Új Szó, 1985. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1985-03-12 / 60. szám, kedd
Párbeszéd a szülőfölddel Jozef Šturdik hatvanöt éves Hatvanöt éve, 1920. március 13-án született Križovanyban Jozef Šturdik nemzeti művész. A születési dátum is jelzi: ő is ahhoz a művésznemzedékhez tartozik, amely a fasiszta elnyomás, a második világháború tragikus időszakában indult el alkotói pályáján. Diákkorában egyaránt vonzotta az ecset és a hegedű, de amikor leérettségizett a trnavai gimnáziumban, már meghatározta életcélját. Bratislavában a Szlovák Műszaki Főiskola rajz- és festészeti osztályában Ján Mudroch tanítványa lett. Nemcsak mesterének dinamikus színválasztásának ecsetkezelése, gazdagsága hatott a fiatal művésznövendékre, hanem Mudroch egyértelműen haladó, a fasizmust elítélő magatartása is. Így aztán, amikor a tanárnak el kellett hagynia az iskolát, Šturdik is távozott és a Bécsi Képzőművészeti Akadémián folytatta tanulmányait. A felszabadulás után tért haza. Egyik megalapítója lett az Augusztus 29 képzőművészeti csoportnak, mely a Szlovák Nemzeti Felkelés erkölcsi és politikai hagyományait követve fejlesztette és gyarapította a szlovákiai képzőművészet haladó örökségét. Amikor Mudroch visszatér a főiskolára, egy időre Sturdik az asszisztense lesz, s ez akkori témaválasztásában is megmutatkozik: többnyire portrékat (önarckép, 1946), aktokat, városrészleteket, csendéleteket (Csendélet dinnyével, 1946), zsánerképeket fest. Egy párizsi tanulmányút 1946- ban nagy hatással volt Šturdik további művészi fejlődésére. Közelebbről is megismerkedik a falfestészettel, s ez kétségtelenül hatott későbbi, költői ihletésű freskóira (Tánc), a bratislavai Hviezdoslav Színház előcsarnokában. A párizsi múzeumokban, képtárakban látottak is tartós élményt, új inspirációt jelentettek a fiatal művésznek. Az ötvenes években a felszabadulás utáni világot, a nagy építkezéseket, a folyók megzabolázását megörökítő alkotások, a Szlovák Nemzeti Felkelés hőseinek emléket állító sorozat mellett Jozef Šturdik főleg könyvillusztrációival arat elismerést. A szülőföld dalait, a siratóénekeit, balladáit, történelmét rajzolja meg, klasszikus verseskönyvekhez (Krasko: Nox et solitudo, Mácha: Május, Wolker: Balladák, Hviezdoslav: Véres szonettek) készít illusztrációkat, de alkot finom, a költői gondolatot híven visszaadó toll- és tusrajzokat a kortársak: Andrej Plávka, Ján Kostra, Pavol Horov, Vladimir Reisel, Štefan Žáry és mások verseihez is. S hogy Šturdik mennyire benne él a költészetben, tanúsítja az 1971-ben megjelent, saját verseit tartalmazó kötet, a Polkruhy (Félkörök) is. Az utóbbi években Jozef Šturdik művészetében egyre inkább előtérbe kerül a tájfestészet. Akvarelljei, kombinált temperái a szülőföld poézisét fejezik ki. Vallja, hogy a festő vagy általában a képzőművész a tájhoz kötődő kapcsolat nélkül olyan, mint az eltévedt vándor, aki a sivatag homokján kívül semmit sem lát. A tájfestészet ismerete nélkül nincs igazi figurális festészet, mert az egyik - tartalmilag és formailag is - determinálja a másikat. Šturdíkot már gyermekkorától vonzotta a természet: a Trnavakörnyéki évszázados füzek, a keresztúri síkság, a széles horizontok. Később bebarangolta a Csallóközt, a Vágmenti vidéket a dunai torkolatig, a Dunatájat, a kis öblöket, a szigetek madártanyáit, a partmenti fövényeket, ligeteket. Ennek látványa egyre inkább tudatosíttatta benne, hogy az ember a táj része, itt vannak a gyökerei, s hogy a táj egyben az érzelmek belső világának kivetítése, az emberi lélek tükre. Ezeket a gondolatokat, a tájjal