Új Magyarország, 1997. február (7. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-17 / 40. szám
1997. FEBRUÁR 17., HÉTFŐ Ide nekünk az ombudsmant! Női családtagomat a minap fürge ujjakban végződő barna kezek rövid úton megszabadították irattárcájától, s benne minden létező igazolványától a történelmi belváros egyik jeles kulturális intézménye előtt. Kérte ugyan az ujjakhoz tartozó kreol férfiakat szépen, adják már vissza a Kriftaszát, pénz egy szál sincs benne, de csak azt kapta, amit megérdemelt, sértődött visszautasítást ha ilyesfajta megalapozatlan gyanúsítgatásoknak. Valóban felháborító, ahogyan ezek a mai agresszív rokkantnyugdíjasok a jogállamiságot értelmezik: nem átallják lábbal tiporni mások személyiségi jogait, az ártatlanság vélelméről pedig még csak nem is hallottak. Miután elnéző mosoly kíséretében kioktatnak, hogy amit bejelentünk, az nem rablás, hanem csak lopás, az unott kapitánysági alkalmazott közli: harminc napoin belül majd kiküldik a határozatot - kétséget sem hagyva afelől, hogy ha netán valami megkerül, az a rendőrségtől teljesen függetlenül fog megkerülni. Az esti tévéműsorban annál nagyobb határozottsággal helyez büntetőeljárást kilátásba a rendőrtiszt azzal a vállalkozóval szemben, aki megunva az arra hivatottak másfél hónapos tehetetlenségét, két pofon és öt perc leforgása alatt visszaszerzi, amit meglovasítottak tőle. Hogy a tolvajjal mi lesz, arról nem szól a fáma - neki tudniillik személyiségi jogai vannak. Zsebesinvázió fotó: tauimathla A rendfenntartói erélyre még aznap ráhajaz a szóban forgó kisebbség érdekvédelmi szervezete, amikor közli az újság által az ország népével: nincs messze már az idő, hogy annak a szónak a kiejtője a bíróságon találja magát, úgy bizony! Először ugyan arra gondoltam, hogy úgy látszik, e hazában csak a bűnözőknek vannak személyiségi jogaik, a fend szervezet pedig alkalmasint seperhetne a saját portája előtt is, mondjuk például a maga eszközeivel felléphetne az utcákon uralkodó tűrhetetlen állapotok ellen, de hamar beláttam, az ilyen destruktív, demagóg attitűd nem alkalmas a jogállamiság építésére - vakmi előremutatóra lenne szükség. Ekkor jutott eszembe, hogy ezúton felkérjem a kisebbségi ombudsmant, ha névkeresési buzgalma nem köti le minden energiáját, ugyan vállalná már fel annak a kisebbségnek a védelmét is, amely csak egyszer szeretne úgy végigmenni a Nagykörúton, hogy közben ne érje valamilyen atrocitás. Merthogy mára már kisebbségbe szorultunk azokkal szemben, akik letépik/lenyisszantják válltáskáinkat, gátlástalanul kotorásznak zsebeinkben-szatyrainkban villamoson vagy járdán, mindenhol. Kedves Ombudsman, ha nem tetszik segíteni rajtunk, marad számunkra az önvédelem. De hogyan? Legyintsünk rá a kutakodó kacsára? Még a fogdában találjuk magunkat önbíráskodás miatt. Avagy tegyünk szert Uzira, jugoszláv gyártmányni tojásgránátra, vállról indítható Stinger-rakétára - az önvédelem kevésbé feltűnő módjaira, lévén hogy eleddig senkit sem sikerült még fülön csípni azok közül, akik már kipróbálták őket? Sajnos a mi esetünkben ez sem járható út: tanári fizetésből - ki hinné - nemhogy ezekre, de még egy ártalmatlan szovjet Scudra sem telik. E ponton már csaknem hatalmába kerített a reménytelenség, amikor rájöttem, hogyan állhatok nemes bosszút a családomat ért méltánytalanságért: lemegyek a sarki étterembe és fölfalok egy kreolpecsenyét'’. A bűn így mégis elnyeri méltó büntetését, ahogyan az egy jogállamban helyénvaló. Magyarics Péter 1107 Budapest X., Mázsa tér 3-5. Levélcím: 1410 Budapest, Pf. 199. Főszerkesztő: Alexa Károly • Telefonszámaink: Központ: 262-4434 • Fax: 262-4434 • Titkárság: 260-1881 • Fax: 260-1881 • Belpolitika: 261-6282,262-1909 • Külpolitika: 261-0603 • Gazdaság: 262-7989 • Sport: 260-6165 • Hirdetésfelvétel: 1107 Budapest X. ker., Mázsa tér 3-5. Telefon: 261-0905 • Terjesztés: 261-0905 Fax: 261-0905 • Kiadja a Nemzeti Méd Kft. • Ügyvezető igazító: Sárossy László • Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt., árusításban megvásárolható az alábbi terjesztők hírlapárusainál: a HIRKER Rt., az NH Rt., a regionális részvénytársaságok. • Kiadói Lapterjesztő Kft. • Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, ezenkívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéken a postahivatalokban, közvetlenül vagy pokautalványra, illetve átutalással a Postabank Rt. 219-98636/021-02809 pénzforgalmi jelzőszámra. • Előfizetési ártól hétre 363 Ft, egy hónapra 725 Ft, negyedévre 2175 Ft, fél évre 4350 Ft, egy évre 8700 Ft. Külföldre előfizethető: a Hírlapüzletági Igazgatóság HELIR 1089 Budapest, Orczy tér 1. Telefonszám: 303-3441,303-3442. • Nyomtatás: Verseghy Nyomda Kft., Szolnok. Felelős vezető: az ügyvezető igazgató • ISSN 1215-0185 Bp. - ISSN 1215-1386 vidék ÁLLÁSPONT Napszámosok vagy sírásók? A demokrácia egyik alapismérve a gondolati, vélemény- és szólásszabadság. Hosszú és rögös út vezetett a mai társadalmi formációnkig, hogy ez a kritérium ismét a mindennapok részévé válhasson. Mindez a modern demokráciákban kiegészül a sajtószabadsággal, így a vélemény már tömegekhez is eljut és természetesen erőteljes befolyásoló hatással bír. Sajtóorgánumaink bár nem mentesek a politikai-ideológiai arcmlatoktól, de legalább - higgyük el - cenzúrametesek Az Új Magyarország 1997. január 27-i számában Sándorffy Ottó, az FKGP országgyűlési képviselője terjedelmes cikkében fejtette ki álláspoontját a jelenlegi kormánykoalíció működésének elmúlt két és fél évéről. Célja nyilvánvalóan a kampány során meghirdetett program és a gyakorlati politika közismert eredményeinek összevetése volt, írásában nyilvánvalóan kerülni kívánta az elfogultság látszatát is - ahogy az egy politikustól közszereplései során elvárható -, ezért rögzítette. „Mielőbb vádaskodással, csúsztatással vádolhatna meg bárki is, nézzük a tényeket." Néztem és közben egy ne növekedett a megdöbbenésem. Talán nem abban az országban dolgoztam az elmúlt években, amelyről a képviselő úr jegyzete készült, vagy esetleg álomvilágban éltem? Nem a cikk első részével kívánok vitatkozni, mert ez elmúlt esztendők gazdasági-társadalmi változásainak magam is részese voltam. Emellett azért sem érdemes elemezni Sándorffy úr írásának első részét, mert ahhoz nem egy napilap, hanem egy könyv terjedelmére volna szükség. Elég annak, hogy jelenünk létező negatívumaiit sorolja, majd egy született tollforgatónak is becsületére való fordulattal kinyilvánítja a tényt: minden rossz oka, hogy 1994-ben a jelenlegi kormányzó pártok kerültek hatalomra. Ismert magyarázat ez és nem is vitatéma, hiszen sok, az állampolgárokat negatívan érintő kormányzati és parlamenti döntés született. Példának okáért megemlíthetem az országgyűlési képviselők legutóbbi illetményemeléséről született határozatot, bár a szavazati arányból valahogy nem olvasható ki az FKGP-frakció elutasító álláspontja. Persze létszáma miatt hiába is ellenkezett volna. Kevesen vannak a koalícióhoz mérten, de a cikkből megtudható végre az is, hogy miért. Minden baj legfőbb okozója társadalmunk azon rétege, mely pedagógusok néven híresült el. Nem csupán a létük, hanem a tevékenységük. Magamat e hivatás gyakorlójának tudhatom, és eddig abban a hitben éltem, hogy mindennapi tevékenységünket az ifjúság nevelése és oktatása tölti ki. Tévedtem, hiszen Sándorffy képviselő úr írásából már tudhatom, hogy eskünkben foglaltak helyett inkább pártszolgák, a hatalom megragadásának első számú támogatói voltunk. Kimondatott a verdikt: „Az 1994-es országgyűlési választásokon a megtévesztett pedagógusok és az általuk félrevezetett szülők társadalma fényes arccal menetelt a szavazóurnák felé..." Ez most már tény, hisz a képviselő úr csak azokat közli, nem vádaskodik és nem csúsztat. Tényekkel ugyan nem illik vitatkozni, de egypedagógus - ha már ezek szerint kormányváltásról dönt - még erre is képes. Ezentúl nagyobb figyelemmel kísérem a munkahelyemen folytatott tevékenységet. Már csak azért is