Új Magyarország, 1994. november (4. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-15 / 268. szám
Raxi IV. ÉVFOLYAM, 268. SZÁM 1994. NOVEMBER 15., KEDD KULTÚRA A rádió mellett Kisvasút nagyban Este volt már, ha nem is késő este, de sötét, és esett az eső, amikor a bodrogközi kisvasút sárospataki állomásához értünk, így késő ősszel, jó húsz évvel ezelőtt. Most is látom a fáradt, füstös, dühös és elkeseredett arcát annak a nyolc-tíz vasutasnak, akik egymás szavába vágva magyarázták, amit jól tudtam már akkor - elmondták előtte a miskolci vasúti igazgatóság ugyancsak elkeseredett és tehetetlen munkatársai is; elképesztő marhaság a kisvasutak felszámolása, a forgalom közútra terelése. Rengeteg pluszköltséget fog okozni a körzet téeszeinek is - tudtam meg másnap Cigándon és a többi érintett településen, ha akarom, pontosan kiszámolják. Akartam. Két nap múlva mindahány főkönyvelő jelentette telefonon: hány gépkocsit kell venni, mibe fog kerülni az üzemanyag, a kötbér, mert az utak rosszak, s télen arrafelé a hófúvás az út. És akkor ez csak a teherszállítás... A KPM illetékesével is kiszámíttattam a várható éves ráfizetést. Olyan elképesztően alacsony számot hozott ki, hogy rá kellett kérdeznem: egy hétre gondol? Az ő tromfja az volt: a főkönyvelők nem tudnak számolni. Persze hogy tévedtek. Egy év múlva visszamentem a Bodrogközbe, láttam a rozsdásodó, halott síneket, s a téeszekben elmondták: túl jóhiszeműen kalkuláltak. Persze hogy mindez eszembe jutott, amikor Bolgár Gozp azt ajánlotta a hallgatóknak a Kossuth adón péntek este, „Beszéljük meg" egyebek közt a'dÁV-vonalak felszámolásáról szóló híreket, híreszteléseket. Persze hogy tudtam, akkor is azoknak van igazuk, akik védik a vasutat, ha nem is tudnak pontos számokkal érvelni. Persze hogy arra gondoltam: talán hallgatja a műsort egy-egy kiöregedett vasutas azok közül is, akiknek a kisvasút miatt akart megszakadni a szívük annak idején - de emlékeznek arra is, hiába telefonálnának. Ha lenne egyáltalán telefonjuk... Persze hogy tudom a nagy igazságot is: szegény ember vízzel főz. De azt is vasárnap este nem mástól, mint Fekete Jánostól hallottam -, nem igaz, hogy annyira szegények vagyunk. Hogy tudniillik muszáj prédálnunk. De legtöbbet talán ezen a sajátságos módszeren voltam kénytelen a műsor múltán is gondolkodni: felröppentenek egy egészen konkrét tervet - hadd kapjon nyavalyatörést tőle, akit érint, aztán ha felhangzik a kétségbeesett jajgatás, sebesen közlik: nem is igaz, nem is mondták. Azt is bejelentették ugye a nyáron, hogy az expót lemondta a kormány, pedig máig nem tudhatjuk, lemondta vagy sem, mert később - de csak jóval később! - azt bizonygatta: ő nem, csak ráfogják... így aztán lehet, hogy csupán a „bogarat" volt elültetendő a hír jó előre a hazai és külföldi befektetők fülébe, tudván: az is megteszi a dolgát. Firtatta ezt a manővert az országhoz szóló rádió vagy tévé? Valahogy nem jutott eszébe. Ha nem hallgattam volna a Beszéljük meg előző adását is, ahol expóügyben percig se palástolta Bolgár György, kik azok a „mi", akik nevében beszél a közszolgálati rádióban, azt is hihettem volna: műsora célja valóban az, hogy kiderüljön az emberek véleménye egy-egy témáról. Persze, nincs kizárva. De ki törődik vele? Nincs ebben semmi új - a kisvasutakért szóló rekviemekkel se törődött senki -, de a jegyzetíró most mégis szomorúbb húsz évvel ezelőtt azért többen védtük