folytatott belső párbeszédet tükrözte 1973-ban Šturdik Versek a palettán című első jelentős önálló kiállítása. A festő költői világát idézik a képek lírai címei is: Várakozás, Álmodozások, Gondolatok, Emlékek, Hajnal, Alkonyat, Nyugodt esték, amikor a föld már elkezdi szürke szendergését, de a felhők még vidámak, még játszadozik fodros szélükön az alkonyat szelíd sárga színe. Másutt az ég is, a víz is, a föld is már felvette neutrális színét, amelyen enyhe sárgák, lilák, kékek, szürkék futnak át. Az a parányi reszketés, amellyel a hegedűs ujja leszorítja a húrt, megérződik olykor a festő ecsetvonásán is. Šturdik realista festő, aki a jelenlevő, a tapintható és látható szépségek igézetében alkot. Megmutatja, hogy a szabad táj is lehet szomorú és örömteli, lehet kísérteties, komor, lehet kacér, ünnepélyes, zárkózott és vidám - akárcsak az ember. A szép ott van a természetben: a fekete és fehér nyírfákban, a madarakban, virágokban, bokrokban. Ám a szép - csakúgy mint az igazság - összefügg a korral is, amelyben élünk, a művésszel, aki ezt ki tudja fejezni. És Jozef Sturdik ilyen művész. DELMÁR GÁBOR (ČSTK-felvétel) Kik „csinálják“ a színházat? Gondolatok egy előadás kapcsán Szinte első perctől az utolsóig látjuk őt a darabban. Tevékenysége fontosságának tudatában él a színház naftalinszagú jelmeztára, a festékek, krémek között az izzadtság szagú öltöző légköbmétereiben. Jelenléte annyira természetes, megszokott, hogy az öregedő színész olykor már észre sem veszi. Bár társalog vele, karját emeli, amelyre szinte észrevétlenül felcsúsznak a zakók, felöltők, palástok, köpönyegek. Mikor mit kíván a JÁTÉK. Norman, a színházi öltöztető és Sir, az öreg színész különösen keserű játéka ez a színházért a színházban. Játék, amely örök harc is a létezésért, a munkáért, az értékek elismertetéséért, a nézőért - az életért. Egy angliai társulat ,,munkásai“ ők, a katonai behívók, a vad német berepülések Angliájában. Már maga az öregség, az el-elhalványuló emlékezet, a meg-megbicsakló láb is elegendő lenne egy színházról szóló dráma megírásához. Ronald Harwood Az öltöztető című darabja azonban sokkal több feszültséget, drámai konfliktust, kibontásra váró gondolatot tartalmaz. Ahogy az már jó daraboknál lenni szokott, a rendező dönti el, mit helyez a hangsúlyos középpontba, mit és hogyan mondat el a színészekkel. A dráma szövege mindig ugyanaz lesz, de az előadás más: sajátos, egyedi, felkavaró, nyugtalanító, sodró, lendületes, lüktető. A jelzőket a kritikusok választják, hiszen a rendező „csak“ jó és igaz színházat akar teremteni... De mi történik akkor, ha ez a szándéka a nézőn kívülálló okok miatt nem valósul meg. Valami gyermeki kíváncsiság születik az ott ülőkben, a „miért?“ szüntelenül ott motoszkált bennük. A Szlovák Nemzeti Színház Kisszínpadán látott előadásban minden lehetőség meg van ahhoz, hogy az első perctől az utolsóig lekösse a néző figyelmét. Csakhogy Miloš Pietor rendező mintha a drámában olvasható gondolatok közül egyet sem akart volna a középpontba helyezni, összemosódnak a jelentéssíkok, s mindenki drámájából mindenki unalma lesz. Az öltöztető - Norman - szerepében Martin Huba a beteges vonzódáson felülemelkedő emberi hűséget hangsúlyozta. Nem ragadtatta magát az effajta „férfiakra“ jellemző féltékenységi jelenetekre. Minden ilyen megnyilvánulása a szinte már vak hűséget, a vég nélküli kitartást hangsúlyozta. Olykor ezért is hihette a néző, hogy Norman drámáját látja, az emberét, aki arra is képes, hogy a már halott Sir el sem kezdett naplójának ajánlásában felsoroltak közé beírja a maga