Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-30 / 30. szám
Óhatatlanul is hetekig, hónapokig foglalkoztat majd a Nemzetek Színháza ’82 szófiai fesztiválja, hiszen a hazaérkezést követő első gondolatok hevenyészet megfogalmazása után kívántatik a megfontoltabb mérlegkészítés, a látottak rendszerezése. Szocialista országban először rendezték e világszínházi bemutatót, s éppen ezért egyik baráti országból érkező vendégnek sem volt közömbös, milyen lesz a fogadtatása egyik vagy másik produkciónak. Aztán együtt örültünk a fesztiválklubban, különösen akkor, ha a labdarúgó-világbajnokságon szerepelt csehszlovák és magyar válogatottak mérkőzései után a két ország színpadi produkcióira terelődött a szó. Ezekből aztán egyértelműen kitűnt, hogy mindkét országnak jobb a színházi válogatottja. Bevalljuk vagy elhallgatjuk, a színházi fesztivál sem akadályozta meg, hogy egy-egy fontosabb mérkőzést nézzünk végig, ha nem esett egybe az előadásokkal. Ennek kapcsán utópista vágyaim is támadtak, amelyek szerint talán eljön az idő, amikor a labdarúgó-világbajnokság pihenő napjain az éppen folyó világszínházi fesztivál előadásait nézve izgulnak a focisták, az edzők, az akkreditált újságírók és több százmillió szurkoló. A sportolástól még este sem szakadtunk el. Sőt, a passzív szurkolás helyett, esetenként a szenzációszámba menő előadások kezdete előtt a színházak bejáratánál még jegyeinket és újságíró igazolványunkat lobogtatva is csak közelharc árán jutottunk túl a szófiai fiatalok tömegén, akiknek (ez már a nemzetközi fesztiválok kísérőjelensége) nem jutott jegy. Öröm volt látni, hogy ennyien szeretik a színházakat. Az öröm akkor teljesedett ki igazán, amikor megtudtam, hogy a brnói Divadlo na Provázku szabadtéri előadásra is vállalkozott. Előző két bemutatkozásukra sokan nem jutottak be, így az Ivan Vazov Nemzeti Színház előtt kétezer tömeg ünnepelte a színészet legmagasabb régióit bejáró művészeket. S ha a Nemzeti Művelődési Palota nézőterére egyszerre nem kétezren férnének be, bizonyára a budapesti Várszínház Csiksomlyói passióját is meg kellett volna ismételni. A barátság őszinte megnyilvánulásainak lehettem tanúja, amikor Kővári Katalin rendező, a brnóiak sikerétől fellelkesülve a másnapi csehszlovák sajtóértekezletet is végighallgatta. Persze, neki már széles ismeretei vannak a csehszlovák színházi kultúráról, hiszen rendszeresen jár prágai színházakba, az ostravai fesztiválra, s nagy értője és tisztelője Lubomir Vajdicka rendező művészetének. Hozzá hasonló lelkesedéssel szólt a Győri Balett Don Juan árnyéka rajtunk című műsoráról Petr Osizlg, a brnóiak dramaturgja. Sorolhatnám a neveket tovább is, hiszen a sikerek, az igazában értékes produkciók nyomán kölcsönösen magasra csapott a barátkozási kedv, s ez alól a művelődési minisztériumok, a színházi szövetségek és maguk a színházak vezetői sem voltak kivételek. Csak remélni tudom, hogy a Szófiában létrejött barátságokból, alkotói kapcsolatok is születnek. Egymástól nagy földrajzi távolságokra alkotó emberek már-már egzotikusnak kikiáltott produkciójáról a találkozás alkalmával derült ki, hogy a nemzeti jelleg nem akadálya az idegen nyelvi közegben létrejövő kommunikációnak. A szakmai és közönségsikert elért együttesek meghatározó jellemzője, hogy színpadi eszközeikben közvetlenek, kifejezésmódjuk eleme egyfajta nemzetközi színházi metanyelv. S mindebben szervesen illeszkedik a képzőművészetileg meghatározott, az előadás gondolatiságához a szcenika művészi eszközeivel csatlakozó színpadtér és a színészi játék deklamálástól mentes, a mozgás és a verbitás leírhatatlan szintézise, az emberek és a tárgyak együttes játéka. Vagyis ahogy azt a fesztivál egyik legnagyobb egyénisége, Jean-Luis Barrault mondta: .....nem szabad elfelejtenünk elsősorban a szerzőnek és mindazoknak, akik a színházat szolgálják, hogy a színház az ember, és hogy ha négy szál deszkán egy ember játszik, és körülötte nincs semmi, s ő kifejezési eszközeinek teljességével fejezi ki magát, az már színház, ha úgy tetszik, totális színház. Ha Barrault volt a fesztivál doyenje, akkor a Markó Iván vezette Győri Balett tagjai elnyerhették volna a ,,legszerényebb művészek“ címet. Ezek huszonkét-huszonhárom éves táncosok az alkotás gondolati tartalmai, kifejező eszközük - a tánc - tökéletes birtoklásának tudatában élve, a sikert, a népszerűséget az igazi művészetet követő természetes állapotnak tekintik. Nem mindenáron elérendő, hajszolandó „létfeltételnek“. Persze, nekik könnyű - mondhatná bárki, hiszen vezetőjük nemcsak művész, de mindenekelőtt az emberi alkotás pedagógusa. Azt tanítja teljes emberségével, amit balettintézetek, színiakadémiák soha nem tudnak: az alkotó munka és az ember fanatikus