Új Magyarország, 1997. február (7. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-17 / 40. szám

1997. FEBRUÁR 17., HÉTFŐ Ide nekünk az ombudsmant! Női családtagomat a minap fürge ujjakban végződő barna kezek rövid úton megszabadították irattárcájától, s benne minden létező igazolványától a történelmi belváros egyik jeles kulturális intézménye előtt. Kérte ugyan az ujjakhoz tartozó kreol férfiakat szépen, adják már vissza a Kriftaszát, pénz egy szál sincs benne, de csak azt kapta, amit megér­demelt, sértődött visszautasítást ha ilyesfajta megalapo­­­zatlan gyanúsítgatásoknak. Valóban felháborító, ahogyan ezek a mai agresszív rokkantnyugdíjasok a jogállamiságot értelmezik: nem átallják lábbal tiporni mások személyiségi jogait, az ártatlanság vélelméről pedig még csak nem is hallottak. Miután elnéző mosoly kíséretében kioktatnak, hogy amit bejelentünk, az nem rablás, hanem csak lopás, az unott kapitánysági alkalmazott közli: harminc napoin be­lül majd kiküldik a határozatot - kétséget sem hagyva afe­lől, hogy ha netán valami megkerül, az a rendőrségtől tel­jesen függetlenül fog megkerülni. Az esti tévéműsorban annál nagyobb határozottsággal helyez büntetőeljárást kilátásba a rendőrtiszt a­zzal a vállalkozóval szemben, aki megunva az arra hivatottak másfél hónapos tehetetlensé­gét, két pofon és öt perc leforgása alatt visszaszerzi, amit meglovasítottak tőle. Hogy a tolvajjal mi lesz, arról nem szól a fáma - neki tudniillik személyiségi jogai vannak. Zsebesinvázió fotó: tauim­athla A rendfenntartói erélyre még aznap ráhajaz a szóban forgó kisebbség érdekvédelmi szervezete, amikor közli az újság által az ország népével: nincs messze már az idő, hogy annak a szónak a kiejtője a bíróságon találja magát, úgy bizony! Először ugyan arra gondoltam, hogy úgy látszik, e ha­zában csak a bűnözőknek vannak személyiségi jogaik, a fend szervezet pedig alkalmasint seperhetne a saját por­tája előtt is, mondjuk például a maga eszközeivel fellép­hetne az utcákon uralkodó tűrhetetlen állapotok ellen, de hamar beláttam, az ilyen destruktív, demagóg attitűd nem alkalmas a jogállamiság építésére - vakm­i előremu­tatóra lenne szükség. Ekkor jutott eszembe, hogy ezúton felkérjem a kisebbségi ombudsmant, ha névkeresési buz­galma nem köti le minden energiáját, ugyan vállalná már fel annak a kisebbségnek a védelmét is, amely csak egy­szer szeretne úgy végigmenni a Nagykörúton, hogy köz­ben ne érje valamilyen atrocitás. Merthogy mára már ki­sebbségbe szorultunk azokkal szemben, akik letépik/le­­nyisszantják válltáskáinkat, gátlástalanul kotorásznak zsebeinkben-szatyrainkban villamoson vagy járdán, min­denhol. Kedves Ombudsman, ha nem tetszik segíteni rajtunk, marad számunkra az önvédelem. De hogyan? Legyint­­sünk rá a kutakodó kacsára? Még a fogdában találjuk ma­gunkat önbíráskodás miatt. Avagy tegyünk szert Uzira, jugoszláv gyártmányni tojásgránátra, vállról indítható Stinger-rakétára - az önvédelem kevésbé feltűnő mód­jaira, lévén hogy eleddig senkit sem sikerült még fülön csípni azok közül, akik már kipróbálták őket? Sajnos a mi esetünkben ez sem járható út: tanári fizetésből - ki hinné - nemhogy ezekre, de még egy ártalmatlan szovjet Scud­­ra sem telik. E ponton már