nevét. Kegyetlenül igaz ábrázolása ez annak az embernek, aki a nagy megdicsőülések és a nagy bukások, a csillogás és a mocsok, a küzdés és a gyávaság, az igaz és a hamis ennyire koncentrált terében - a színházban - mindig a háttérben kénytelen élni, miközben maradandóságra vágyik. Ajtók, függönyök, jelmezek, színészek takarják el őt a közönség elől, így amikor a légósziréna hangja után életében először áll a függöny elé, és maradásra, hűségre szólítja fel a nézőket, önmaga hűségét érezteti. Azt a hűséget, amely nélkül nem lehetnek színházi sikerek, nem játszhatnak színészek, nem megy fel a függöny, nincs előadás, nincs színház. A színházi „kisemberek“ drámája az övé. Ahhoz, hogy mindez egy előadásban pontosan igaz lehessen, az előadás létrehozóinak őszintén szeretniük kellene ezeket a kisembereket... A színész - Sir - szerepében Czibor Filčik a szinte csak önmagával törődő színészt formálta meg. Ez az öreg ember a látszólagos önfeláldozásban is önmagára gondolt. Látszatra a „szent“ művészet iránti elkötelezettsége viszi testének és szellemének utolsó erejével is a színpadra. Csakhát tükröt tart neki a társulat, amelynek olyan színészek a tagjai, akik megfeneklettek, emberi mivoltukban meghasonlottak. Az előadások ügyelője (Viera Topinková), aki csak a botránytól retteg. A hideg Lady (Mária Kráľovičová), akit már csak az automatizmusok löknek a színpadra. A fiatal Irena (Zuzana Kočáriková), aki fiatal kezdőként keresi az öreg színészigazgató férfikegyét, így remélve előrelépést a színészi ranglétrán. Nem véletlen tehát, hogy Sir, ez a színpad közelében haldokló öregember átéli - bár nem tudatosítja - társulata agóniáját is. Színház a színházban - nem mai keletű dolog ez a drámaírásban. Ebben a kettősségben olykor megkettőződik az igazság, s mint kettős tükörben a kép: a tragédiára tragédia vetül. Harwood drámája egy ilyen hatásmechanizmus révén lesz tragikomédiává. Az emberi hűség abszolútuma, a színészi kitartás és önfeláldozás halálig tartó ereje, a kisebb-nagyobb emberi gyarlóságok végül egyetlen dolgot céloznak: az előis adást, a játékot, a színházat. De milyen az az előadás, amelyben egy hamis romantikájú, ripacskodó társulat a Lear királyt játssza? Szánalmasan nevetséges. A tragikumot pedig a színészek, az öltöztető, az ügyelő, a statiszták kulisszák mögötti élete, az értéktelen produkcióba vetett hitük szüli. A hely- és kormeghatározás, az önismeret hiánya az életben is szülhet ilyen hamis azonosságtudatot. Minden esetben magában hordozva a jószándék tragédiáját, az emberfeletti erőfeszítés szánalmasságát. Mindez akkor válik veszélyessé, ha egy közösség hallgatólagos egyetértésben célként, igazi értéknek véli a létrehozott álértékeket - a színházi giccset. DUSZA ISTVÁN - ÚJ FILMEKAz állatok válaszolnak (magyar) Szenvedélyesen hű témájához, hű a természethez Kollányi Ágoston, a magyar természetfilmek nagymestere. 1978-ban készült egész estés alkotásában megejtően szép, lírai képsorokban tesz kísérletet az állati magatartás mozgatórugóinak kutatására, eljutva így a modern viselkedéstudomány (etológia) legújabb eredményeihez. Kollányi a régi idők természetfilm-készítőitől eltérően nem csupán megfigyel, de nem elégszik meg a néző gyönyörködtetésével sem; a természetben lezajló folyamatok összefüggéseire próbál választ találni, s néhány szép madárnál, pompás virágnál vagy érdekes rovarnál, állatnál többet kíván megmutatni. Eltér tehát az előre megkomponált állathistóriák hamis képet nyújtó útjától, s a korszerű természetfilmkészítés módszerét követi. Igen érdekes munka Az állatok válaszolnak. Kollányi