Új Symposion, 1975 (11. évfolyam, 117-128. szám)
1975-08-01 / 124. szám
14 A fekete lovas. Herczeg Ferenc színműve a Nemzeti Színházban. Uo. dec. 11. 281. o. 15 Két új magyar regényről. Uo. dec. 18. 299. o. 16 Uo. 17 Farkas Imre két könyve. Uo. 1920. jan. 8. 31. o. 18 Nagy Lajos: Fiatal emberek. Uo. márc. 11. 158. o. A következő néhány idézet is innen van. 19 Magyar írók — németül. Uo. 159. o. 20 Nem okozhat számunkra meglepetést Kázmér kurzus-ellenes állásfogalásának élessége, ha nem feledjük, hogy alig fél évvel korábban Új világ című cikkében szocialista meggyőződéséről tesz lelkes tanúbizonyságot. Himikus hangon köszönti a Tanácsköztársaságot, amikor »Minden dolgozó embert a marxista felfogás hajt a bérért dolgozó új proletariátus ideológiája felé . . .«; amikor »Szovjet-Magyarország.............látja a nem is oly végtelenségből kirajzolódó egyetemességet, az új élet teljességét, új szépségeit, amelynek minden variációja egyetlen nagy életritmusba fűzi az emberiséget, a közösségbe, a kommünbe.« Kázmér egy egész társadalmi réteg nevében gyakorol önkritikát: »Mi csak várományosai voltunk a boldog jövőnek, s úgy tűnt fel előttünk a szocializmus nagyszerű diadala, mint a napkirályfiak legendájában zengő, ragyogó függőkért, de a sötétség hatalma elnyomott bennünket, anyagi és erkölcsi nyomorúságokat fakasztott fel belőlünk a legsötétebb ösvényekkel s morzsolódtunk, elhullottunk, megalkuvókká lettünk — úgynevezett élőkkémáról-holnapra. A proletariátus diktatúrája szellemileg és társadalmilag is felszabadította a tisztviselői tábort, erkölcsében és kultúrájában megnemesítette és beleorganizálta abba az új társadalmi rendbe, mely a világháború éjszakáin átderengve egy új világtavasz napját derítette az összeomló Magyarország fölé.« (Magántisztviselők Lapja, 1919. jún. 4—5. o.) Említett önkritikáját nyilván az efféle kijelentései miatt kellett gyakorolnia: »Ellenforradalmárok, bárgyú, tutti-frutti emberkék, sajnálnivaló kreatúrák merészkedtek elő odúikból s már ujjongták a sikert, a háromszínű soviniszta Magyarországot, a demokráciát s az attól elválaszthatatlan szent kapitalizmust.« (A nagy Temetés. Magántisztviselők Lapja, 1919. jún. 9. o.) terror ideológiájának elfogadásával látszólag még messzebb megy, és még esztéta lényét is megtagadja. Herceg Ferencnek A fekete lovas című színművéről írt kritikája szerint: »... arra a végső meggyőződésre kell jutnunk, hogy meg kell térnünk magyarságunkhoz, hazafiságunkhoz, amelyet mint a nacionalista érzés új ideálját, szembe kell állítanunk minden szépségnek, minden érzéki gyönyörűségnek alternatív ideáljával«.1. Kázmér »új misztikuma«, »áthatolhatatlan új lehetősége« az »egységes, nagy Magyarország«. (A kiemelés tőle.) Ennek dacára esztétasága még ebben az írásban feléled, mert hiába kell kiemelni a »színpadi mondanivalót«, a »nagy alapérzét« (úgy tűnik, mintha e szókapcsolatok nemcsak utólagosan csengnének ironikusan) — a mű felépítését, művészi megoldásait bátran kifogásolja. E végső minősítés pedig még inkább karikírozza az előbbi kötelező bűnbánatot. Kritikai mércéjében nagy ingadozások tapasztalhatók. Láttuk már, hogy mennyire ellentmondásosan viszonyul a költői prózához, ezért meglepő, hogy általában szólva a magyar regényről, szokatlanul magasra emeli a mércéjét.15 Úgy látja, hogy a magyar regény, Bródy Sándor és Móricz Zsigmond kivételétől eltekintve, messze lemaradt a korszerű európai színvonal mögött, s még mindig egy múlt századi író, Kemény Zsigmond valósította meg eddig a legteljesebb epikai szintézist. Kázmér »komor, zord tehetség«-nek képzeli el a jövendő magyar íróját, aki »ökölbe szorított kézzel nézve szemben a tömegsikerrel, hogy megírja a „grand románt”«. Ennek szellemében alkot véleményt Cholnoky László és Nádas Sándor egy-egy művéről is. Az előbbinek Piroska című regényében az ragadja meg a figyelmét, hogy a »groteszkségek és a színes fantasztikumok elbeszélője...........visszakanyarodik az élethez s az élet egyszerű interpretálását nyújtja nekünk...«, majd pszichológiai-világnézeti vallomással folytatja: »... akik a szertelenségektől, a fantasztikusan különös látásoktól, a karikatúráktól elfordulunk, s a természetességet keressük, mert fantáziánk e lázas történelmi napokban nem tudja amúgy sem elfogadni az új akarásokat.