Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-03-27 / 12. szám

LEO ROSTEN . Egy Nem tudtuk, mi a keresztneve. (Egy tanítónőnek van egyáltalán keresztneve?) Holdképű, tömzsi, darabos nő volt, és mi ki nem állhattuk. Annyira utáltuk, amennyire egy csoport tizenkét éves gyermek Chicago nyugati részén mondjuk egy számtantanárt utálni ké­pes. Pedig nem is számtant tanított, és ezért talán még jobban utáltuk. Angolt oktatott, de az „oktatott" szó nem a megfelelő kifejezés arra, ahogy ő kínzott ben­nünket tanítási módszerével. Belénk verte a nyelvtant, a kiejtést, a mondattant. Gyakoroltatta velünk a fogal­mazást. Spencer kéziratát olvastatta és másoltatta, ami azt a célt szolgálta, hogy megtanuljunk olvasható­an írni. Ha bármelyikünk hibázott, Miss Cassey a bűnöst a táblához küldte. Amikor elhangzott a mondat, hogy „menj a táblához“, kivert minket a veríték, mert ez azt jelentette, hogy nehéz feladatokat kellett megolda­nunk. A helytelen megoldás negyven botütéssel járt. Külön kellett választanunk az alanyt az állítmánytól, alattomos mellékneveket kellett főnévvé alakítani, ha­tározószóból melléknevet képezni és mellékmondatok­ból önálló főneveket alkotni, bármennyire alárendeltek­nek is találtuk azokat. A nehéz feladatok emlékétől még most is összeszorul a torkom. Ha valamit rosszul oldottunk meg a táblánál, Miss Cassey azt kívánta, magyarázzuk meg, miért helyte­len, javítsuk ki, és magyarázzuk meg azt is, hogy most miért helyes. Lehet, hogy az eredmény jó, de a mód, ahogy megfejtettük, nem igazi, mondogatta. Talán csak sejtjük a helyes megoldást. De ez nem elég. Tudni kell, miért helyes, ez a fontos. Ahogy a tábla előtt ügyetlenkedtünk, Miss Cassey a csendbe és saját becsületességébe burkolózva író­asztala előtt ült és úgy figyelt minket, ahogy egy jó pásztor figyeli legelésző jószágát. Miss Cassey csak akkor engedett fel, amikor a tábla előtt álló bűnös befejezte munkáját és figyelmét ismét azoknak szen­telte, akik a helyükön ültek. - Nos, gyerekek - szólt­­, az első sor hibás. Ki tudja megmagyarázni miért?­­ Hangját soha nem emelte fel, úgy tűnt, képtelen igazán haragudni. Még csak nem is gúnyolódott. Ha rafinált módon bosszantgatni akartuk, túljárt az eszünkön. Nem csapkodott a könyvével, nem ejtett egyetlen haragos szót sem, nem tüsszentett, nem tett semmiféle megjegyzést. Csak éppen ránk nézett. Talán viccesnek találják, de ha egy Mount Rushmore képet látok, Miss Casseyre gondolok. Szemüvege éppen olyan volt, mint amilyet Theodor Roosevelt viselt, és arckifejezése semmiben sem különbözött George Washingtonétól. Azzal kezdtem, hogy utáltuk Miss Casseyt. Ez nem teljesen igaz. Inkább csak mímeltük az utálatot. Minden délután, amikor elleptük az iskolaudvart, s úgy üvöltöttünk, mintha földalatti börtönből szabadul­tunk volna, ki nem fogytunk a szidalmakból. Az egyik tanárra a házi feladat miatt haragudtunk, a másikra viharos kitörései miatt. Miss Cassey számára tartogat­tuk a legkeserűbb és legigazságtalanabb vádakat. Én is szidtam őt, én is panaszkodtam, mert egy fiúnak fontos kivívni a többiek együttérző elismerését. Titokban azonban napról napra nőtt Miss Cassey iránti tiszteletem. Csodálatos módon az iránta érzett szeretetem is. Megvesztegethetetlenségének hatása alá kerültem. Izgatott lettem és gyorsabban dobogott a szívem, amikor az osztályba léptem. Ahogy magyarázta a szavak közötti összefüggése­ket, Miss Cassey megértette velem és megvilágította előttem a dolgok rendjét. A mondatszerkezet ábrázolá­sa, amit annyira