csaknem hatalmába kerített a reményte­lenség, amikor rájöttem, hogyan állhatok nemes bosszút a családomat ért méltánytalanságért: lemegyek a sarki ét­terembe és fölfalok egy kreolpecsenyét'’. A bűn így mégis el­nyeri méltó büntetését, ahogyan az egy jogállamban helyénvaló. Magyarics Péter 1107 Budapest X., Mázsa tér 3-5. Levélcím: 1410 Budapest, Pf. 199. Főszerkesztő: Alexa Károly • Telefonszámaink: Központ: 262-4434 • Fax: 262-4434 • Titkárság: 260-1881 • Fax: 260-1881 • Belpolitika: 261-6282,262-1909 • Külpolitika: 261-0603 • Gazdaság: 262-7989 • Sport: 260-6165 • Hirdetésfelvétel: 1107 Budapest X. ker., Mázsa tér 3-5. Telefon: 261-0905 • Terjesztés: 261-0905 Fax: 261-0905 • Kiadja a Nemzeti Méd Kft. • Ügyvezető igazító: Sárossy László • Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt., árusításban megvásárolható az alábbi terjesztők hírlapárusainál: a HIRKER Rt., az NH Rt., a regionális részvénytársaságok. • Kiadói Lapterjesztő Kft. • Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, ezenkívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéken a postahivatalokban, közv­etlenül vagy pokautalványra, illetv­e átutalással a Postabank Rt. 219-98636/021-02809 pénzforgalmi jelzőszámra. • Előfizetési ár­tól hétre 363 Ft, egy hónapra 725 Ft, negyedévre 2175 Ft, fél évre 4350 Ft, egy évre 8700 Ft. Külföldre előfizethető: a Hírlapüzletági Igazgatóság HELIR 1089 Budapest, Orczy tér 1. Telefonszám: 303-3441,303-3442. • Nyomtatás: Verseghy Nyomda Kft., Szolnok. Felelős vezető: az ügyvezető igazgató • ISSN 1215-0185 Bp. - ISSN 1215-1386 vidék ÁLLÁSPONT Napszámosok vagy sírásók? A demokrácia egyik alapismérve a gondolati, vélemény- és szólásszabadság. Hosszú és rögös út vezetett a mai társadalmi formációnkig, hogy ez a kritérium ismét a mindennapok részévé válhasson. Mindez a modern demokráciákban kiegészül a sajtószabadsággal, így a vélemény már tömegekhez is eljut és természetesen erő­teljes befolyásoló hatással bír. Sajtóorgánu­maink bár nem mentesek a p­olitikai-ideológiai arcm­latoktól, de legalább - higgyük el - cenzú­­rame­­tesek Az Új Magyarország 1997. január 27-i számá­ban Sándorffy Ottó, az FKGP országgyűlési kép­viselője terjedelmes cikkében fejtette ki állás­­poontját a jelenlegi kormánykoalíció működésé­nek elmúlt két és fél évéről. Célja nyilvánvaló­an a kampány során meghirdetett program és a gyakorlati p­olitika közismert eredményeinek összevetése volt, írásában nyilvánvalóan kerül­ni kívánta az elfogultság látszatát is - ahogy az egy politikustól közszereplései során elvárható -, ezért rögzítette. „Mielőbb vádaskodással, csúsztatással vádolhatna meg bárki is, nézzük a tényeket." Néztem és közben egy n­e növekedett a meg­döbbenésem. Talán nem abban az országban dolgoztam az elmúlt években, amelyről a kép­viselő úr jegyzete készült, vagy esetleg álomvi­lágban éltem? Nem a cikk első részével kívánok vitatkozni, mert ez elmúlt esztendők gazdasá­gi-társadalmi változásainak magam is részese voltam. Emellett azért sem érdemes elemezni Sándorffy úr írásának első részét, mert ahhoz nem egy napilap, hanem egy könyv terjedel­mére volna szükség. Elég annak, hogy jelenünk létező negatívumaiit sorolja, majd egy született tollforgatónak is