Új Symposion, 1975 (11. évfolyam, 117-128. szám)

1975-08-01 / 124. szám

14 A fekete lovas. Herczeg Fe­renc színműve a Nemzeti Színházban. Uo. d­ec. 11. 281. o. 15 Két új magyar regényről. Uo. dec. 18. 299. o. 16 Uo. 17 Farkas Imre két könyve. Uo. 1920. jan. 8. 31. o. 18 Nagy Lajos: Fiatal emberek. Uo. márc. 11. 158. o. A követ­kező néhány idézet is innen van. 19 Magyar írók — németül. Uo. 159. o. 20 Nem okozhat számunkra meglepetést Kázmér kurzus-el­lenes állásfogalásának élessé­ge, ha nem feledjük, hogy alig fél évvel korábban Új vi­lág című cikkében szocialista meggyőződéséről tesz lelkes­­ tanúbizonyságot. Himikus han­gon köszönti a Tanácsköztár­saságot, amikor »Minden dol­gozó embert a marxista felfo­gás hajt a bérért dolgozó új proletariátus ideológiája fe­lé . . .«; amikor »Szovjet-Ma­gyarország.............látja a nem is oly végtelenségből kirajzo­lódó egyetemességet, az új élet teljességét, új szépségeit, amelynek minden variációja egyetlen nagy életritmusba fű­zi az emberiséget, a közösség­be, a kommünbe.« Kázmér egy egész társadalmi réteg ne­vében gyakorol önkritikát: »Mi csak várományosai vol­tunk a boldog jövőnek, s úgy tűnt fel előttünk a szocializ­mus nagyszerű diadala, mint a napkirályfiak legendájában zengő, ragyogó függőkért, de a sötétség hatalma elnyomott bennünket, anyagi és erköl­csi nyomorúságokat fakasztott fel belőlünk a legsötétebb ös­vényekkel s morzsolódtunk, elhullottunk, megalkuvókká lettünk — úgynevezett élőkké­máról-holnapra. A proletari­átus diktatúrája szellemileg és társadalmilag is felszaba­dította a tisztviselői tábort, erkölcsében és kultúrájában megnemesítette és beleorgani­zálta abba az új társadalmi rendbe, mely a világháború éjszakáin átderengve egy új világtavasz napját derítette az összeomló Magyarország fölé.« (Magántisztviselők Lapja, 1919. jún. 4—5. o.) Említett önkriti­káját nyilván az efféle kijelen­tései miatt kellett gyakorolnia: »Ellenforradalmárok, bárgyú, tutti-frutti emberkék, sajnálni­­való kreatúrák merészkedtek elő odúikból s már ujjongták a sikert, a háromszínű sovi­niszta Magyarországot, a de­mokráciát s az attól elválaszt­hatatlan szent kapitalizmust.« (A nagy Temetés. Magántiszt­viselők Lapja, 1919. jún. 9. o.) terror ideológiájának elfogadásával látszólag még messzebb megy, és még esztéta lényét is megtagadja. Herceg Ferencnek A fekete lovas című színművéről írt kri­tikája szerint: »... arra a végső meggyőződésre kell jutnunk, hogy meg kell térnünk magyarságunkhoz, hazafiságunkhoz, amelyet mint a nacionalista érzés új ideálját, szembe kell állítanunk minden szépségnek, minden érzéki gyönyörűségnek alter­natív ideáljával«.1. Kázmér »új misztikuma«, »áthatolhatatlan új lehetősége« az »egységes, nagy Magyarország«. (A kiemelés tőle.) Ennek dacára eszté­­tasága még ebben az írásban feléled, mert hiába kell kiemelni a »színpadi monda­nivalót«, a »nagy alapérzét« (úgy tűnik, mintha e szókapcsolatok nemcsak utólago­san csengnének ironikusan) — a mű felépítését, művészi megoldásait bátran kifogá­solja. E végső minősítés pedig még inkább karikírozza az előbbi kötelező bűnbá­natot. Kritikai mércéjében nagy ingadozások tapasztalhatók. Láttuk már, hogy mennyire ellentmondásosan viszonyul a költői prózához, ezért meglepő, hogy általában szólva a magyar regényről, szokatlanul magasra emeli a mércéjét.15 Úgy látja, hogy a ma­gyar regény, Bródy Sándor és Móricz Zsigmond kivételétől eltekintve, messze le­maradt a korszerű európai színvonal mögött, s még mindig egy múlt századi író, Kemény Zsigmond valósította meg eddig a legteljesebb epikai szintézist. Kázmér »komor, zord tehetség«-nek képzeli el a jövendő magyar íróját, aki »ökölbe szorí­tott kézzel nézve szemben a tömegsikerrel, hogy megírja a „grand románt”«. Ennek szellemében alkot véleményt Cholnoky László és Nádas Sándor egy-egy művéről is. Az előbbinek Piroska című regényében az ragadja meg a figyelmét, hogy a »groteszkségek és a színes fantasztikumok elbeszélője...........visszakanyaro­dik az élethez s az élet egyszerű interpretálását nyújtja nekünk...«, majd pszicho­lógiai-világnézeti vallomással folytatja: »... akik a szertelenségektől, a fantasztiku­san különös látásoktól, a karikatúráktól elfordulunk, s a természetességet keres­sük, mert fantáziánk e lázas történelmi napokban nem tudja amúgy sem elfogadni az új akarásokat.