Uj Magyarság, 1943. november (10. évfolyam, 248-271. szám)

1943-11-13 / 257. szám

­"magyarság okfejtésével s kitűnően elmondott beszé­dével. Nagy súlyt helyezek a felszólalások között azoknak a t. képviselőtárs­aimnak felszólalásaira, akik szintén — mint a volt megszállott területről valók — elsősorban ismerik, tudják és átérzik eze­knek a kér­déseknek jelentőségét. Ahhoz, amit ebben a kérdésben Mikó Imre képviselő úr mon­dott, talán csak néhány megjegyzésem van. A magyar nemzetiségi politikát — úgy emlékszem — első beszédemtől kezdve ta­valy ungvári megnyilatkozásomb­an is, most pedig Huszton igyekeztem körvonalazni. Ezekben mindenütt leszögeztem a magyar államalkotásnak azt a nagyszerűségét, hogy nemzetiségi ország felett tudott uralmat, impériumot gyakorolni, nemzetiségeket tu­dott a nemzeti munkába bekapcsolni és­­nemzetiségeket tudott — sohasem kény­szerrel, sőt inkább még valami elenállás­­sal ezzel szemben — asszimilálni. A retorzió kérdésére vonatkozólag a következő megjegyzésem van. Ugyanez a mentalitás nehézzé teszi a retorziónak korlátlanul való gyakorlását. Hogy én az én állampolgáromat üssem azért, mert te ütöd az én magyaromat, ez tulajdonképpen nem egyezik a magyar szándékkal, a ma­gyar gondolattal, a mi nemzetiségi politi­kánkkal, de ha más eszköz nincs, meg kell tennünk. (Helyeslés.) Ez olyan esz­köz, amely elől igyekszem kitérni, s min­dent megkísértek, hogy ne kerüljön rá sor, de ha erre kényszerítenek, ha ehhez az ál­talam — ismétlem — helytelennek tartott eszközhöz is kénytelen vagyok hozzá­nyúlni, ezt nem nemzetiségi politikai szempontból teszem — Isten ments —, hanem azért, hogy ezzel igyekezzem eny­híteni azt a keserves és szörnyű létet, amiben Délerdélyben, különösen a véreink és testvéreink vannak, hogy sorsukon va­lahogyan segíteni tudjak. (Helyeslés és taps.) Kiejtettem az „asszimiláció“ szót. Én nem tudom, hogy a magyarországi né­metség ezt a kérdést miért állítja be néha oly elítélően és miért tartja a nemzetiségi kérdésnek egy általunk nem szívesen lá­tott problémájának? Én először is nyo­mát sem látom a mi történelmi múltunk­ban az asszimilálásnak, mert hiszen e te­­kintetben meg kell állapítanom, hogy ná­lunk a németség részéről elsősorban az intelligencia volt az, és nem a népi töme­gek, amely asszmilálődött.. (Helyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) Nem akarunk asszimilációt, németségünk félését csak teljes barátságban fektethet­­jik le Kállay Miklós miniszterelnök. Azok asszimilálódtak tehát, akikkel szemben semmi kényszert nem kellett és nem lehe­tett gyakorolni. (Helyeslés.) Ez az asszi­­miáció csodálatos folyamata éppen annak a magyar vonzóerőnek, amely ezt az álla­mot alkotta és fenntartotta. Ez ellen leg­feljebb mi küzdhetnénk, képviselő urak, azt mondhatnánk, hogy nem engedünk benneteket behatolni a magyar életbe, nem adjuk nektek a magas állásokat. (Helyes­lés és taps.) Nem hagyjuk, hogy elfoglal­játok a pozíciókat, amelyek nekünk kelle­nek. Mi magyarok azonban nem így gon­dolkozunk. Ha itt vagytok és köztünk vagytok, nyitva ál előttetek az, ami min­den magyar embernek nyitva áll. (Helyes­lés és taps.) Ez a különbség a felfogásban, képviselő úr! A széles néprétegekben nem látunk magyar asszimilációt. A kálvinista szlovákoknál és a magyarnevűeknek Er­délyben annyira hangoztatott nagy töme­gében, akik ma a görögkatolikus és a gö­rögkeleti egyházhoz, de fejezzük ki ezt egy szóval: a román egyházhoz tartoznak, mert