szeretetét. Az eddig emlegetett példák is bizonyítják, hogy Szófia azok számára hozott sikert, akik nem a megbotránkoztatást, a felszínes provokálást tekintik elsődleges kifejezési eszközüknek. Persze voltak előadások, amelyeknek szintén nem ez volt a céljuk, az elismerés mégis elmaradt. Ilyen volt például az ankarai Török Állami Színház Lear királya, amelyből éppen a színház nemzeti jellege hiányzott. Úgy akart európai lenni, ahogy azt csak egy angol vagy egy francia társulat teheti. Itt meg kell, hogy álljak egy pillanatra, hiszen a nemzetközi siker fogalmát, tényét vizsgálva közelítettem meg a nemzeti színházi karakter fogalmát. Fontos hozadéka ennek a szófiai seregszemlének, hogy a válogatás bizonytalanságain túlnőttek azok az együttesek, amelyek nemzeti színházi kultúrájuk sajátosságaira épített, de az emberiség mindennapjainak legégetőbb problémáiról valló produkciókat mutattak be. így képviselte hazánkat a két világháború közötti cseh forradalmi avantgárd színház eredményeit továbbfejlesztő stúdiószínházak egyike Brnóból. Ezért lehetett érdekes a szakemberek számára a szlovák színházban újító törekvésekkel fellépő harmincasok-negyvenesek rendezői nemzedéke egyik képviselőjének, Jozef Bednáriknak nyitrai (Nitra) Lorca-rendezése. De emlegethetnénk a budapestiek Csíksomlyói passióját is, amely a népi színjátszás és a folklór látványszínházzá szinetizált terméke, így tükrözve az egyetemes magyar művelődésben ma is oly fontos szerepet játszó népiséget. Mindezek azonban csupán alkotóelemei mindannak, ami a Nemzetek Színháza fesztiválon egyértelmű szakmai sikert aratott együttesekre jellemző. Egyenként, kizárólagossággá emelve aligha jelenthetik korunk színházművészetének egyedül üdvözítő útját. Anatolij Efrosz szovjet rendező, akinek rendezését Jurij Ljubimovéval együtt hiányoltuk a fesztiválról, írta egyszer: „Én azt a művészetet szeretem a legjobban, amelyben megtalálom az élet elevenségét, közvetlenségét. .. Az, az érzésem, hogy a nagy tehetségeket az különbözteti meg a köznapi tehetségektől, hogy mély, komoly gondolataik mellett meg tudják őrizni közvetlenségüket is. Ez a drámaírókra, a színészekre, a rendezőkre, sőt a díszlet- és jelmeztervezőkre egyaránt vonatkozik.“ Nos, ezek az együttesek mintha csak erre válaszoltak volna. Végül is: egy szocialista országban először megrendezett Nemzetek Színháza fesztiválon a szocialista országokból érkezett társulatok aratták a legnagyobb sikert. Hiszen említhetném még akár a bukaresti Nottara Színház Karamazov testvérekét, a vendéglátók Nemzeti Színházában játszott Jordan Radicskov Repülési kísérletét, vagy a berlini Deutches Teather előadásában játszott Büncher-darabot, a Danton halálát. Kár, hogy a fesztivál ilyen biztos pontjai mellett bizonytalan, meghatározatlan szándékú, olykor szemléletében és stílusában is elavult produkciókkal találkozhattunk. DUSZA ISTVÁN ■ ■ ' w '/»s' ** ‘ * * * * “ %' * * ^ V%í#&í'í ®' 'á *ÍL/% 4 * » ■*. r * ’'.%*, j&'íifc IptmSm "É ’WsbBm _J?.; jg' ~ % s^ÉÉ* Ä Három előadás, egyegy pillanatkép és a rendezők nyilatkozata színházukról Karolosz Kun, a görög Technisz Állami Színház művészeti igazgatója, Arisztophanész Akharniabeliek című vígjátékának rendezője: - Színházunkra jellemző, hogy az antik drámák iránt régi vonzalom fűti művészeinket, amit a jövőben is szeretnénk ápolni, hiszen feladatunk az antik görög kultúra népszerűsítése. Az Akharniabelieknek hazánkban is nagy sikere volt. A több mint kétezer évvel ezelőtt írt Arisztophanész-darab aktuális, a mai nézőhöz közel álló mondanivalót tartalmaz, hiszen a béke, a háború és az emberek egyetértése örök témánk marad. Kandze Hideo, a japán No-színház Zeani- Za együttesének művészeti igazgatója: Két - Három No-dalamutattunk be a fesztiválon. A mai életritmus már Japánban sem engedi meg, hogy órákon át tartson előadásunk, ahogy azt a több mint hatszázéves, szigorú művészeti szabályaink előírják. Ez különösen akkor tűnhet kevésnek, ha közlöm, hogy a No-nak ezerhatvan darabja van. Színészeink valamennyit ismerik, de a közönség érdeklődésének és mai ízlésének csak kétszáznegyvenet tartunk megfelelőnek. Színészeink már gyermekkorukban elkezdik a tanulást, s tehetségüktől függően előbb vagy utóbb játszanak is gyermekszerepekben. Horia Lovinescu, a bukaresti Nottara Színház főigazgatója, Dosztojevszkij Karamazov testvérek-jének színpadi átdolgozója: - Szándékunk, hogy mához szóló gondolatokat közölve bemutassuk a szocialista művészetünket fűtő alkotói energiákat. Ezzel együtt szeretnénk egy minden részében mai színházat csinálni. Harcolunk az újért, klasszikusokat játszva követjük az író alkotta szöveget, de mindig mai formába helyezzük. Olyanba, amely eszmeiségével közel áll kortársainkhoz