Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)
1969-08-08 / 185. szám, péntek
KIÁLLÍTÁS ELŐTT t és Nemrégiben baráti beszélyeközben megtudtam, hogy újabb, sorrendben a harmadik önálló kiállításra készül a fiatal festőművész, Labol József. Műtermében kerestem fel a szimpatikus kassai képzőművészt, aki főiskolás korában Pozsonyban sokat megfordult a magyar lapok szerkesztőségeiben, s akkori munkássága alapján reményteljes ígéret volt. LABOS József — mint annyi más háborút átélt fiatal — hosszú utja tett meg, míg eljutott a festőállványig. De akart, és tervei valóra váltak. Ma, a Pozsonyi Képzőművészeti Akadémia elvégzése után, már mosolyogva beszél az átélt küzdelmes évekről, s hogy más hozzá hasonló gyereknek megkönnyítse lépteit a képzőművészet felé vezető úton, a kassai művészeti népiskolában vállalt órákat, és az alkotó munka mellett örömmel foglalkozik a 7—8 éves gyerekek fantáziadús munkáival, bevezeti őket a művészi megformálás rejtelmeibe. Először talán nézzünk be a festő műtermébe. Az ablakok kicsik, a „terem" nyáron forró, télen hideg, befúj a szél, rossz a szigetelés, nedvesek a falak, szóval volna mit sorolni. — „De mit mondjunk? — szól a fiatal művész. — Az a fő, hogy legalább van hol dolgozni! Vannak többen a fiatalok között, akiknek egyáltalán nincs műtermük". — Vajon nem vetődött fel egy kassai művésztelep létesítésének gondolata a képzőművészeti körökben? — Igen, ez nagyon jó lenne. Sokan törték már rajta a fejüket az itteni képzőművészek, de valahogy elmaradt mindig a realizálás. Pedig ha azt nézzük, hogy a város fejlődése, kulturális igénye szempontjából mit jelentene egy ilyen művésztelep, akkor bizonyára többet törődnének ezzel a gondolattal nemcsak a képzőművészek, hanem a város vezetői is. De ez nemcsak itteni probléma. Emellett meg kell mondanom: a Képzőművészeti Szövetség Itteni szekciójának igen kevés a beleszólása az ilyen dologba. — Szerinted itt Kassán van-e olyan pezsgő művészi élet, amely kellőképpen kifejezi az itteni művészek súlyát és közéleti hatóerejét? — Sajnos, nincs. Legfőbb hibának azt tartom, hogy a Kassán megjelenő lapokban s művészkörökben nincs megfelelő szintű képzőművészeti kritika. Nincs aki megbírálná a műveket, s megmondaná: mi a jó, mi a rossz — de úgy, hogy azt el is lehessen fogadni. Nem dicséret kell, hanem az objektív, hozzáértő ítélet. Sajnos, az itteni újságírók csak arra szorítkoznak, hogy híradást adjanak egy-egy kiállítás megnyitásáról, de a művek mélyebb elemzésébe nem fognak. Nos és ha véletlenül elkerül valamelyikünk műve Pozsonyba, akkor egyszerűen letaglóznak a kritikusok. Nem magamról beszélek, mert rólam nem írtak rossz kritikát, így elsősorban a többiek nevében mondom ezt. — Most néhány szót önmagadról. — Két önálló kiállításom volt. Az első 1965-ben Kassán, majd 1967-ben Pozsonyban, a Cyprián-galériában, és most készülök az újabb kiállításra. Ezenkívül a Kelet-szlovákiai Galéria rendezésében 1967-ben részt vettem egy közös kiállításon Miskolcon. Sajnos, a kritikákat nem volt módomban hallani. • Sok művészembert tartanak egy-egy tájegység megörökítőjének, kifejezőjének. Vajon műveidben mennyire fedezhető fel a jó értelemben vett lokálpatriotizmus? — Mikor kikerültem a főiskoláról, az első időszakban nagyon érdekelt az elektronikus zene — valamikor elektrotechnikus is voltam — s ezt a zenét akartam képekben kifejezni. Később a Vasmű vonzott a maga monumentalitásával — de nemcsak a monumentális kifejezésre törekedtem. Kerestem a kifejezési formát saját gondolataimhoz. Kissé új volt ez a környezet az iskola eléggé kötött légköréhez viszonyítva, s ez jó volt nekem arra, hogy megszabaduljak ezektől a kötöttségektől. Újabban pedig inkább az elvont, gondolati témák vonzanak. Így a lokálpatrióta megjelölésénrám csak annyiban érvényes, hogy kassai vagyok. — Műveid között kevés az akt, a csendélet, vagy a tájkép. Sokkal több viszont a nagy emberi érzéseket kifejező allegorikus — majdnem absztrakt kép. Mi ennek az oka? — Rám igen nagy hatással vannak a különféle emberi katasztrófák, a háború, a nyomor, elnyomatás stb. és ezeket igyekszem egész munkásságommal kifejezni. Ilyen például a mostani Gigantomachia című sorozatom. S ha ilyen