Új Szó, 2022. június (75. évfolyam, 126-151. szám)

2022-06-16 / 139. szám

www.ujszo.coml 2022. június 16. KULTÚRA „Pályája önálló kategória" MúzeumCafé díjat kapott Jarábik Gabriella, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma igazgatója TALLÓSI BÉLA Pozsony. Jarábik Gabriella, a pozsonyi Szlovák Nemze­ti Múzeumhoz tartozó Szlo­vákiai Magyar Kultúra Mú­zeuma igazgatója kapta a budapesti Szépművészeti Múzeum által alapított mú­zeumi szaklap, a MúzeumCa­fé 2021-es évi elismerését: a MúzeumCafé díjat tegnap a múzeum Grendel Lajos Olva­sótermében vette át. „Jarábik Gabriella magát kultu­rális menedzsernek nevezi, de sok­kal inkább egy múzeumhálózat lelke és anyatigrise, kollégái mentora és támasza, jó ügyek kihajtója, előre­­mozdítója, a szlovákiai magyar kul­turális örökség gyűjtője, ápolója és egyben tartója” - mondta laudáció­­jában Gréczi Emőke, a MúzeumCafé főszerkesztője. Majd hozzátette: nemcsak irodal­mi és társadalomtörténeti emlékekre vigyáz, szülőházakra, levelekre, fo­tókra, relikviákra, hanem emberekre is, kurátorokra, múzeumpedagógu­sokra, muzeológusokra, akik hozzá hasonlóan a szlovákiai magyarság emlékeinek őrzését és bemutatását választották hivatásul. Gréczi Emőke elismeréssel beszélt az alsósztregovai Madách-kastélyról és a szklabonyai Mikszáth Kálmán Emlékházról: „A rövid életrajzi uta­lásokat követően a kiállítás a mű­vekről szól, Az ember tragédiáján és a Szent Péter esernyőjén keresz­tül válik igazán átélhetővé és meg­­szerethetővé Madách és Mikszáth - mondta. - Szobából szobába, egy alkotó elme gondolataiban barango­lunk, az olvasás leglátványosabb és legtöbb élménnyel szolgáló módján. Jarábik Gabriella és munkatársai ezt a lehetőséget választották az emlék­házak értelemmel való megtöltésére. Magyar írókról egy olyan vidéken, ahol már nem beszélnek magyarul.” Gréczi Emőke laudációjában kitért a Jarábik Gabriella által vezetett mú­zeum hihetetlenül gazdag és termé­keny fejlődésvonalára is, amely húsz esztendővel ezelőtt kezdődött, egy irodából, dokumentációs központból indult, s mára már a Szlovákiai Ma­gyar Kultúra Múzeuma Pozsonytól Kassáig tart. Pozsonytól Kassáig „vi­gyáz történeti és néprajzi tárgyak­ra, Madáchra, Mikszáthra, Márai­­ra, Grendelre. Jarábik Gabriella az első gondolattól szervezi és vezeti, ahogy a bő ötven éve általa alapí­tott Fókusz Színpadot Dunaszerda­­helyen. A szlovákiai magyar kultúra lelkének tartják. Pályája önálló ka­tegória a múzeumi világban” - zárta méltatóbeszédét Gréczi Emőke. Branislav Panis, a Szlovák Nem­zeti Múzeum főigazgatója kifejtet­te: „Mi, muzeológusok nemcsak a szakmai munkát végezzük el, ha­nem építészek és projektmenedzse­rek is vagyunk, anyagi forrásokat keresünk idehaza és külföldön, s ha kidobnak az ajtón, bemegyünk az ablakon. Mindez különösen érvé­nyes Jarábik Gabriellára, akinek az irányításával húsz évvel ezelőtt új fejezet kezdődött a Szlovák Nemzeti Múzeum történetében. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában dol­gozó kollégáink segítségével sikerült jelen lennünk Kassán is.” „Mérhetetlenül nagy megtisztelte­tés, hogy a MúzeumCafé szerkesz­tőbizottsága nekünk ítélte a 2021-es díjat - köszönte meg az elismerést Jarábik Gabriella. - Tudom, hogy személyre szóló, mégis hangsúlyoz­nám, hogy múzeumunk teljes kollek­tíváját illeti. Mert ha nem lennének mellettem olyan kollégák, akik ma­radéktalanul segítenek, akikkel meg tudjuk valósítani a kitűzött célokat, és ha a Szlovák Nemzeti Múzeum élén nem állna megértő és támogató veze­tés, akkor a múzeumi munkánkban, amit immár húsz éve végzünk, nem lehetne ilyen eredményeket felmu­tatni. De meg kell köszönnünk azt a sok segítséget is, amit a határon túlról kaptunk. Elsősorban Csorba Csillá­nak, aki az első perctől kezdve éve­kig, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, rengeteget segített ne­künk. Ezért én ezt közös díjnak te­kintem, közös múzeumi díjnak.” Jarábik Gabriella a MúzeumCafé díjjal és Gréczi Emőke, aki a díjazott munkásságát méltatta (Somogyi