a vasutasokat, mint a rossz koncepciót. (medve) A lélekhasadás tragédiája Brecht-bemutató az Új Színházban Ez az előadás az Udvaros Dorottyáé. Rátalált, és ő személyes kisugárzásával, fölényes szakmai tudásával hálálta meg. szecsuáni lólélek, amelyet Nemes Nagy Ágnes fordításában most Jó embert keresünk címen mutatott be az Új Színház, Bertolt Brecht egyik legmarkánsabb, tételes parabolája, mely többszöri nekifutás után az amerikai emigráció éveiben íródott (1938-40 között). Nem lehet véletlen, hogy olyan rendezők vitték sikerre, mint Giorgio Strehler a milánói Piccolóban, majd Ljubimov (1963-ban), aminek nyomán összeállott a főiskolás csapat és megnyitotta kapuit Moszkva legkorszerűbb színháza, a Taganka. Szerencsés ötletnek bizonyult az is, hogy Ács János választása épp ráesett. Már csak azért is, mert - a művészi kihíváson túlmenően - a brechti példázat (sajnálatosan) újra időszerű. Ma, az eredeti tőkefelhalmozás magyarországi utóvirágzásának korában, a pénz sátáni hatalmának s a leszakadó rétegek elnyomorodásának évadján mi sem szembetűnőbb, mint az erkölcsi parancsok sutba vetése. Márpedig a morál halála védtelenné teszi azt, aki az isteni elvek szerint igyekszik (noch dazu, másokért) cselekedni, akárcsak a brechti utcalányt is (a szereposztás eredeti változatában Len Tét). Kiszolgáltatottá azokkal szemben, akikkel csupa jót tett, s akok rendre súlyosan becsapják, így hát a színjáték emberszabású istenei okkal aggodalmaskodnak. „A világ lasfiatatlan" - vallják meg egymás között az istenek, és Menczel Róbert lecsupaszított játékterén (tán sehova sem vezető) vasúti sín metszi a színpadot, melyen a rossz emlékű vagon árválkodik,a homlokán Trafik cégjelzéssel: az utcalány reményeinek korlátolt birodalma, ahova a hajléktalanok bezsúfolódnak, s amelynek minden mozdítható részét eladják. A színpad sivár színterét - a nézőteret mintegy hosszú palló gyanánt kettészelve - deszkaút köti össze a terem hátsó kijáratával, ahonnan a hangsúlyosan érkező szereplők (többnyire az istenek) a széksorok között berohannak, vagy épp viharos jelenetük múltán, nyomasztó csöndet hagyva maguk mögött, eltávoznak. Ács János bejátszatja az egész termet, passzív (bensőnkben, aktív) részesévé avat bennünket, nagyon is brechties ezredvégünknek, s a maga színi világának. Az ötlet persze nem új, de ezúttal „működik". Az előadás - akárcsak lakhatatlan világunk - gyakorta harsány, a jóságával „megvert" lányt érő csapások, igazságtalanságok égre kiáltanak, ám (a megváltó Mindenható helyett) a német színházúsító hivatalnok istenei gurulnak be (kvázi népesség-nyilvántartó iroda) sínautójukon a játéktérre, hogy ismételt ellenőrzést tegyenek A rendező szívesen nyúl a kontraszt eszközéhez, szereti a kihívó fogalmazást, a markáns megjelenítést, a lecsupaszított durvaság jelenlétét - megint csak azt kell mondanom -, okkal: korunk és Brecht átvilágított kora megkívánja. A színészi gesztusok ennek szellemében durvák, váratlanok, célratörőek. És - ollyik esetben villanásnyira sűrítve is - karakterteremtőek A beszállások munkakerülők-élősködők csapata (Csík György rikító, városvégi „jelmezkollekciójában") károgó ragadozó madarak módjára rajzanak, rikoltoznak a bódé körül, csak épp a szó szoros értelmében vérét nem veszik a kihasznált áldozatnak. Az erkölcsi elvek (a tízparancsolat) szellemének letéteményesei, Schlanger András és „beosztottjai", Fazekas István és