becsületére való fordulattal ki­nyilvánítja a tényt: minden rossz oka, hogy 1994-ben a jelenlegi kormányzó pártok kerül­tek hatalomra. Ismert magyarázat ez és nem is vitatéma, hiszen sok, az állampolgárokat nega­tívan érintő kormányzati és parlamenti döntés született. Példának okáért megemlíthetem az országgyűlési képviselők legutóbbi illetmény­emeléséről született határozatot, bár a szavaza­ti arányból valahogy nem olvasható ki az FKGP-frakció elutasító álláspontja. Persze lét­száma miatt hiába is ellenkezett volna. Kevesen vannak a koalícióhoz mérten, de a cikkből megtudható végre az is, hogy miért. Minden baj legfőbb okozója társadalmunk azon rétege, mely pedagógusok néven híresült el. Nem csupán a létük, hanem a tevékenysé­gük. Magamat e hivatás gyakorlójának tudha­tom, és eddig abban a hitben éltem, hogy min­dennapi tevékenységünket az ifjúság nevelése és oktatása tölti ki. Tévedtem, hiszen Sándorffy képviselő úr írásából már tudhatom, hogy es­künkben foglaltak helyett inkább pártszolgák, a hatalom megragadásának első számú támoga­tói voltunk. Kimondatott a verdikt: „Az 1994-es or­szággyűlési választásokon a megtévesztett peda­gógusok és az általuk félrevezetett szülők társadal­ma fényes arccal menetelt a szavazóurnák felé..." Ez most már tény, hisz a képviselő úr csak azokat közli, nem vádaskodik és nem csúsztat. Tényekkel ugyan nem illik vitatkozni, de egy­­pedagógus - ha már ezek szerint kormányváltásról dönt - még erre is képes. Ezentúl nagyobb figyelemmel kísérem a munkahelyemen folytatott tevékenységet. Már csak azért is megteszem, mert a - Sándorffy úr által felvetett - politikai tevékenység mellett nem jutna idő a tananyag megfelelő szintű ta­nulói rögzítésére, elmélyítésére. Az írásban megfogalmazottak - nem vádak, hanem té­nyek - alapján kollégáim az osztályfőnöki órák helyett raj­gyűléseket tartottak és csoportos fog­lalkozásnak álcázták az őrsgyűléseket. Nyil­vánvaló, hogy a szülői értekezleteken sem a pe­dagógiai munkáról és a gyermekek közérzeté­ről vagy előrehaladásáról folyt a vita, hanem politikai agitációval teltek az órák. Biztos jelen­tős eredményeket értünk el, de ha ez mégsem volt elég, akkor kényszert alkalmaztunk. Min­dennapossá vált az alábbi bejegyzés a tanulók ellenőrzőjében: Kedves Szülő! Értesítem, hogy gyermekének a jobb osztályzatot csak abban az esetben áll módomban megadni, ha a korábban megjelöltnek megfelelően választ a politikai pártok közül... Mondhatni: nemegyszer rá­szedtük a szülőket. El is ért a büntetés, még­hozzá súlyos teherként. Tanárok kerültek az utcára, óvodák, iskolák szűntek meg. Komolyra fordítva a szót, az írás tartalma és hangvétele sértő a társadalom egy részére, egy hivatást gyakorló tömegre. Általánosít, vádas­kodik és csúsztat. Tartalmát tekintve mindegy, hogy melyik párt képviselője részéről, melyik parlamenti cik­usban született. Az általánosítás ilyetén formája a diktatúrák sajátossága. An­nak gyakorlói nem veszik figyelembe az egyén szerepét és fontosságát, ők gondolkodnak ki­zárólag csoportokban, tömegekben elítélő megközelítéssel. A pedagógusok közössége nem tömegméretben előálított azonos robottí­pust takar, hanem - mint bármely szakmát gya­korlók - egyének sokszínűen gondolkodó, cse­lekvő