hiszen sok nagyszerű görögkatolikus és ke­leti magyart ismerünk, — nehogy szavai­mat félreértsék, — nem látunk magyar asszimiációt. Sőt éppen talán az ellenkező­jét. Ennek is megvan a történelmi oka. Ez összefügg a nemesi rendiség alakulásával. A nemesi rendbe való bejutásnak volt meg a vonzóereje, ez idézte elő, ez hozta létre az asszimilációt és nem igaz az, amit mon­danak sok­an, hogy mi elnyomtuk nemzeti­ségeinket, elnyomtuk a szlávokat, elnyom­tuk a románokat. Dehogy, ezek éppúgy kiestek a nemesi rendből, mint a mi ma­gyar parasztságunk. Énpúgy nem része­sedtek az élet ragyogásában, csak az része­sedett, aki nemes volt. Nem akarok ebből most semmi konzekvenciát levonni, csak erre a megállapításra akarom a kérdést redukálni. Nem is tudom elképzelni a németség jö­vendőjét Magyarországon másképp, mint hogyha ezeket a szempontokat teljes ba­rátságban, egy sokévszázados múltnak ösz­­szefogó szellemiségében, kialakult közös karakterében és világszemléletében revízió alá vesszük. Asszimilálni mi nem akarunk Ha munkatársakat kapunk, azokat a jö­vőben is szívesen fogjuk fogadni. A szór­vány kérdés az itthoni kisebbségi sorsnak egyik legsúlyosabb tétele. Ne méltóztassék­ ezt hinni, hogy nem történt sok ebben a tekintetben. A szórványterületen folyó munka talán egyike azoknak a munkák­nak, amelyekben sokat kell tenni és keve­set beszélni. Nagyon szépen lehet egy-egy­­témát, amely igaz, magyar és népszerű, lelapni és azt elméletileg és különböző más vonalakon felépíteni. A praxisban keresz­tülvinni nagyon nehéz és veszélyes is. Ve­szélyes olyan mértékben nyúlni egy kér­déshez, amely talán m­ég nem érett meg arra, hogy olyan átfogó eszközökkel való­sítsuk meg, amilyenek a cél teljes elérését lehetővé tennék. Mindenesetre kötelessé­gem kijelenteni, hogy a kormány mindent megtesz ezen a téren, amit helyesnek és szükségesnek lát. A nemzetiségekkel való bánásmódban természetesen vannak zökkenőink és ne­hézségeink. Ennek tulajdonképpen két nagy alapadottsága van. Az egyik az, hogy nemzetiségi tömbjeink a háború alatt tér­tek vissza hozzánk és a háború előtti álla­potaikat hasonlítják össze azzal, ami most nálunk van. Nem látják, hogy ez ugyan­így van az egész világon talán nem is érdekli ez őket —, ők a maguk egyszerű, primitív logikájával csak azt látják, hogy a Bata-cipő korszaka jobb volt, mint a mai. Erről nem tehetünk (Egy hang: Most vegyenek!) Ez az egyik. A másik alapvető tézis az, hogy mi nem vettük eléggé tudo­másul, hogy a nemzetiségeket ma nem lehet olyan szemmel nézni, mint ahogyan huszonöt évvel ezelőtt néztük, amikor el­szakadtak tőlünk. (Egy hang a szélső bal­oldalon: Ez is igaz!) Ők egy más világ­ban nőttek fel, egy más fejlődésen mentek keresztül. Azt hiszem, hogy a mi közigaz­gatási hatóságaink és más szerveink ezt még nem értik meg kellően. Szerintem ez a­ hiba egyik forrása, amely miatt ezek a súrlódások előfordulnak. Ha azonban vé­gignézzük, amint én végigviz­gáltam, nem­zetiségeink panaszfelsorolását, azt kell lát­nunk, hogy lényegében begatell dolgokról van szó. (Ügy van! Ügy­e­n!) Méltóztas­­sanak összeállítani egyszer ezek­et a pana­szokat­­— kiki a maga ismeretségi körében — és akkor meg méltóztatnak látni, mi­lyen k­evés az a konkrét panasz, amelyet egy nemzetiségi vidékről össze lehet szed­i. De az elégedetlenség itt-ott mégis megvan. Ennek egyik oka az, amit az előbb mon­dottam. (Egy hang: A háború!) Másik oka az agitáció, amely ezeken a vidék­­en