Új Művészet, 2017 (28. évfolyam, 1-12. szám)
Melléklet
ZÁKÁNYI PÉTER A Magyar Narancs egy tavalyi interjúja többek között azzal a fontos kérdéssel indul, hogy specifikuma-e az építészetnek az elpusztult mű materiális újraalkotása? A kérdés végül nyitott marad, pedig a válasz egyszerű: nem az. A képzőművészetben lehetséges ugyanis a teljes körű rekonstrukció, ha az adott mű esetében a „művész keze nyoma" zárójelbe kerül, többnyire konceptuális vagy kinetikus művek, illetve environmentek, installációk esetében. A csekély számú magyar példa közé tartozik Erdély Miklós több művének rekonstrukciója, valamint Pauer Gyula 1978-as, híres Tüntetőtábla-erdőjének Rauschenberger János által 2015-ben az eredeti helyszínen való újraépítése. E felsoroláshoz csatlakozik az 1993-ban a székesfehérvári Bartók Béla téren felállított Deák Dénes-kút, az írásom címében említett alkotás, amelynek rekonstrukciójában magam is részt veszek. A művészeti-művészettörténeti rekonstrukció definiálásával, jelenségével foglalkozó diskurzus - függetlenül a rekonstrukció formájától (például rajzi, virtuális, materiális stb.) - magyar nyelven tulajdonképpen nincsen, a fogalom pedig - a szó köznyelvi használatából fakadóan is - korántsem magától értetődő. A kérdéskör komplexitását mutatja, hogy a rekonstruktőrök egy sor specifikus problémával (például jogi, etikai, műfaji, művészetelméleti kérdésekkel) kénytelenek szembenézni. A jelen írás középpontjában álló materiális rekonstrukció „intézménye" szoros kapcsolatban áll az emlékezéssel, a kulturális emlékezettel, vagyis végső sorban az egyén és/vagy egy emlékezetközösség önértelmezésével, következésképpen emlékezetpolitikai vetülete is van. Az emlékezés vagy a nosztalgia egy formájaként felfogott rekonstrukció mellett megfigyelhető a teljes rekonstrukciók egy másik motivációja is, amelyet a legcélravezetőbb talán a muzeológiához kötni, erre jó példa a gyűjteményes Erdély Miklóskiállítások esete: a rendezők felismerték, hogy megsemmisült művek materiális rekonstrukciója nélkül a kiállítások egyszerűen hamis képet közvetítenének Erdély művészetéről. Ide sorolhatjuk még egy-egy művészettörténeti szempontból (utólag) különösen fontosnak, központinak ítélt mű rekonstrukcióját is (lásd Schwitters első, hannoveri Merzbauját). A motivációk e két csoportját - különösen az utóbbi esetben - átszőheti egy harmadik, a kíváncsiság, a mű megtapasztalásának szakmai vagy emberi igénye. S a felsorolás minden bizonnyal bővíthető. A rekonstrukció motivációja mellett fontos a hitelesség kérdése is, minden rekonstrukció per definitionem ugyanis erre törekszik. A teljes rekonstrukciók esetében ezt mindig olyan tényezők egyedi összjátéka állíthatja elő, mint például az eredeti, megmaradt elemek beillesztése, a materiális jellemzők (anyag, méret stb.) szigorú másolása vagy például az olyan „tiszteletkörök", amelyekről Szőke Annamária is ír. Utóbbiak olyan próbálkozások, amelyek a művésszel és esetleg a konkrét művel egykor kapcsolatban állt személyek rekonstrukcióba uM 28