megteszem, mert a - Sándorffy úr által felvetett - politikai tevékenység mellett nem jutna idő a tananyag megfelelő szintű tanulói rögzítésére, elmélyítésére. Az írásban megfogalmazottak - nem vádak, hanem tények - alapján kollégáim az osztályfőnöki órák helyett rajgyűléseket tartottak és csoportos foglalkozásnak álcázták az őrsgyűléseket. Nyilvánvaló, hogy a szülői értekezleteken sem a pedagógiai munkáról és a gyermekek közérzetéről vagy előrehaladásáról folyt a vita, hanem politikai agitációval teltek az órák. Biztos jelentős eredményeket értünk el, de ha ez mégsem volt elég, akkor kényszert alkalmaztunk. Mindennapossá vált az alábbi bejegyzés a tanulók ellenőrzőjében: Kedves Szülő! Értesítem, hogy gyermekének a jobb osztályzatot csak abban az esetben áll módomban megadni, ha a korábban megjelöltnek megfelelően választ a politikai pártok közül... Mondhatni: nemegyszer rászedtük a szülőket. El is ért a büntetés, méghozzá súlyos teherként. Tanárok kerültek az utcára, óvodák, iskolák szűntek meg. Komolyra fordítva a szót, az írás tartalma és hangvétele sértő a társadalom egy részére, egy hivatást gyakorló tömegre. Általánosít, vádaskodik és csúsztat. Tartalmát tekintve mindegy, hogy melyik párt képviselője részéről, melyik parlamenti cikusban született. Az általánosítás ilyetén formája a diktatúrák sajátossága. Annak gyakorlói nem veszik figyelembe az egyén szerepét és fontosságát, ők gondolkodnak kizárólag csoportokban, tömegekben elítélő megközelítéssel. A pedagógusok közössége nem tömegméretben előálított azonos robottípust takar, hanem - mint bármely szakmát gyakorlók - egyének sokszínűen gondolkodó, cselekvő társaságát. Politikai gondolkodásukban sem azonosak és - ha leadták voksukat - nyálvánvalóan jelen vannak minden parlamenti párt szavazótáborában. Sándorffy Ottó képviselő úr frakciójában is találhatópedagógus, tanárképző főiskolcii oktató. Amennyiben ő nem a jelenlegi kormánypártokra szavazott - csekély a valószínűsége -, már megdőlt a tényként arbisztrofált általánosító megállapítás. Nyilvánvalóan nem a „jó munka jutalma" mindaz a negatív döntés, ami az oktatási ágazatban jelentkezett az elmúlt években. Aki a pedagóguspályát választotta, nevelni, oktatni, segíteni akar. Nem öröm kollégát elbocsátani, osztályok megszűnését bejelenteni. Mi naponta közvetlenül megmérettetünk a gyermekek, szüleik és önmagunk által. Minket naponta elszámoltatnak és többnyire szemtől szembe minősítenek. Mindez nem adatik meg a parlamenti képviselőnek, négy évente közvetett módon nyivánítanak véleményt a tevékenységéről. Nekünk óvoda, iskola a munkahelyünk, képviselőnek az Országház. Ha annnyi időt töltenénk a munkahelyünkön, és ott olyan intenzitással folytatnánk a magunk által választott munkát, mint a képviselők egy része, Vollóban bekövetkezne a cikkbeli állítás: „hazánkban sok lett a félanalfabéták száma". Éppen ezért, ha már több alázatot nem is, de több tiszteletet! Ha nem a pedagógusnak, akkor legalább az embernek! Meglehet, Sándorffy képviselő úr e sorok elolvasása után is ragaszkodik ahhoz, hogy ő csak tényeket közölt, pedig - ha a fent jelöltekben talán nem - egy tévedése bizonyítható. Az oktatási ágazatot irányító országos hatáskörű szervet soha nem hívták Kulturális és Közoktatási Minisztériumnak. Amire a képviselő úr gondolt, az a Művelődési és Közoktatási Minisztérium. A pontos név többek között a telefonkönyvben is megtalálható. Hollósi Géza, a Pitypang Utcai Általános Iskola igazgatója Nem, nem jőve el még a számadás órája, akkor sem, ha ezekben ész órákban, napokban az új esztendővel bajmolódunk. Nem adunk számot, mert nincs kinek, mert nem tartozunk számadással sem külső, sem belső hatalmaskodóknak itt, a magyar nemzet kebelén. Mert hiszen adnánk mi számot, adnánk, ha lerne valaki, erkölcsi jogon, aki számon kérhetne bármit is a magyar nemzettől, figyelvén annak fiait, lányait Brazíliában, Kanadában, Melbourne-ban vagy emitt, közelebb, Erdélyben meg Dunaszerdaheyen, Nagyszőlősön, Szabadkán, holman