gyűlöltünk, felfedte előttem az angol nyelv leplezetlen szépségét. Miss Cassey a nyelvtanon keresztül megtanított logikusan gondolkodni. Rávezetett arra, hogy a nyelv­tan törvényei nem a képzelet bilincsei, hanem fensé­ges útvonalak, amelyek az önkifejezéshez vezetnek Azt hiszem, Miss Casseynek sejtelme sem volt arról, mekkora hatást gyakorolt rám. Nem érdekelte különö­sebben egyetlen diákja sem, csak a szavak érdekelték, maga a tanítás volt a katekizmusa, azt érezte hivatásá­nak, a tábla volt az ö tudáshoz vezető csodálatos eszköze. Miss Cassey nem erőltette, hogy szeressük őt, közömbös volt számára a népszerűség. A tiszteletet elérte. Tisztában volt azzal, hogy sokkal többet tud nálunk, és tudását igyekezett átadni nekünk. Ügyes­ségre és céltudatosságra nevelt minket. Az ő tanítási módszerei elkerülték a modern pedagógia - szerintem - átkát, az erőltetett, színlelt barátkozást tanító és diák között. Miss Cassey tudta, hogy tanulni nem könnyű, és a fegyelem nem csökkenti a tudást.Talán gyanította, amiben én hittem: a nehéz munkával szerzett tudás jutalmát megkönnyített tanítással elérni nem lehet. A büszkeség, amit az akadályok leküzdése jelent, az önbecsülés, ami a problémák megoldásának köszön­hető - minél nehezebb a probléma, annál nagyobb a megelégedés - a kitartás eredménye. A szigorú tanárok idővel megszerzik a diákok hálá­ját, mert nem kényeztetik a diákot és megtanítják arra, hogy leküzdje természetes ellenállását a nehéz és unalmas feladatokkal szemben. Miss Cassey már rég nem él, de amit tőle tanultam, nem felejtem el soha. Még ma is, ha tudományos feladattal birkózom vagy önálló fogalmazványomon dolgozom, Miss Casseyre gondolok. Ilyenkor nagyot sóhajtok, előveszek egy ír papírt, dolgozni kezdek és megpróbálok rájönni a hibára, amit elkövettem, és azon töprengek, hogyan oldhatnám meg helyesen. Rágondolok tömzsi, darabos, kínosan precíz tanító­nőmre. Beleizzadok az erőlködésbe, hogy munkámat megtisztítsam a fölösleges frázisoktól, enyhítsem az esetleges kétértelműséget és legfőképpen a zavaros kifejezéseket, amelyek ott lappanganak minden nyelv­ben és kínozzák mindazokat, akik írni, fogalmazni kényszerülnek. PERTL-CTELKA fordítása é kkm. m­em Szilva József rajza S­ankt Severin. Katonaiskola. Tornaterem. Az évfolyam két sorba rendeződve világos zsávoly­­blúzban áll a nagy gázcsillárok alatt. A tornatanár - kemény, barna arcú, gúnyos tekintetű fiatal tiszt - sza­badgyakorlatokat vezényelt, most osztja be szerekre a csoportokat.­­ Első csoport nyújtó, második korlát, harmadik csoport bak, a ne­gyedik kúszás! Végeztem! És a fiúk könnyű, kolofóniummal szigetelt cipőikben gyorsan szétszé­lednek. Néhányan tétovázva, kény­szeredetten állnak a terem közepén. Ők a gyenge tornászok, nem lelke­sednek a szerekért, a húsz térd­­mélyhajlítás már kifárasztotta, felka­varta őket, zihálnak.­­ Csupán egyikük, az ilyen alkal­makkor rendszerint legutolsó Gruber Kari áll már a mászórudak előtt, melyeket a teremnek egy homályo­sabb sarkában szereltek fel, közvet­lenül az öltözőül szolgáló benyíló mellett. Megragadja a legközelebbi rudat és olyan rendkívüli erővel húz­za előre, hogy az szabadon lengeni kezd a gyakorlóhelyen. Gruber le sem veszi a kezét róla, meglehetős magasan megkapaszkodott rajta, ott lóg, s amit eddig sehogy sem tudott megérteni, lábait most önkéntelenül mászáshoz keresztezi, így várja be a csapatot, és szemmel láthatóan nagy elégtétellel szemléli a kis len­gyel altiszt meglepett bosszúságát, ahogy rászól, hogy szálljon le. De ez alkalommal