érzéseim vannak, akkor nem tudok festeni rózsacsokrot, vagy tájat. A csendélet-festéshez szerintem lelki nyugodtság kell. Én pedig nyugtalan alaptermészetű ember vagyok. Ugyanakkor vágyom, hogy festhessek csendéletet, mert igen megnyugtató hatással van rám. — A festészeten kívül van-e valamilyen kedvtelésed? — Nagyon szeretek az erdőkben járni, gombázni, halászni — természetesen ezekből az élményekből is képek születnek. — Végezetül még egy kérdés: milyen terveid vannak a közeljövőben? Nem készülsz valamilyen külföldi tanulmányútra? — Egyelőre nem. Elsősorban be szeretném fejezni a Gigantomachia című sorozatomat, s ezzel egyidejűleg elkészíteni az őszre tervezett harmadik önálló kiállításom anyagát. És sokat dolgozni, dolgozni szabadon, minden elkötelezettség nélkül, hogy kifejezésre juttathassam elképzeléseimet, művészi megfogalmazásban. Talán majd azután jöhet a külföld. — Ez egyben azt is jelenti, hogy nem szívesen dolgozol rendelésre? Például, ha a Madách Könyvkiadó felkérne könyv-illusztrálásra, kötésterv készítésére, vagy a többi szerkesztőségek a megszakadt együttműködés folytatására? — Nem, ezt nem mondtam. Sőt, örülnék neki. Nem a pénz miatt, hisz egy illusztráció, vagy kötésterv nem jelent sokat, hanem a kapcsolatok megtartását, s nem utolsó sorban felüdülést a nagyobb kompozíciók között, meg a közönséggel, az olvasó emberrel való találkozást is, mert szerintem az olvasó emberben van a legnagyobb érzékenység a képzőművészeti alkotások iránt. GYÜRE LAJOS J. Labol: A történelem forgószínpada (Gigantmachia-ciklus) (I. Laputka felv.) CS. HORVÁTH TIBOR SZÖVEGE # SEBŐK IMII BAJZA Kőbe vésett történelem A temető nemcsak örök pihenőhely, hanem történelemkönyv is. Fellapozható. Lapjai a sírkövek. Egyének, családok, népek életéről, tragédiáiról vall a kutató utódnak, és a vadrózsák övezte padon gondolkodhatsz a sors szeszélye és az élet múlandósága felől. A két évszázados pozsonyi András temetőben csend van. A hajnali harmat még fel sem száradt, a sírkertet övező magas kőfalon túl zöldséges kofák kínálják portékájukat, megrakott teherautók robognak Csallóköz felé, a kisállomás gurítóján asztmásan dohog egy mozdony ... ott kint minden mozog, siet, rohan ..., itt bent a sírok között csak a könnyű nyári szél hintáztatja a fűzfakisasszonyok földig omló lombhaját. A főúri gőg valamikor láthatatlan korláttal választotta el halottainak pihenőhelyét „plebstől". Ökéntelenül arra a a vaskos, többnyire piros színű, fonott kötélre gondolok, ami hómokban, a nagy katedrálisokban védte a nemesek és patríciusok ülőhelyeit. A temetőben nincs piros kötél, csak egy széles út a választóvonal és a kiváltságosak előjoga csupán annyi volt, hogy családi sírboltjaik a fal mellett húzódtak. A fal mellett, egy rozsdás rácsokkal elzárt, szeméttel, hulladékkal szennyezett sarokban találtam rá a legrégibb sírra. 1807-ben temették ide Eszterházy Anna Mária grófnőt. Grófnők és grófok, hercegek és a hercegnők egymás mellett és nehéz kőlapokkal letakart sírüreg felett lassan málladoznak az egykor gőgös nemesi címerek. Emeletmagas kripta, ormán piros betűk. Strasszer— Polgár család sírboltja. A gótikus portál felső mérműves nyílását egy szétbontott kartondobozzal borították be. A dobozon elolvasható a felírat: TESLA. Az ajtót lelakatolták és a lakatot belepte a pókháló. Egy fa mellett, félig a fűben, félig az út porában, kopott sírkő hever. Deisler Árpád honvédszázados, született Vízkeleten, 1877-ben, meghalt Ivanogorodban 1914. október 2-án. Kiszakadsz a jelenből és repülsz vissza az időben, a véres múltba ... első világháború! Géppuska kelepel, ágyú dörög és egy repesz vagy golyó eltalálja dr. Mrva Gyula szakaszvezetőt. Meghalt 1918. október 13-án. Édesanyja Mrva Mihályné még négy várta, azóta itt pihennek évig közös sírban a pozsonyi András-temetőben. Elhanyagolt, kopott sírokban álmodják örök álmukat városunk egykori polgármesterei: Mergl Károly, Brolly Tivadar, Drexler Gusztáv, Tallér Pál. Vallanak a kövek régen volt emberekről, régen volt időkről... Matkó Ferenc városi tanácsos, Pozsony történetének szorgos kutatója, dr. Kováts György, született 1843-ban, meghalt 1907-ben, városi főorvos, a gyermekkórház igazgatója ... sírján