állandóan folyik, ham­adik oka pedig a részünkről néha megnyilvánuló türelmet­lenség. Ezeken a bajokon segíteni kell és segíteni fogunk. Én Teleki Pál nemzeti­ségi politikáját vetem magaménak. (Élénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Nem tagadom azonban, az események néha belekényszerítenek bennünket abba hogy erősebb eszközökhöz is nyúljunk. En­nek előidézői, ennek provokálói azonban sohasem mi, magyarok vagyunk. (Ügy van! Ügy van!) Többet fogok a cenzúra kérdésével foglalkozni A másik nagy kérdés, amelyről méltóz­tattak beszélni, a sajtó és a cenzúra kér­dése. A cenzúrával én személyesen nem foglalkozom, én még egyetlen utasítást sem adtam ki, nem ismerem a cenzúra­­utasításokat. Most újabban talán inten­zívebben és többet fogok ezzel a kérdéssel foglalkozni. A cenzúra háborús intézmény és igaza van az egyik képviselő úrnak, hogy abban az utasítás­tengerben a cen­zor egészen természetesen nem mindig ta­lálja el a legjobb megoldásokat. Ez ter­mészetes. Sajnálom azokat az eseteke, amelyeket Nagy László képviselő úr fo­kozott, magam is furcsának találom p­él­­dául, hogy ne jelenhessék meg egy fejtegetés a Ház elnapolásáról. Valósínű­leg az volt az utasítás, hogy ezt azért nem lehet kritika tárgyává tenni, mert a Ház elnapolása államfői ténykedés volt. Ilyen félremagyarázás lehetett az oka annak, hogy ez az egyszerű jogi fejtegetés nem jelenhetett meg. Nagyon nehéz eltalálni a legjobb megoldást, mert minden szót min­den oldalról rettenetesen megnéznek, ame­lyet itt ebben az országban leírunk. Fo­kozottan kell figyelni és vigyázni; kiad­tam azonban az utasítást, hogy a magyar közélet olyan prominens, vezető tagjainak 'cikkeit, akik hivatottak arra, hogy mar"i­l, bírálják el és maguk vállaljanak felelős­séget azért, amit írnak, ha kifogás ván ellenük, először­­nekem mutassák be s csak­ azután cenzúrázzák. A harmadik kérdés amellytt tüzeteseb­­v­an és többször méltóztattak fogla­kom’ a hadigondozás kérdése. Ez még nincs vég­legesen megoldva. Ma az egész kérdést egy 4 polgári hadigondozó hivatal keretébe be­osztani nagyon nehéz lett volna, mert hi­szen az az ember még katona, amikor a kórházba kerül, katona, amikor onnét ki­kerül és csak akkor érett meg a polgári gondozásra, amikor már onnan is kikerült. Az egész megoldásnak tehát az az alap­tétele, hogy akkor kerül polgári gondo­zásba, amikor mint katona, már leszerelt. Méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy ezzel a hatáskörrel a hadigondozó hivatal most már azon lesz, hogy ezeknek elhe­lyezkedése, ezeknek istápolása és figyelem­mel kísérése minden tekintetben megfelel­jen annak a szociális gondolatnak és haza-, fiúi kötelességnek, amelyet a képviselő urak kivétel nélkül hangoztattak. (Helyes­­lés.) —SZOMIBAT, 1943 NOVEMBER IS Szilassig vasi a nemzeti propagandára A képviselő urak szóvá tették a tárca­­nélküli miniszter urak munkakörét és azt, hogy Lukács Béla miniszter úr miért nem vette át a hadigondozó hivatal vezetését, ő a kormánypárt elnöke, talán nem lett volna helyes, ha a hadigondozásnak is ő volna a kizárólagos vezetője, mert ez mi­n­­den esetre félreértésekre adhatott volna okot. Meg vagyok róla győződve, ha va­laki a saját véleménye szerint nem meg­felelő elbánásban részesült volna, mindjárt valamelyik párthoz szaladt volna és azt mondta volna, hogy a pártállása miatt van ez így. (Rajniss Ferenc: Nagyon helyes!) Különben is amikor ő excellenciáját felkér­tem a miniszterség vállal­ására, az