. S hogy rátaláltam, kedvemre belémerülhettem. Az se ment máról holnapra! Kígyóson alig maradt rokon, Iratos túl az országhatáron, anyám s apám már elhagyta a parasztnyelvet (különösen apám, aki csak vénkorában s unszolásomra fordította-ferdítette néha beszédét a majd elfeledettre; anyám hajlott rá, hogy kedveskedésből avagy fájdalmában magáról megfeledkezve édesre fordítsa mondandóját). Mindenesetre édesanyámtól s édesapámtól nem kaptam indítást hazafelé - annál többet a két öreganyámtól! Az ura halálakor Kígyósról Csabára menekülő napanyám eléggé magával hozta a tót városba édes anyanyelvét; kopott, ám annyira nem, hogy ne adhatott volna belőle unokájának. Könnyen édesre fordult a nyelve. Iratosi (Sarusi!) mamám meg csakis ezt a szót, az őzőt ismerte. Ahány vele töltött nyár, annyi édes nyelvemlék! Amihez bizton fordulhat a költő, ha a szó legmegfelelőbb alakját keresi. A legszívhezszólóbbat, így aztán édes anyanyelvem: öreganyanyelv! Szó, ami szó, ennél édesebbet elképzelni sem tudok. No persze öreganyanyelvi tudásomra ráfért egy kis népnyelvi kutatás: elmélyedés a tájszólással élők világában, s belemerítkezés a tájnyelvkutatásba. Paraszt és tudós segített megtanulni költői anyanyelvem, mely természetesen túllép az anyanyelvjáráson. S akkor még nem szóltam Balassa Bálint s társai régi magyar nyelvéről, mely úgyszintén ragadt, csak ragadt reám. Furcsamód az argó kevésbé. A betörő és a szakbarbár tolvajnyelve meg-megjelnik az én munkácskáimban is, ám igazi hatást nem tett rám egyik sem. Idegen, mint a viselője. Nocsak, erről lenne szó? Arról, hogy mi az enyém, s mi nem? Mivel tudok, mivel lehet azonosulnom, s mivel nem? Szóval, ami alkalmas arra, hogy magamat kifejezzem. Amivel megkísérelhetem fölfedezni az ismeretlent, benne magam. Amitől kedvem támad továbbásni! Mélyebbre, tovább. Bele a közepibe, vagy: kerülgetni, mert csak ezt szabad. A nyelvvel? A nyelv? Aligha a nyelv érdekes; a nyelv csak azért izgat, mert keresek valamit, megfogalmazni igyekszem a megfogalmazhatatlant, megogni a megfoghatatlant, megragadni azt a pillanatot, amelyet jó lenne örökre ittmarasztani, megfesteni azt a szépséget, amelyet leírva még nem láttam, fölmutatni azt a valamit, amiért érdemes levegőt venni, megmutatni az igazat, minek érvényesítésében csak reménykedhetünk. A nyelv, anyám nyelve? Maga anyám! Nem öreganyámé, Balassié sem, annál inkább ők maguk! Kisiratos sem, csak a népe - akié vagyok. S csak látszólag játék, ha századokkal ezelőtt használt szót használhatok, mert valamelyik édes öregemtől hallottam! Ha csűröm s csavarom. Ez a másik, ami miatt időnként a nyelvbe menekülök. Rejtezkedésem oka gyakran - a tulipiros ántivilágban - a pufajkátlanított mondandó leplezése volt. Nem sírhattam le, mikor, hol s kik által játszódik (mondjuk) a valódi kommunista megszállók ellen fegyvert ragadó székely szegénylegényekről szóló kisregényem, hát hozzáköltöttem némioldalakon át sorjázó népi hüllő-, virág- és dudvanevekkel s egyéb cifrálkodásokkal keltett), hosszi énekbe, s nem elbeszélésbe való homályt! Néminemű rendőri (hivatásos irodalomelhárító) olvasókanonokot megtévesztő, széptanivá is varázsolható istenkáromlást. No ez az, ami időnként túlzásokra ragadtatott. A gondolat rendőrje viszont izzadt, s csak üzengetett: - Hiába minden, előbb-utóbb úgyis leleplezünk! Tudták, de mit tehettek? Csukjanak le azért, mert beszélyemben a cselák földön huszitává lett dél-magyarországi deák uraimék a fényes Prágában arról sutyorognak, hogy odahaza nyomozók térítik a népet? Mivel tiszt uraimék (elvtársként) valóban egyetemen diplomáztak, a hosszabb beszélyt olvasva kénytelenek voltak megérteni, hogy szerzőjük megint