Magyar Attila képében olyan köznapian kedélyes, némelykor skrupulózus „isteneket" jelenítenek meg, akiktől nem is várható el egy (mellékeltnél) lakhatóbb világ teremtése. Groteszk beállításuk, deus ex machina módjára való, váratlan megjelenésük (példának okáért a generálsötétben kvarcvilágítású aureolájuk fölbukkanásával) a brechti lefokozás jegyében történik. Egyikmásik jelenetben viszont olcsó, keresett karikírozás súlytalanítja föllépésüket (forró égövi háncsszoknyás táncos bepördülésük vagy operaparódia-jelenetük alkalmával). Ács János szemmel láthatólag bennük lelte föl a brechti „tételes súlyozás" komikusan oldó kontrasztját, nem mindig eredeti, inkább kabaréjáns leleménnyel. E kíméletlen, galádságra ösztökélő világ, az utcalány környezete, a város pereme, ha nem is halált, de lépten-nyomon bűnt „virágzik". A mások testén át gázoló, föltörekvő, munkanélküli Pilóta Széles László alakításában energikus, gátlástalan fiatalember, külvárosi Julien Soret, aki kellemes küllemét kellő cinizmussal, alakoskodással rendeli alá a szerep kívánta céltudatosságnak; őróla elhisszük, hogy a lány vesztébe rohan érte. Néhány vonásnyi, voltaképp sematikus szerepet lehel életre Takács Katalin (a külvárosi „démonra" vett háztulajdonosnő), Csomós Mari (a pénzsóvár anya), Kisfalussy Bálint (a megvesztegethető Rendőr). Félszegen reménykedik a reménytelenül kikosarazott Borbély Papp Zoltán visszafogott játékában, a sokat megélt, minden hájjal megkent szomszéd Özvegyasszony szerepében Lázár Kati lompossága mögött az együtt érző szív is megdobban. A Vízáruságról szakadt nyomorultjából Szarvas József pikateszk rongyaiban a csökött környezet legnemesebb lényét lelkesíti át, áld a lány „havereként" az istenek előtt áll jót az üzletemberré átvedlett prosti, azaz az idegenből ideszottyant „nagybácsi" kényszerű szigoráért, szívtelenségéért. Mert a Brecht-darab nagy trouvaille-ja a kettős főszerep: a jóember-rosszember. A kihasznált lány, s a szmokingba öltözött üzletember két arca. Egyazon szereplő játékában. Amit el kell szenvednie jóságában az utcalánynak, visszafizetteti - joggal - a megjátszott (rossz) nagybácsi alias profitszerző üzletember. Jelenetenként csattan az ostor a kiszolgáltatott lány hátán, és kérlelhetetlen szigorral kéri számon az elvetemülteken a fölényes bizniszben. Udvaros Dorottya lélegzetelállító metamorfózissal vedlik át a realizmusban fogant lágyszívű, szerelmes lényből a pontos stilizáció szarkasztikus szőrösszívűjévé. Amiként lenge piros ruhácskáját cseréli a feszes fekete öltönnyel, fehér ingmellel, éppoly virtuozitással vált hangnemet, modort, tartást és következésképpen jellemez. (A vállalt ponyvaízű történetet a brechti parabola váratlan fordulata ellenpontozza és teszi hitelessé.) Elhagyott, megesett, kifosztott lányként „alant röpül a lelke, miként a nap", de röpül és sugárzik; a dohánygyár biliárdozó, megjátszottan magabiztos, már-már hetyke uraként pedig a fecske cikázását juttatja eszünkbe, oly könnyed, oly briliáns, oly lenyűgöző. A fölös gesztusoktól mentes, tiszta stilizáció mögött pedig ott rejtezik a mélység, a kettős szerepjátszás (darabbeli és színházesztétikai) tragédiája és kegyetlen gyönyörűsége. Amiként a méhében hordozott magzattal, amúgy szmokingosan, az isten-bírák előtt magárautaltságának terhe alatt végül is összeomlik - egy brechtiesen Brechttől idggep.l^Jspis élik^^-, nek terhét rakja a néző