torokszorító levelek jörnek, írógép sincs a közelben, melyen filpanaszolnánk fájdalmainkat, hát bocsássák meg nekünk, hogy kuszán írunk... A fogalmazás tiszta, akár a magyar nemzet mai szétszórva-élésének képlete, melyet sem nyugaton, sem délen egyetlen nagy asztalnál nem vesznek számításba, hol nemzetek joga, sorsa kerül kréta alá a táblákra. A kisebbség még mindig a nemzetközi jog palatáblás korában vergődik, 2 Bíros kenyéren próbálván megérteni, miért lökdös nyugat fdé a maga asztalától, gyarmati veszedelmek lehetőségei idé. Nem, nem jött el a számadás órája. Csupán a számbavételé: mit tettünk magunkért, és mit vétett a pártos honfivér a közös nemzeti érdekek ellen. Izgalmas volt az Isten hozzánk az eltelt esztendőben, áldott legyen szent neve. Vérzések nélkül sírhattunk-ragyoghattunk belé végső honfoglalásunk 1100. esztendejében a saját s az Európa történelmébe. Vajon akkor, mikor ez az Európa-vénasszony dédelget, csábítgat maga felé számításból, jut-e neki eszébe, mennyit riogatta őt a török, a tatár, s nem állt vala ellenükben senki itt, ezen a földrészen, csupán a Balkánon egy-egy vallaholál csapat, szerb s bolgár, aztán Európa keresztény, katolikus majd reformált oldalán senki, a magyar nemzeten kívül? Akkor európai módra viselkedtünk, noha ragaszkodott a tatár is, a török is nemegyszer a néhai rokonsághoz. Isten köpönyege alatt viszonylag szélvédetten kerülhetett sor az első magyar-magyar csúcstalálkozóra, melyen terítékre szerénykedett a magyar kormány képviseletében a kiebbségi kérdések közös gondozásának szükségessége és lehetősége. Igaz, pár nappal utána az 1996-ban a jog és az egyre növekvő nemzeti nyomor sáncai között tántorgó magyar kormány nyúltan elárulta az egyezséget, megkötötte a legképtelenebb „feltételek" mellett Romániával az alapszerződést... Sor került 1996-ban a Magyarok Világtalálkozójára, és a Református Magyarok sereglésére is a csodálatos Erdélyországban. Igész, Románia nem akarta beengedni Erdélybe a látogatókat. És tanúi lehettünk a megizmosodó, maga ur a Magyarok Világszövetsége küldöttközgyűlésén meg a választásokon elhangzott és elhalt vitáknak. Igaz, a miniszterelnöki államtitkár a jogos pénzügyi támogatás megvonásával fenyegette meg a közgyűlés első napján a szövetséget, hanem úgy táncol, ahogy a kormány, a kormány által uralt Országgyrűlés fütyül. És meg- és fölmelegedtek hegyek és emberi - nem csak magyarszívek az ezerszáz esztendővel ezőtti, vereckei meg más hágókon, szorosokon bejövő magyar nép mostani emlékezésétől eszmélésétől Igaz, az ukrán meg a szlovák kormány, melyekkel már „rég" megkötötték kormányaink az öngyilkos alapi szerződéseket, nem engedélyezték az emlékművek felállítását vagy lerontották azokat. Minden igaz. Az is, hogy számos településen maga a lakosság próbált történelmileg és nemzettudatbelileg tiszta vizet önteni azokba a - szeretettel vigyázott - kelyhekbe, amelyekhez érni sem mert számos uraltántó politikusunk. Mert ahhoz nyúlni nem volt és nincs erkölcsi joga Nem, nem jőve el a számadásunk ideje. Számot adniuk csak azoknak a szerveknek, kormányoknak kell, melyeket a nemzet helyezett maga melé (és nem fölé!) ügyeinek intézésére, s nem harácsra! A nemzet, a nép, az egyes magyar ember csak számon kér hát: mit cselekedtünk önnön és a világ hasznára? És ki, mit cselekedett a nemzet, a nép, az egyes magyar ember elveszejtésére? Sosem láttunk ennyi magyar, áldást osztó papot, mint az idén. Mintha lépni, cselekedni sem tudnánk nélkülük. És rendjén vagyon ez így. Sao Paolóban egy Erzsikének keresztelt kislány így ejti a szót kétéveskén: Kics kenézke... A szó, a Szó megmarad, ha megőrzik. A kici nép is, ígyen. Kiáltottunk a magunk ügyében, nemegyszer 1996-ban, és haszonnal. Ne keressük a jövendőben se a szélárnyékot cselekvés helyett. És akkor tán az Isten sem rebbenti el fölülünk óvó köpönyegét. Czegő Zoltán Szélárnyékon kívül A miniszterelnöki államtitkár a pénzügyi támogatás megvonásával fenyegeti