kisiklott a kezünkből: az inkvizítort magyarán hitnyomozónak is nevezheted! Ha a nyelv ilyen lehetőséget ad, hogy ne éltem volna vele! Pedig, hidd el, jobb nem bujkálni. De ha egyszer erre kényszerültünk? Nyelvben bújdosó? Való, nyelvben megbúvó, nyelvből erőt merítő, nyelvből fészket és sáncot rakó, nyelvi oltárhoz forduló, nyelvünk teremtette Istenben bizakodó, sors kovácsolta nyelvvel élő. Isten nyelvén, mert a Magyarok Istenének a nyelvén könyörgő, imára és igehirdetésre egyaránt alkalmatos, kardként s pajzsként egyaránt forgatható nyelvvel élő nép a miénk. S e nyelv mindeddig megvédett. Hogy reánk tört a kifosztottak szabadsága, a nyelv már kutyagumit sem ér, a mai bajok ellen nem véd. Mainap mindenre a több pénz az orvosság, s ahelyett a nyelv nem áll jót. Romlik is, ha nem vigyázol reá, a semmibe vész. Ha megóvnád, a mai használó kiröhög! Az emberi nyelv helyébe a gépnyelv tolakszik, a fennmaradó helyet pedig valami fura tadónyelv tölti be, amellyel akár érzelmeket is ki lehet fejezni! Nemcsak nyelvünk számíthat nemsokára ómagyarnak. Azon túl, hogy mi magunk, azzá válhat minden, mi egykor érték volt. Igen, az édes Bakony-az-én-Párizsomról cikkeztem egykoron a megboldogult (mert aczélkar által levágott) szabad Mozgó Világban, hogy reá Sziveri feleljen: sem Párizs, sem Bakony, csak vér és takony. Hogy döbbenetemben tovább folytathassam: ha vér, s ha takony, akkor is, Párizs, és Bakony. S ha másnak, nem ok nélkül, keserű, nekem akkor is édes! Hogy ne mondjam: Édes. Bármily keserű, csak azért is! Ha leharapott nyelvvel is. Vitán felüli, hogy nem nagy kunszt, ám mást nem tehetek. Ó anyanyelvem: édes. Bármily nevetséges - jó öreganyám, édesanyám s jómagam. Nyelvünk, kenyerünk. Hazai. Ha tehetném, minden szó előtt keresetet fordítanék a nyelvemre. Édes, véres. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha véres, édesebb! Pedig lehetséges. Csak hogy. Ha más ki nem vágja, én le nem harapom! Semmit sem nyernétek vele, más folytatná. Máskor, máshol, máshogy, de ugyanazt. Nem lehetetlen, hogy e mai labanc unokája részen ő. lambosi László: Borzalmak temetése Hamu örvénylett csillagfojtó űrben, gyötrelmek raboskodtak szívsötétben. Füstből, tüzekből erdő nőtt az égre, vér záporozott Isten küszöbére. Mióta Árpád népünk idehozta, hányszor borultál gyászba, Magyarország? Holt férfiak közt asszonyok lebegek, fejfák tövében fénylő kontyú rózsák. Béklyókat tűrni születtünk, vagy győzni? Csapódtak durván borzalmak födői. Gyávultunk verten, ítélettől félve görnyedtünk, csontunk törték, rúgtak kékre. Cellákba lökve hallgattuk a hóhér \ ^ ^ lépteit, mikor nyitja ránk az ajtót. \j '' ^ Bitók zökkentek négyszögű lyukakba; pirkadat-udvar harsantott kakasszót. Uram, a lányok most nem feketébe öltöztek, hanem napszőtte fehérbe; nem bújnak már: kalászos kezük röpköd. Sehol lánctalpak-zúzta gyűrűk, gyöngyök. Míg férfiak közt asszonyok lebegnek keresztek előtt fénylő kontyú rózsák: áldozni kész, nem zuhan gyilkos gyászba, arcodat érzi arcán Magyarország. \1\ Kántor Zsolt: Színészek Ideák ecsetjei alszanak a Holdban, ^ s ahogy végighúzol egy papírt. ^ mint belobbanó történéseken Létedet, ' ^ ' ' rárakódnak színek, maszkok, rituálék. Egy bélyeg a helyszín. Náddal keretezett délelőtt, gallyakba font egyedüllét. Táncoló pár a bordó zongora fedelén, legyezőbe zárt arcária az éj forró takarói felett. Lassan, mint szemek, becsukódnak a képletek, számok szirmaiba zárja dús érzületeit a sötét. Lépcsők és kattanások, megálmodhatatlan a szerelem, kérlelhetetlen az ösztön. Egy sejt izzik, vagy egy májusi éj? Folyosón szaladsz álmodban bástyák és csikók között. Schubert lánykái leskelődnek vérző drapériák mögül.