vádaira. Magamba nézek: nem roppanok-e össze a súlya alatt magam is? Metz Katalin Csalása fotóalbum A világ legszebb állatai Nem lenne becsületes elhallgatni, első benyomásunk e kötettel kapcsolatban afféle tartózkodó érdeklődés. Formátuma pont a felső határa annak, amelyen belül még kezelhető - forgatható, lapozgatható - egy könyv. (Biccentünk is, még mindig hűvösen, ügyesen kitalálták...) Majd felnyitjuk, találomra, s ugyanígy egy gyors mozdulattal átpörgetjük a lapokat - hogy még gyorsabban összezárjuk. Fényes papír, jó vastag könyv, minden kép - van benne vagy... szóval jó sok! - színes, az árát meg sem merjük nézni. Biztosan megfizethetetlen. De a borítólapról olyan kérően, olyan szemrehányóan tekint reánk a bambuszmedve, nem ismerik őt? Ailuropus melanoleuens, így sem? Az ENSZ állatvédő szervezetének jelképe. Még mindig csak rémlik? A pandáról beszélek, no! Aki csupán tekintetével arra kényszerít bennünket, hogy tüzetesebben is szemügyyre vegyük e könyvet, a világ legszebb állatait ábrázoló fényképfelvételeket. S egyre jobban elgondolkodunk. Azon, hogy tulajdonképpen mennyit is tudunk mi az állatokról? A fölöttem lakó nénike minden reggel eteti a galambokat. A madárkák nyomait viszont én kapargatom, állandóan, az ablakpárkányomról. A szomszédom kutyája igazán aranyos teremtés. De e pillanatban is elakadok az írással - olyan dühödten ugat a szentem. S a pincénkben macskák is laknak, de nem fizetnek közös költséget. Nos, nagyjából ennyi. Valamenynyit tanultunk is róluk, voltunk az állatkertben ( már megint felment a perec ára!), láttunk filmeket. Csita, Bogáncs, Balu, Bagira. De látott-e már valaki életében húszféle békát? Állítólag ennél is több van, a kötetben viszont enyndről van kép. Van köztük csíkos is. Meg piros. Komolyan. És ez csak egyetlen példa arra: mennyi mindent nem tudunk azokról, akiket megeszünk, rabságban tartunk, ellehetetlenítjük körülményeiket, elpusztítjuk életterüket, aztán, ha már egyikből-másikból feltűnően kevés van, elkezdjük félteni őket a kihalástól. És akciózni aztán már nagyon tudunk! Nézzünk csak bele az indiai elefánt - Elephas Maximus - tekintetébe, s ne tagadjuk: bármilyen lesújtó véleményt is tartalmaz ez rólunk - igaza van... Most gyermekünk is a könyv fölé furakodott, hónunk alatt, éppúgy, ahogyan itt, ezen a képen simul az oroszlánkölyök anyja álla alá. A másik felvételen egy még apróbb poronty mondta: oppá föl! S anyja fogai közt tartva viszi át őt, szívszorító óvatossággal. Itt meg egy strucc-család: a mama feszülten figyel a távolba, egyik gyermeke leutánozza a pózt s figyel ő is, kitartóan (csak tudnám, hogy mit kell nézni, gondolja), testvére viszont a mama szárnya alól pislog lesújtóan stréberíkedő fivére felé. De nézzünk csak a mamaelefánt hasa alatt álló bébielefántra: e képhez már kommentárt sem tudunk fűzni. Minden szónál többet mond gyermekünk arcának ragyogása, ahogyan figyeli, önfeledten, a képeket. Nézzük együtt, azóta is, majd minden este. Mert a könyv csak hazakerült. Tetszetős magyarázatunk is van erre. Az ember gyakorta a legjobb könyvet is megunja. Vagy ha nem is, de több év eltelik, amíg egy-egy klasszikust újra kezébe vesz. Ez így is van rendjén; a baj az, hogy sokunk képtelen úgy tekinteni a könyvre, ahogyan például réges-régen egy művelt férfiú - aki (ennek következtében) maradandó kifejezéssé örökítette a corvinákat. Mert vannak s lesznek olyan könyvek, amelyek árát