Gruber még engedetlen is, és a szőke Jastersky altiszt végül is kiabálni kezd:­­ Nos, vagy lejön, vagy felmászik, Gruber! Különben jelentem a főhad­nagy úrnak... És erre Gruber mászni kezd, előbb hevesen, kapkodva, lábát kis­sé felhúzva és tekintetét felfelé for­dítva, némi félelemmel méricskélve a rúd hátralevő, mérhetetlenül hos­­­szú szakaszát. De aztán lassul a mozgása, és mintha minden moz­dulatot mint valami újat, kellemeset külön élvezne, magasabbra húzóz­­kodik, mint általában mászni szok­tak. Nem törődik a különben is inge­rült altiszt idegességével, mászik, csak mászik, egyre felfelé néz, mint­ha a terem tetején egy kivezető utat fedezett volna fel, s azt akarná most elérni. - Bravó, Gruber! - kiált át valaki az első csoportból. Erre már egész csomó szempár irányul felfelé, egy időre elnémul a terem - de épp ebben a pillanatban, amikor minden tekintet Gruber alakjára tapad, s fent a magasban, a mennyezet alatt olyan mozdulatot tesz, mintha le akarná magáról rázni ezeket a pil­lantásokat, s mivel ez nyilvánvalóan nem sikerül, odakötni őket a csu­pasz vaskampóra, úgy suvad le a si­ma rúdon, hogy még fölfelé bámul mindenki, mikor ő már rég lent áll, szédelegve, kiforrósodva és külö­nös, fénytelen szemmel bámul égő tenyerébe. A közelében álló növen­dékek egyike-másika megkérdi tőle, mi ütött ma belé: - Csak nem akarsz az első cso­portba bejutni? Gruber nevet és mintha válaszol­ni akarna, de meggondolja magát s gyorsan tesüti a szemét. És amikor a zaj és robaj ismét felerősödik, csendesen behúzódik a falmélye­désbe, leül, félénken körülnéz és lélegzetet vesz, gyorsan, egyszer, kétszer, és ismét nevet és mondani akar valamit... de már senki sem törődik vele. Csak Jerome látja, aki szintén a negyedik csoportban van, hogy újra a kezét nézi, egész közel ráhajolva, mint aki rossz világítás­ban akar kisilabizálni egy levelet. Kis idő múltán mellé lép és megkérdi: - Felsebezted magad? - Micsoda? - kérdez vissza ijed­ten Gruber megszokott, nyálon át­bukdácsoló hangján. - Mutasd csak! - Jerome meg­fogja Gruber egyik kezét s a fény felé fordítja. Lehorzsolódott a rúdon. - Tudd meg, hogy nekem van mivel bekötni - otthonról mindig ellátnak angolt a passzal -, majd gyere utána hozzám. - Gruber azonban mintha nem hallotta volna, egyenesen elő­renéz a terembe, de mintha valami bizonytalant látna, talán nem is a te­remben, talán odakünn, az ablak előtt, noha már sötét van, késő és ősz. Ebben a pillanatban felhangzik az altiszt pökhendi hangja: - Gruber! - Gruber meg sem mozdul, csak kinyújtott lába csúszik mereven és ügyetlenül egy kicsit előbbre a sima parketten. - Gruber! - üvölt az altiszt, s megbicsaklik a hangja. Majd rövid várakozás után, gyorsan és rekedten, anélkül hogy a fiúra nézne. - Óra után jelentkezik. Hát majd én megmuta­tom ... - És az óra folytatódik. - Gruber - szól Jerome is, és odahajlik bajtársához, aki mind mé­lyebben dől hátra a fülkében­­, me­gint rajtad a sor a mászásban, a kö­télen, menj, próbáld meg, különben akkora cécót csap neked ez a Jas­tersky, tudod... Gruber bólint. De ahelyett, hogy felállna, hirtelen behunyja a szemét, és Jerome még beszél, mikor siklani kezd lefelé, mintha hullám hátán sodródna tova, lecsúszik a padról és Jerome­ csak akkor ébred rá, mi történik, mikor Gruber feje keményet koppan a pad fáján, aztán előrebi­­csaklik. .. - Gruber! - kiáltja reked­ten. Senki sem hallja. És Jerome tanácstalanul, lecsüngő karral áll, és szólongatja: - Gruber, Gruber! - nem jut eszébe, hogy a másikat felemelje. - Eltaszítják, s