«’'’ Az esztéta Kázmér tartózkodik az ellenforradalom akarásaitól. Realitás-igénye az »új akarások«-kal szembeni tartózkodását fejezi ki. Ezzel azonban még nem halt ki belőle a gyönyörködés vágya. Most is akkor érzi magát elemében, ha az író vagy költő életérzése az ő hangulataival rezonál. Ilyenkor még esztétikai érzéke is cserben hagyhatja. Farkas Imre érzelgős giccsei például elismerésre késztetik. Egyik szenvelgő, melodramatikus elbeszéléséről azt írja, hogy benne »Farkas Imre poézise a legszínesebb, legbágyadtabb, szinte halk és reszket«' — ez ma már komikusan is hangzik. Azt a kispolgárian idillikus, langyos, formailag is korlátolt lírát dicséri Farkas költészetében, amelyet a nálánál jóval tehetségesebb Szép Ernővel kapcsolatban egy évvel korábban bírált. Ez a humanista utópia bukását kísérő ízlésficam csak akkor lenne eltévelyedés, ha alig két hónap múlva (az önkritika után három hónapra) nem követné egy meghökkentően bátor esszé Nagy Lajosnak Fiatal emberek című elbeszéléskötetéről és vele összefüggésben a szociális irodalom morális értékéről.18 Az íróban »a régi világrend korhadt kapuit döngető, hallgatagon fenyegető gondolkodót« ismeri fel, »akit a lelki válságok és átalakulások hosszú sorozata állandó vággyal egy új erkölcsű világ felépítése felé ösztökél, amelynek alapja ne a tekintélyen, a lealázáson és megalázáson épüljön.« Jóval több ez Kázmérnál a nála szokásos önmagán való túlemelkedés percénél, hiszen írása etikai gesztus is. Nagy Lajos prózájának értékét abban jelöli meg, hogy »Tíz éves írói munkássága és szerepe sokkal mélyebb és magasrendűbb, hogy sem egyéni temperamentumok önvallomásait, vagy a programmszerűen szociálisát adná.« Nem impresszionista, de nem is agitál közvetlenül — egyszóval: »világszemlélete« van. Mint a nagy epikusoknak, van ereje, hogy egységükben és összefüggésükben szemlélje az élet kis és nagy dolgait, »nem úgy, mint a nagy romantikusoknál, akik egy erőltetett epizódot életté jelképesítenek...« E világszemlélet mégsem azonos a passzív kívülállással, mert »az összesek nevében beszél, felelősnek érzi magát az egész közösségért...«, továbbá, mert »megírja a vádiratot azok ellen, akik bűnösek ebben az egész emberteen emberiségben, az álműveltségnek és az álszenteskedésnek ebben a megvetett világában...«, végül pedig mert »Nem gyönyörködik a saját érzéseiben, hanem felrázza embertársai érzését, a feladata, hogy hasson, hogy tettre bírjon, ésszel, valósággal manifesztáljon.« Irodalomkritikus közvetve, irodalomról szólva aligha nyilatkozhatott bátrabban az új emberi viszonyok hazugságairól, mint Kázmér Ernő, akinek származása, osztályhelyzete, lapjának, A Hétnek világnézete nem magyarázhatja meg, nem tehette szükségszerűvé e határozott kiállást az érték mellett, az álérték ellen. Nagy Lajos példájában nemcsak egyedi jelenségre, hanem folyamatra ismert, ami a divatos pszichologizálást túlhaladva »lerántja az emberiség burkát, mindent magától értetődően akar meglátni és megmutatni az emberi őseszmék, az emberiesség, az igazságosság igaz lírájában.« A Hétnek ugyanebben a számában egy másik figyelemre méltó írása is van Kázmérnak, magyar írók elbeszéléseinek német nyelvű kiadását ismerteti.19 Itt már félreérthetetlen közvetlenséggel nyilatkozik az ország életének és kultúrpolitikájának nehézségeiről, nevek leírásától sem rettenve vissza: »... egyrészt elszakadnak tőlünk a magyar olvasók milliói, másrészt a megkisebbedett ország irodalmában ádáz harcok dúlnak a legfáradalmasabb reakció jegyében, a pekárok és császárelemérek látszólagos győzelme mellett.« E helyzet ellenében csak az érték délibábos, ez alkalommal csupán egy könyvecskével képviselt fogalmában kapaszkodhat meg. Azonban kétségtelenül az írástudói felelősségérzet magaslatán van,20 mikor kimondja, hogy »csak a legöntudatosabb, a legihletettebb magyar íróknak van létjogosultságuk bevonulni a világ irodalmába, ameddig a megcsontosodott, a múltat állítólag »méltóan« képviselő konzervativizmus, és az úgynevezett mai »kurzusképes« irodalom sohasem juthat el.« Három nevet említ csupán: a Babitsét, a Karinthyét és az »örök emberi mélységekbe világító« Révész Béláét, de ez is mutatja, hogy mint kritikus, a Nyugat demokratikus hagyományai fölött őrködik. Mély humanizmusukat emeli ki, s amiatt aggódik, hogy »vajon odakünn is jelentenek-e majd annyit, mint idehaza, vajon észreveszik-e, hogy éppen ez a három író csodálatosan, mindent kimélyítő emberi szeretettel, mindig csak költő!« (A kiemelés tőle.).250