elszáradt, fehér virágok egy befőttes üvegben. Kopott, szecessziós kereszt, Itt nyugszik Riegele Alajos szobrászművész. Az alsósztregovai Madách-emlékmű alkotója, csak ennyit érdemel?! Málladozó sírkőbe vésett vitorlás hajó. Kopott, alig olvasható felirat: Jetting Károly, a pozsonyi Robinson, meghalt 1844-ben. A 19. sz. kezdetén sajátkezűleg készített vitorlás hajójával szelte át az óceánt. Ugyan ki tud ma már valamit a néhai Jetting Károly bátorságáról, ügyességéről? Elfelejtettük, hiszen az ember még a dédapja emlékét sem őrzi meg. Állj meg a pozsonyi Andrástemetőben az egyik sír előtt és olvasd a málladozó kő tanúságát: „Lord József — 1848—1849 szabadságharczbani százados meghalt 1899. április 7-én". Aztán nevek következnek, mindazoké, akiket ide temettek. A szabadságharc századosának leszármazottjai. Magyarok. Csak az utolsó szakított a hagyománnyal, csak az utolsó tagadta meg dédapját: „Ernest Alfons Lord, meghalt 1936-ban" ... Dr. Ortvay Tivadar jogakadémiai tanár 1843—1916. Otthon majd ismét olvasgatom Pozsonyról írt hatalmas művét, itt csak egy percre megállok vadrózsával és gyommal borított sírja előtt. Szerelmi vallomás és tragédia, egy fájdalomtól sújtott apa és férj panaszát hirdeti. Tízhavi legboldogabb házasságának legszebb álmaival hőn szeretett nőm, Hizsa Józsefné 1886. 8. 5. — 1910. 9. 10. és fia, József 1910. 9. 2. — 1910. 9. 7." Az anya boldog volt, életet adott, belehalt, a fiú egy hét múlva követte az anyját. Jársz a tántorgó, zuhanni készülő sírkövek között, és olvasgatod a neveket. Itt éltek a városban, pozsonyiak voltak, vajon milyen volt az életük, vajon kik voltak? Ki lehetett az a Camille Grenneville, aki több mint száz éve pihen az András temetőben, ki lehetett az a Sierich Katalin, aki 1826 óta pihen a fűzek alatt? A vadrózsák finomra metszett tüskekarmai megtépnek, amíg elérek egy bokrok közé bújt sírhoz. Pásztorsípos, női alak borul a sírra, fátyolos valami jóindulatú pozsonyi kőfaragó mester véshette kőbe a gyász barokk szimbólumát: „Kalmár József író, költő, címzetes gimnáziumi igazgató, Petőfi Sándor barátja, 1820— 1917. Ezt az emléket a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság támogatásával hozzátartozói és barátai emelték". Vajon milyen távolságra lehet innen a Duna utcai magyar iskola? Kétszáz—háromszáz méter? Milyen szép lenne, ha az iskola tanulói, a tanári kar és a szülői munkaközösség úgy gondoskodna erről a sírról, mintha régen meghalt, de emlékeinkben örökké élő íik apánké lenne, azé, aki Petőfi Sándor barátja volt! Történelmet nemcsak az iskolában tanulhatunk, hanem a pozsonyi András temetőben is! PÉTERFI GYULA Kulturális hírek • Leonyid Ljubasevszkij és Keszi Imre írják egy magyar— szovjet koprodukciós Liszt Ferenc-film forgatókönyvét. A film rendezője Keleti Márton lesz, a zongoraszólókat Szvjatoszlav Richter játssza. • Delhitől huszonnégy kilométerre, Mohar Nagar városkában megkezdték az első indiai filmváros építkezéseit. Mohar Nagarban jövőre már forgatják is az első filmet. • A berlini Staatsoper bemutatta Leo Spies Don Quijote című balettjét, Lilo Gruber rendezésében, Heinz Rögner vezényletével. A nemes lovag szerepét Hannes Vohrer táncolta. • Nello Gatti olasz festőművész azt állítja, hogy az Apollo 11-et az ő kozmikus témájú festményei alapján konstruálták meg. Ezt megírta Nixon elnöknek is, akitől másfél millió dollár kártérítést követel „szerzői jogának eltulajdonítása" miatt. • Bern, Svájc fővárosának idei irodalmi nagydíját Friedrich Dürrenmatt svájci írónak ítélték. Ünnepélyes keretek között adták át neki a tizenötezer frankos díjat. • Chopin-szobrot lepleztek le Zelazowa Wola-ban, a nagy lengyel zeneszerző szülőfalujában. • Ezerhatszáz éves kopt város romjaira bukkantak a régészek Alexandriától délnyugatra. Az ásatás során egy kolostor és egy bizánci stílusú templom romjait tárták fel. • Megkezdődtek Franciaországban a Napóleon születésének 200. évfordulójáról való megemlékezések. Az első ünnepséget Korzika szigetén tartják meg, ahol a császár született. A francia nemzeti színház, a Comédie Francaise társulata, Ajaccióban vendégszerepel, s még néhány korzikai városban tart ünnepséget, klasszikus színművek előadásával. 1989.