Ágoston írórendező nem csupán Magyarországon, az Alföldön, hanem afrikai rezervátumokban, Tanzániában is vizsgálta, hogy az állatok magatartásában mennyi az öröklött mozzanat és mi az, amit egyedi létük tapasztalatai alapján tanultak meg, így például láthatjuk az afriAz utóbbi években látványosan megújuló ausztrál filmművészet az angol és amerikai minták másolásával szakítva tudatosan fordul a nemzeti hagyományokhoz, az ausztrál kulturális és történelmi tradíciókhoz, így szinte szükségszerűnek látszik, hogy az egyik nagy nemzeti sérelmet, a huszadik századi ausztrál történelem egy meglehetősen ellentmondásos és tragikus epizódját - az ausztrál csapatoknak a törökországi Gallipolinál elszenvedett, első világháborús iszonyatos vérveszteségét - filmen is megmutassák. Az ausztrál történelemnek ezt a háborús mozzanatát Peter Weir munkája állítja a figyelem középpontjába, önmagukban is kellőképpen felháborítóak a történelem tényei. 1915-ben a Dardanelláknál tervezett brit partraszállás „elterelő hadműveleteként“ hidegvérrel küldtek a biztos halálba több ezer brit alattvalót. Új-zélandi és ausztrál katonát. Az angol hadvezetés saját katonái érdekében áldozta fel őket, s szánta eleve halálra, mert a törökök kiűzése a bevehetetlen állásokból reménytelennek bizonyult. (A felesleges és elhibázott hadműveletet Winston Churkai keselyűt, amint követ vesz a csőrébe, hogy feltörje vele a strucctojást, a jóllakott róka viszont a betonozott udvar sarkában akarja elkaparni a tojást, hogy elrejtse magának inségesebb időkre, a majom a fa alá tett tükör mögött keresi hasonmását. Vancsa Lajos felvételei hitelesen örökítik meg a természet dinamikus mozgását, rámutatnak, mit kellene a jövőnek megőriznünk, milyen értékekre kellene vigyáznunk. Kollányi állandó operatőrével együtt többre becsüli a hatásosan funkcionáló beállításokat a természetfilmekben gyakran felbukkanó show-szerűen bravúros, csak éppen öncélú gégéknél. Harmincéves közös alkotómunkájuk garancia a felvételek minőségére, a ritkán látott gyönyörű képsorokra. Családi filmnek is szokás nevezni a természetfilmeket. Hiszen ha minket, „komoly“ felnőtteket nem is csábít jegyvételre, a gyerekek kedvéért mégiscsak nézői, s akaratlanul is befogadói leszünk. Egy-egy jól megkomponált természetfilm így képes hatni nemzedékek szemléletére. Kollányi Ágostoné is. chill, az akkori tengerészeti miniszter szorgalmazta, aki a kudarcba bele is bukott.) Gallipoli tényeit, legendáját és mítoszát idézi fel a film - megdöbbentő erővel, hiteles realizmussal. A rendező keveset beszél magáról a háborúról, filmje a háborúba készülő fiatal katonák mindennapi szokásairól, vágyairól, barátságairól szól. Egyszerű katonák tehát az alkotás hősei, olyan fiatalemberek, akik kedvelik a sportot, a versengést, akik gyerekes csínytevéseket követnek el, akiknek fejében meg sem fordul a gondolat: mit, miféle érdeket, s miféle fenyegetéssel szemben kellene védelmezniük hazájuktól sok ezer mérföldnyire egy idegen ország idegen tengerpartján. a klasszikus módszert választott rendező: a történelmet az egyén, az egyszerű katona sorsa felől közelíti meg, az egyén életének tükrében mutatja meg a történelmi tragédia lényegét. Peter Weir kegyetlen józansággal, higgadtan, tárgyilagosan fogalmazza meg a háborúk hiábavalóságát, az elvakultság és önfeláldozás csatáját. Gallipoli - ez a kietlen, bevehetetlenül sziklás félsziget - tehát az esztelen háborúk hiábavalóságának a mementója.ym- A magyar természetfilm egyik kockája Gallipoli (ausztrál) Jelenet az ausztrál filmből ÚJ SZÓ , 1985. III. 12.