társaságát. Politikai gondolkodásukban sem azonosak és - ha leadták voksukat - nyálván­­valóan jelen vannak minden parlamenti p­árt sza­vazótáborában. Sándorffy Ottó képviselő úr frak­ciójában is található­­pedagógus, tanárképző főis­­kolcii oktató. Amennyiben ő nem a jelenlegi kor­mánypártokra szavazott - csekély a valószínűsé­ge -, már megdőlt a tényként arbisztrofált általá­nosító megállapítás. Nyilvánvalóan nem a „jó munka jutalma" mindaz a negatív döntés, ami az oktatási ága­zatban jelentkezett az elmúlt években. Aki a pedagóguspályát választotta, nevelni, oktatni, segíteni akar. Nem öröm kollégát elbocsátani, osztályok megszűnését bejelenteni. Mi napon­ta közvetlenül megmérettetünk a gyermekek, szüleik és önmagunk által. Minket naponta el­számoltatnak és többnyire szemtől szembe mi­nősítenek. Mindez nem adatik meg a parla­menti képviselőnek, négy évente közvetett módon nyivánítanak véleményt a tevékenysé­géről. Nekünk óvoda, iskola a munkahelyünk, képviselőnek az Országház. Ha annnyi időt töl­­tenén­k a munkahelyün­kön, és ott olyan inten­zitással folytatnánk a magunk által választott munkát, mint a képviselők egy része, Vollóban be­következne a cikkbeli állítás: „hazánkban sok lett a félanalfabéták száma". Éppen ezért, ha már több alázatot nem is, de több tiszteletet! Ha nem a pedagógusnak, akkor legalább az embernek! Meglehet, Sándorffy képviselő úr e sorok el­olvasása után is ragaszkodik ahhoz, hogy ő csak tényeket közölt, pedig - ha a fent jelöltek­ben talán nem - egy tévedése bizonyítható. Az oktatási ágazatot irányító országos hatáskörű szervet soha nem hívták Kulturális és Közok­tatási Minisztériumnak. Amire a képviselő úr gondolt, az a Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium. A pontos név többek között a tele­fonkönyvben is megtalálható. Hollósi Géza, a Pitypang Utcai Általános Iskola igazgatója Nem, nem jőve el még a számadás órája, a­kkor sem, ha ezekben ész órák­ban, nap­okban az új esztendő­vel bajmolódunk. Nem adunk szá­mot, mert nincs kinek, mert nem tartozunk számadással sem külső, sem belső hatalmaskodóknak itt, a magyar nemzet kebelén. Mert hiszen adnánk mi számot, adnánk, ha lerne valaki, erkölcsi jo­gon, aki számon kérhetne bármit is a magyar nemzettől, figyelvén an­nak fiait, lányait Brazíliában, Kana­­dában, Melbourne-ban vagy emitt, közelebb, Erdélyben meg Duna­­szerdaheyen, Nagyszőlősön, Sza­badkán, holman torokszorító leve­lek jörnek, írógép sincs a közelben, melyen filp­anaszolnánk fájdalma­­inkat, hát bocsássák meg nekünk, hogy kuszán írunk... A fogalmazás tiszta, akár a ma­gyar nemzet mai szétszórva-élésé­­nek képlete, melyet sem nyugaton, sem délen egyetlen nagy asztalnál nem vesznek számításba, hol nem­zetek joga, sorsa kerül kréta alá a táblákra. A kisebbség még mindig a nem­zetközi jog palatáblás korában ver­gődik, 2 Bíros kenyéren próbálván megérteni, miért lökdös nyugat fdé a maga asztalától, gyarmati ve­szedelmek lehetőségei idé. Nem, nem jött el a számadás órája. Csupán a számbavételé: mit tettünk magu­nkért, és mit vétett a pártos honfi­vér a közös nemzeti ér­dekek ellen. Izgalmas volt az Isten hozzánk az eltelt esztendőben, áldott le­gyen szent neve. Vérzések nélkül