a gon­dolat vezetett, hogy ő pártszervezetei és képviselőtársai révén a legjobban össze­kötetésben van az élettel s mivel mi­ ennek a pártnak vagyunk a kormánya és a mi­niszterei, ő jelen legyen a minisztertaná­­cson, informáljon bennünket, viszont párt­ján és szervezetein keresztül az országot is informálja a folytatott munkáról és az intenciókról. Kifogásolni méltóztattak a propagandaminiszter úr hatáskörét. Kifogásolni méltóztatták a propaganda­­miniszter úr hatáskörét. A propaganda­­miniszter úrnak minden hatáskör rendel­kezésére áll, amely az ő nemzeti propagan­dájának előrevitele céljából szükséges. Mél­tóztattak említeni, hogy vándorszíntársu­latokkal kitűnő munkát végez, méltóztat­nak tudni, hogy a film terén máris milyen eredményes munkára tekinthet vissza, mél­tóztatnak ismerni azt a munkát, amelyet könyvben és sajtóban végez. Igyekszem bürokráciát nem adni neki (Általános he­lyeslés.) mert ha őt bürokráciával meg­terheltük volna, ha neki mindazeknek a kérdéseknek adminisztratív részét is in­téznie kellett volna, akkor feltétlenül mégiscsak szűkíteni kellett volna a hatás­körét, mondjuk a színházra, mozira, saj­tóra és egyebekre, amiket említeni méltóz­tattak, de az élet számos egyéb vonatko­zásában nem lett volna módja és ideje, hogy a dolgokba beleszóljon. A propa­ganda vezetőjének mindenütt ott kell len­nie, mindent látnia kell, mindenre fel kell hívnia a figyelmet, a kormányt mindenről tájékoztatnia kell és mindenütt meg kell jelennie, ahol úgy látja, hogy az ő nem­zeti propagandájára szü­kség van. Ezért van neki szabad keze. Propagandaminisz­­térium nincs, de Antal Istvánnak itt mon­dok köszönetet azért, hogy van és ezt a rendkívüli muszkát nagy sikerrel végzi. (Helyeslés és taps a jobboldalon és a kö­­zépen.) Pártunk vezérszónokáról, Padányi-Gu­­lyás Jenő barátomról kell megemlk­etem Abból a sok értékes gondolatból, melyeket felvetett, kiragadok egyet amely az ő ked-. véne gondolata és szintén a ne­zetiségi kérdéssel függ össze. Ennek lényege az, hogy a nemzetiségi problémát elsősorban a maga tudományos, azután társadalmi és más vonatkozásaiban fel kellene dolgozni. Ez a munka nagyon értékes lenne. Csinál­juk is bizonyos vonatkozásban, de tulaj­donképpen értéke csak akkor lesz, ha munkatársakat kapunk hozzá a nemzeti­ségek vonaláról, mert akkor jön ki belőle olyan szintézis, amelyet tényleg hasznosí­tani tudunk az ország érdekében. Köszöne­tet mondok az előadó úrnak. Előadásában olyan tökéletesen foglalta össze azokat­ a kérdéseket, amelyek a miniszterelnöki tár­cát illetik, hogy ezért — azt hiszem — csak mindnyájunknak köszönetét és el­ismerését tolmácsolhatom. Meg kell jegyeznem, hogy több képviselő úr a bizottságban is, itt is szóvá tette, hogy rövid az idő a miniszterelnöki tárca tár­gyalásáig. Igaz. Azt is méltóztatták mon­dani, — közben javaslatok hangzottak el, — hogy a propagandaminisztériumot a miniszterelnökséghez kellett volna csatolni, ezt és ezt még a miniszterelnökséghez kel­lene kapcsolni. Nézetem szerint a minisz­terelnöki tárcához nem kell konkrét felada­tokat kapcsolni. Konkrét feladatoknak mi­niszteriális elintézése nem tartozik a mi­niszterelnök feladatkörébe. Sajnos, az ese­mények hozzák magukkal, hogy össze kell fogni a különböző tárcák kérdéseit, de én mindezt átmenetinek tartom. Mindannak, ami ma a miniszterelnökséghez tartozik, tulajdonképpen a kifejezetten politikai vonatkozásokon kívü­­ nem lenne szabad a miniszterelnökséghez