«’'’ Az esztéta Kázmér tartózkodik az ellenforradalom akarásaitól. Realitás-igénye az »új akarások«-kal szembeni tartózkodását fejezi ki. Ezzel azon­ban még nem halt ki belőle a gyönyörködés vágya. Most is akkor érzi magát elemében, ha az író vagy költő életérzése az ő hangulataival rezonál. Ilyenkor még esztétikai érzéke is cserben hagyhatja. Farkas Imre érzelgős giccsei például elis­merésre késztetik. Egyik szenvelgő, melodramatikus elbeszéléséről azt írja, hogy benne »Farkas Imre poézise a legszínesebb, legbágyadtabb, szinte halk és resz­ket«'­ — ez ma már komikusan is hangzik. Azt a kispolgárian idillikus, langyos, formailag is korlátolt lírát dicséri Farkas költészetében, amelyet a nálánál jóval tehetségesebb Szép Ernővel kapcsolatban egy évvel korábban bírált. Ez a huma­nista utópia bukását kísérő ízlésficam csak akkor lenne eltévelyedés, ha alig két hónap múlva (az önkritika után három hónapra) nem követné egy meghökkentően bátor esszé Nagy Lajosnak Fiatal emberek című elbeszéléskötetéről és vele össze­függésben a szociális irodalom morális értékéről.18 Az íróban »a régi világrend kor­hadt kapuit döngető, hallgatagon fenyegető gondolkodót« ismeri fel, »akit a lelki válságok és átalakulások hosszú sorozata állandó vággyal egy új erkölcsű világ felépítése felé ösztökél, amelynek alapja ne a tekintélyen, a lealázáson és megalá­záson épüljön.« Jóval több ez Kázmérnál a nála szokásos önmagán való túlemelke­­dés percénél, hiszen írása etikai gesztus is. Nagy Lajos prózájának értékét abban jelöli meg, hogy »Tíz éves írói munkássága és szerepe sokkal mélyebb és magasren­­dűbb, hogy sem egyéni temperamentumok önvallomásait, vagy a programmszerűen szociálisát adná.« Nem impresszionista, de nem is agitál közvetlenül — egyszóval: »világszemlélete« van. Mint a nagy epikusoknak, van ereje, hogy egységükben és összefüggésükben szemlélje az élet kis és nagy dolgait, »nem úgy, mint a nagy ro­mantikusoknál, akik egy erőltetett epizódot életté jelképesítenek...« E világszem­lélet mégsem azonos a passzív kívülállással, mert »az összesek nevében beszél, fele­lősnek érzi magát az egész közösségért...«, továbbá, mert »megírja a vádiratot azok ellen, akik bűnösek ebben az egész emberteen emberiségben, az álműveltség­nek és az álszenteskedésnek ebben a megvetett világában...«, végül pedig mert »Nem gyönyörködik a saját érzéseiben, hanem felrázza embertársai érzését, a fela­data, hogy hasson, hogy tettre bírjon, ésszel, valósággal manifesztáljon.« Irodalom­­kritikus közvetve, irodalomról szólva aligha nyilatkozhatott bátrabban az új emberi viszonyok hazugságairól, mint Kázmér Ernő, akinek származása, osztályhelyzete, lapjának, A Hétnek világnézete nem magyarázhatja meg, nem tehette szükségsze­rűvé e határozott kiállást az érték mellett, az álérték ellen. Nagy Lajos példájában nemcsak egyedi jelenségre, hanem folyamatra ismert, ami a divatos pszichologizá­­lást túlhaladva »lerántja az emberiség burkát, mindent magától értetődően akar meglátni és megmutatni az emberi őseszmék, az emberiesség, az igazságosság igaz lírájában.« A Hétnek ugyanebben a számában egy másik figyelemre méltó írása is van Káz­­mérnak, magyar írók elbeszéléseinek német nyelvű kiadását ismerteti.19 Itt már félreérthetetlen közvetlenséggel nyilatkozik az ország életének és kultúrpolitikájá­nak nehézségeiről, nevek leírásától sem rettenve vissza: »... egyrészt elszakadnak tőlünk a magyar olvasók milliói, másrészt a megkisebbedett ország irodalmában ádáz harcok dúlnak a legfáradalmasabb reakció jegyében, a pekárok és császár­elemérek látszólagos győzelme mellett.« E helyzet ellenében csak az érték délibá­bos, ez alkalommal csupán egy könyvecskével képviselt fogalmában kapaszkodhat meg. Azonban kétségtelenül az írástudói felelősségérzet magaslatán van,20 mikor kimondja, hogy »csak a legöntudatosabb, a legihletettebb magyar íróknak van lét­­jogosultságuk bevonulni a világ irodalmába, ameddig a megcsontosodott, a múltat állítólag »méltóan« képviselő konzervativizmus, és az úgynevezett mai »kurzuské­pes« irodalom sohasem juthat el.« Három nevet említ csupán: a Babitsét, a Ka­­rinthyét és az »örök emberi mélységekbe világító« Révész Béláét, de ez is mutatja, hogy mint kritikus, a Nyugat demokratikus hagyományai fölött őrködik. Mély hu­manizmusukat emeli ki, s amiatt aggódik, hogy »vajon odakünn is jelentenek-e majd annyit, mint idehaza, vajon észreveszik-e, hogy éppen ez a három író csodálatosan, mindent kimélyítő emberi szeretettel, mindig csak költő!« (A kiemelés tőle.).250

Next