az idővel is össze kell vetnünk. Hogy ebbe még csak majdan megszülető unokáink is „bele fognak ájulni". Igen, vannak olyan könyvek, amelyek éppúgy hozzánk nőhetnek, mint a gondosan kiválasztott festmény - tudjuk róla; életünk végéig szóló választás ez! - szobánk falán. A könyv, bizony, olykor műtárgy. S örüljünk, hogy megjelennek, megszületnek ilyen könyvek is. Mint ez: A világ legszebb állatai. (Holló és Társa, Kaposvár, 1994) (tor) A bambuszmedvék miniszterelnöke Titkos világ Peter Gabriel idestova harminc esztendeje mozog folyamatosan a pop-rockzene sűrűjében, s már annak is közel két évtized, hogy otthagyta egykori iskolatársait, s a saját neve alatt dolgozik tovább. E válás akkor azért sem volt nagyon meglepő, mirt a Genesis mondanivalóját egyértelműen ő tolmácsolta, hol extrém, hol végsőkig komoly, hol horrorba hajló gondolataivá Mint a zenekar szellemi vezére, a koncerteken sosem mutatt meg igazi arcot: eleinte - mint a pantomimosok - csak fehérr mázolta be magát, majd egyre különösebb álarcban és öltözékben jelent meg, s nem csak elénekelte, de - a skót balladák előadásainak mintájára - el is játszotta szerzeményeiket. A hetvenes évek első felében a zenekar igényesebbnél igényesebb art rocklemezeket - Trespass, Nursery crime, Foxtrot, Live, Sellin Endland by the pound - jelentetett meg, de 1975-ben Gabrielé a többiek útja végérvényesen elvált egymástól. Ettől kezdve a különc énekes figyelmét egyre inkább Európán kívülre, elsősorban Afrika felé fordította, s az onnan árab zenék egyre nagyobb hatást gyakoroltak művészetére. Olyannyira, hogy hét év után először, egyetlen koncert erejéig keszállt újra a Genesisbe, csak azért, hogy annak bevételét az akkor szerveződő WOMAD - World of Music, Arts and Dance ( Zene, a Művészetek és a Tánc Világa) - fesztivál megerősödésére utalja át. Sokan innen számítják az úgynevezett Világzen létrejöttét, mely egyszerre nemzeti és nemzetek feletti, pop rock, folk és dzsessz. Nos, Peter Gabriel tavaly kiadott I/s című lemeze után isme nyakába vette a világot, s ennek a gigantikus turnénak az olaszországi Modenában adott két koncertjét hangban és képben rögzítették, melynek esszenciáját Secret World címmel más egy dupla CD-lemezen az EMI forgalomba is hozta. A száz percnyi zene - mint ilyenkor lenni szokott - egyfajta életmi összefoglaló, rajta a kötelező slágerekkel, úgy mint a a Red rail a Slegdehammer, a Don't give up, az In your eyes, a Shakin the tree vagy a Come talk to me. Gabriel kísérői között olyan ismert „világzenészeket" is találhatunk, mint a hegedűs Snarkar, a dobos Manu Katche vagy a doudoukonegyfajta sípot játszó Levon Minassian. Tavalyi válogatásalbuma után új anyaggal jelentkezett a Cult is. Az Ian Astbury énekes és Billy Dufy gitáros duójára és egy állandóan változó felállású ritmusszekcióra épülő zenekar ezúttal ismét inkább a kezdetekhez nyúlt vissza. A gyógyíthatatlan exhibicionista Astbury, amióta levágatta a haját, még jobban emlékeztet a tragikus sorsú rockzsenire, Jim Morrisonra, s az album Joy című dalában fel is bukkannak Doorsra vonatkozó zenei utalások. (A Naturally high pedig enyhén szólva is U2-sra sikeredett.) Egyébként pedig az egyszerűen csak The Cultra keresztelt albumon minden együtt van, ami a zenekarra az elmúlt évtizedben jellemző volt: ártatlanság és romlottság, visszafogottság és robbanékonyság, realizmus és szentimentalizmus egyaránt. (Jávorszky)