valaki rá­szól: - Barom! - egy másik félrelöki, és látja, hogy felemelik a mozdulat­lan fiút. Elviszik onnan, valószínűleg a szomszéd helyiségbe. Odaugrik a főhadnagy. Kemény, erős hangon rövid parancsokat osztogat. Mintha elvágták volna a sok fecsegő gyer­mek hangjának moraját. Csend. Csak itt-ott mozdul valaki, leng ki egy-egyszer, halkan leugrik valame­lyik, elkésett kis kacagás, van aki még semmiről sem tud. Aztán kap­kodó kérdezősködés: „Mi? Hogy? Kicsoda? Gruber? Hol?" És újra csak kérdések. Aztán megszólal­va­ RAINER MARIA RILKE laki hani tersky s szalad a dühtől re -Egy szimulár A föh Egyenes rapdálja, és erélyi és idönt A Grube a föhadn A négy fi­kel ostro­mi? Mi vi - Senki! a föhadn sak a tót mesterne val tom­­­a nyújtót kövér ei pesztett I bakon. indenki panaszkodik, én viszont általában elégedett vagyok az életemmel (meséli egy dalmáciai városban élő zenész ismerősöm, akivel tíz év után nemrégiben találkoztam). Zeneiskolá­ban tanítok, de játszom zenekarban, és még más­hol is, csak úgy, kedvtelésből. A társaságot soha nem szerettem különösebben, az embereknek csu­pán hangzásokat adtam, semmi mást, vagyis mondhatnám, a hangokkal egyfajta falat építek közéjük és magam közé. Talán éppen ezért foglalkoztam az utóbbi évek­ben csillagászattal. Úgy érzem, ez is folytatása a zenélésnek. Ahová a hang nem ér el, magam megyek a távcsövei, melyet a házam teraszán helyeztem el. A mozgás, egyik fényes ponttól a másikig, a bolygók felismerése, mindez nagy örömömre szolgál. Nem, ez nem vallásos élményt fakaszt. Csupán utazás a végtelen tájban. Derült ég - talán nincs is ennél gyönyörűbb. A pillanat amikor megnevezhetjük, amit látunk, s aminek a létezéséről és nevéről azelőtt nem volt tudomá­sunk, új világot, s egyben új szótárt nyit meg előttünk. Csakhogy (folytatja ismerősöm) mindezt nem azért mesélem, hogy az égbolt és a csillagok iránt lelkesítselek. Szavak nélkül, csendben folytathat­nám a szemlélődést, ha lehetne. Amikor már egy kicsit beletanultam, és szabadabban mozogtam az égi utakon, közbelépett a feleségem. Kezdetben úgy vélte, hamar túl leszek rajta, hiszen az egész nem több, mint visszamaradt gyerekkori játék. Minden egyes csillagra, melyet előző éjszaka láttam és amelyről meséltem neki, kiagyalt valami viccet, mint azt futó ismerősökkel szokás. Sem az égbolt térképe, sem pedig más, ezzel kapcsolatos dolog nem keltette fel érdeklő­dését. E foglalatosságom második esztendejében, ké­ső nyáron, mikor a látási viszonyok, ahogy mond­ják, a legjobbak, az ég kettőnk közé feszült. Minden távozásomra és visszatérésemre a tetőtérből vagy a teraszról, a könyvekben való búvárkodásaimra úgy reagált, mintha a szeretőmtől jönnék. Elég már ezekből a csillagokból, égi kalandozásokból! Pedig nem hanyagoltam el őt sem. Általában nyugodtabb és higgadtabb, így hozzá is figyelmesebb és gyen­­gédebb voltam. Egyébként meglehetősen rövid időt áldozhattam a csillagoknak. Az iskola, a gyakorlás, a fellépések, a rossz időjárás, a rossz látási viszo­nyok, vagy valami váratlan akadály kevés időt hagyott rájuk. Butaság volt veszekedni épp a csilla­gok miatt, de annyiban sem hagyhattam a dolgot. Ő, noha nem mutatott különösebb érdeklődést, mégis tudta kedvenc csillagaim és csillagképeim nevét, és dühösen emlegette őket. Mondhatnám, az égbolt a veszekedésben kelt életre ágynál­ DANIJEL DRAGOJEVIC­S- asztalnál. Éjszakánként, amikor tudtam, hogy vala­melyik megjelenik, mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kimenjek és megnézzem. Ő pedig

Next