tartoznia, ez csak át­meneti megoldás, ezeknek inkább leépíté­sére lenne szükség. Ha azonban így marad, biztosíthatom arról a t. Képviselő­ házat, hogy más, megfel-’ő költséggvetési indoko­lással fogom rrev’-elnyemni az áttakint­ést a képviselő uraknak tárcám ügykörét illetően. Ezekben voltam bátor az elhangzott konkrét felszólalásokra válaszolni. Mai be­vezető beszédemmel nem akartam mást, mint a magam gondolatvilágát, a magam szívét idehozni a képviselőház elé. Ha visszhangot kapok, azt hálásan meg fo­gom köszönni. Különben pedig méltóztas­sanak meggyőződve lenni, hogy mindent más oldalról jövő lojális megnyilatkozást kötelességem ebben a gondolatban, amelyet ma délelőtt kifejtettem, a nemzet érdeké­ben elfogadni és a nemzet szolgálatába állí­tani. Kérem tárcám költségvetésének el­fogadását. (Élénk éljenzés és taps a bal­­középen, a középen és a jobboldalon.) Vitéz Lukács Béla: Teljes az összhang a hatósági és polgári hadigondozás munkája között Vitéz Lukács Béla tárcanélküli minisz­ter köszönetet mond Padányi-Gulyás Jenő­nek azokért a kijelentésekért, amiket be­szédében hangoztatott. Hangsúlyozza, hogy a hatósági és polgári hadigondozás mun­kája között teljes az összhang. A hadi­­gondozás átszervezésének munkáját kimé­lyíti a hadigondozó hivatal, a hadigondozó szövetség pedig a miniszterelnök feleségé­nek irányításával hatalmas munkát végez. Szó esett a járul­ékfokozatok szaporításá­ról, ennek megvalósítása folyamatban van. Közi-Horváth József képviselő kifogá­solta, hogy ő pártelnök és miniszter egy­személyiben, úgyszintén helytelenítette, hogy a székesfőváros főpolgármestere és a törvényhatóságok főispánjai egyúttal pártelnökök is. A miniszterelnök beszédé­ben megindokolta, hogy miért kérte őt a miniszterség vállalására ami pedig a fő­polgármester és a főispánok párttevékeny­­ségét illeti, ők a kormány bizalmi emberei és ez maga után vonja, hogy párttevé­kenységgel is foglalkozzanak. Kérdezi: ha a keresztény párt volna uralmon, vájjon kifogásolná-e képviselőtársam ezt a rendet? Az ő költségvetése igen szerény keretek között mozog, kéri annak elfogadását. Antal István: Túl sok a nemzet ellensége odakint, de sajnos, idebent is Antal István nemzetvédelmi propa­gandaminiszter válaszolt ezután a költ­ségvetésével kapcsolatban elhangz­tt észre­vételekre. Elsőn­k a nemzetvédel­mi pro­paganda céljait ismertette. Ezek a célok: őrködni a magyarság lelki és társadalmi frontjának épsége és helytállása felett, erősíteni a belső arcvonal egy­ségét és ellenálló erejét, fenntartani és fokozn­i a magyarságnak a jövőbe és igazságos ügyi felülkerekedésébe vetett hitét. A nemzet­­védelmi propagandának, mondotta a mi­niszter, pozitív és negatív feladatai van­nak. A pozitív fel­adatok a nemzeti cé­ el­ tudatosítását, az állam vezetői iránti bi­zalom felkeltését s a nemzeti törekvések elérésére, a helytállásra és az igazságos magyar ügy érvényesülésére való hit ébren­tartását, a negatív feladatok pedig a nem­zet lelki erejének meggyengítésére, a belső front szétválasztására irányuló idegen szellemi behatások elleni védekezés ügyét szolgálják. A nemzetvédelmi propaganda pozitív és negatív feladatai között az el­múlt év során főként a negatív feladato­kon volt a hangsúly, inkább a belső front épsége ellen irányuló akciók elensúlyozá­­sát célzó defenzív munkán. A háborús ne­hézségek, a katonai front eseményei, ame­lyek változatos hullámtörések képét mti­(Folytatás a 8-ik oldalon)

Next