sírhattunk-ragyoghattunk belé végső honfoglalásunk 1100. esz­tendejében a saját s az Európa tör­ténelmébe. Vajon akkor, mikor ez az Euró­­pa-vénasszony dédelget, csábítgat maga felé számításból, jut-e neki eszébe, mennyit riogatta őt a tö­rök, a tatár, s nem állt vala ellenük­ben senki itt, ezen a földrészen, csupán a Balkánon egy-egy vallah­­olál csapat, szerb s bolgár, aztán Európa keresztény, katolikus majd reformált oldalán senki, a magyar nemzeten kívül? Akkor európai módra viselked­tünk, noha ragaszkodott a tatár is, a török is nemegyszer a néhai ro­konsághoz. Isten köpönyege alatt viszony­lag szélvédetten kerülhetett sor az első magyar-magyar csúcstalálko­zóra, melyen terítékre szerényke­dett a magyar kormány képvisele­tében a kiebbségi kérdések közös gondozásának szükségessége és lehetősége. Igaz, pár nappal utána az 1996-ban a jog és az egyre nö­vekvő nemzeti nyomor sáncai kö­zött tántorgó magyar kormány nyúltan elárulta az egyezséget, megkötötte a legképtelenebb „fel­tételek" mellett Romániával az alapszerződést... Sor került 1996-ban a Magyarok Világtalálkozójára, és a Reformá­tus Magyarok sereglésére is a cso­dálatos Erdélyországban. Igész, Ro­mánia nem akarta beengedni Er­délybe a látogatókat. És tanúi lehettü­nk a megizmo­sodó, maga ur a Magyarok Világ­­szövetsége küldöttközgyűlésén meg a választásokon elhangzott és elhalt vitáknak. Igaz, a miniszterelnöki államtit­kár a jogos pénzügyi támogatás megvonásával fenyegette meg a közgyűlés első napján a szövetsé­get, ha­nem úgy táncol, ahogy a kormány, a kormány által uralt Országgyrűlés fütyül. És meg- és fölmelegedtek he­gyek és emberi - nem csak magyar­­­szívek az ezerszáz esztendővel ez­őt­­ti, vereckei meg más hágókon, szoro­­sok­on bejövő magyar nép mostani emlékezésétől­ eszmélésétől Igaz, az ukrán meg a szlovák kormány, melyekkel már „rég" megkötötték kormányaink az ön­gyilkos alapi szerződéseket, nem en­gedélyezték az emlékművek felállí­tását vagy lerontották azokat. Minden igaz. Az is, hogy számos településen maga a lakosság pró­bált történelmileg és nemzettudat­­belileg tiszta vizet önteni azokba a - szeretettel vigyázott - kelyhekbe, amelyekhez érni sem mert számos uraltántó p­olitikusunk. Mert ahhoz nyúlni nem volt és nincs erkölcsi joga Nem, nem jőve el a számadá­sunk ideje. Számot adniuk csak azoknak a szerveknek, kormányok­nak kell, melyeket a nemzet helye­zett maga melé (és nem fölé!) ügyei­nek intézésére, s nem harácsra! A nemzet, a nép, az egyes ma­gyar ember csak számon kér hát: mit cselekedtünk önnön és a világ hasznára? És ki, mit cselekedett a nemzet, a nép, az egyes magyar ember elveszejtésére? Sosem láttunk ennyi magyar, ál­dást osztó papot, mint az idén. Mint­ha lépni, cselekedni sem tudnánk nélkülük. És­­ rendjén vagyon ez így. Sao Paolóban egy Erzsikének keresztelt kislány így ejti a szót kétéveskén: Kics kenézke... A szó, a Szó megmarad, ha meg­őrzik. A kici nép is, ígyen. Kiáltottunk a magunk ügyében, nemegyszer 1996-ban, és haszon­nal. Ne keressük a jövendőben se a szélárnyékot cselekvés helyett. És akkor tán az Isten sem rebbenti el fölülünk óvó köpönyegét. Czegő Zoltán Szélárnyékon kívül A miniszterelnöki államtitkár a pénzügyi támogatás megvonásával fenyegeti

Next