Tibor felvétele) 9 RÖVIDEN Szünetet tart a BTS fiúcsapat Szöul. A BTS tíz év után bi­zonytalan időre felfüggeszti te­vékenységét -jelentették be a koreai fiúcsapat tagjai egy videó­ban. A hír váratlanul érte az Ar­my (Hadsereg) néven tömörülő rajongókat, mivel a csapat pár nappal ezelőtt még új, megjele­nés előtt álló albumát reklámoz­ta. Most azonban elmondták, hogy mind a heten szólókarrie­rükre szeretnének koncentrálni, illetve valami mást, újat akarnak megtapasztalni. „Ígérjük, hogy egy napon visszatérünk, sokkal érettebben, mint most” - mond­ta Jungkook, a BTS legfiatalabb tagja. Az internetes fórumokon sokan úgy vélik, a hosszú össze­zártság vezetett ehhez a radikális döntéshez, mások azzal magya­rázzák a szünetet, hogy a csapat legidősebb tagjának hamarosan meg kell kezdenie kötelező kato­nai szolgálatát, amelyet minden koreai férfi köteles abszolválni 30 éves koráig. (juk) Squid Game, a valóságshow Szöul. A Netflix legnézettebb sorozatából, a koreai Squid Ga­­me-ből (Nyerd meg az életed) valóságshow lesz. Míg a soro­zatban a vesztesek meghalnak, a tervezett show-ban a legros­­­szabb, ami történhet velük, az az, hogy üres kézzel mennek ha­za. A sorozathoz hasonlóan 456 játékossal induló verseny fődíja 4,56 millió dollár lesz. A 10 részes valóságshow-ban a sorozatban látott játékok mel­lett újak is lesznek. A műsort Nagy-Britanniában forgatják jö­vőre, angolul beszélők jelentke­zését várják. (MTI) Több mint szomszéd­­ az évi szokásos magyar élménydózis Kifejezetten jó volt pozsonyi magyarnak lenni a múlt héten, legalábbis a művészlelkek dőzsölhettek a fővárosban. Nem érzek lelkifurdalást a ma­gyar állam pénzen dőzsölésért, bár tudom, hogy a nyolcadik alkalom­mal megrendezett Több mint szom­széd programsorozat elsősorban a helyi szlovákokat hivatott megszó­lítani. Viszont tény, hogy pozsonyi magyarként nem jutok hozzá ma­gyarországi lapokhoz, könyvekhez, lemezekhez, nem találkozhatok ma­gyar írókkal, képzőművészekkel, színészekkel, zenészekkel - illetve csak hellyel-közzel. Vagyis nem elé­gíthetem ki kulturális igényeimet, ami nyilván hatással van személyi­ségfejlődésemre, ízlésemre. A pozsonyi magyar kulturális hetet idén végre a megszokott idő­pontban szervezhette meg a Liszt Intézet, így hívják újabban a Po­zsonyi Magyar Intézetet. Nekem hiányzik a névből a kultúra szó, de ilyesmiért már Shakespeare Júli­ája is hazaküldött volna egy intő­vel. („Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos”) Szóval a működés számít, nem a név. És az intézet kitett magáért: színes, nívós programot kínált júni­us 6-12. között. Következzenek az én kedvenceim. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a V4-eknek kulturális viszonylatban igenis, van értelme. A négy ország művészei pályázhatnak támogatá­sért közös projektekre. Egy ilyen kooperáció gyümölcse a Visegrádi Szólamok koncertprogram, amely­nek négy résztvevője mára össze­szokott csapatot alkot. Körbeturnéz­­ták Európát, olyan szerzők művei­ i­vel, mint Vivaldi, Bartók, de Falla, i vagy Astor Piazzolla. A Klarisszák temploma dugig megtelt, és min­denki elégedetten távozott. Már évek óta a Vígszínházat hív­ják meg a pozsonyi dzsemborira, kevés szereplős előadásokkal, mo­nodrámákkal. Ez egyértelműen a helyi magyaroknak szól, nehezen feliratozható, de ha szlovák közön­ségre vágynának, nyilván egy moz­gásszínházat hívnának. Fesztbaum Béla remeklése, a Szülőfalum, Pest egy ismeretlen világba kalauzolt minket, Molnár Ferenc Budapest­jére, amelyet az író szenvedélyesen szeret, kritizál, átkoz és áld. Fontos mérce, hogy mosolyognak-e a zené­szek a színpadon az előadó poénja­in. Nos, Fesztbaum Béla többször is megnevettette őket, pedig ki tudja, hányadszor hallották tőle ugyanazt. A Nagycétényben gyerekeskedő, Komáromban érettségiző Borbély Alexandra egy tünemény. A vele szervezett, Szabó G. László által vezetett beszélgetés felölelte a szí­nésznő eddigi pályafutását, és apró titkokra is fény derült. Ezeket nem árulom el, hadd sajnálkozzanak, akik nem voltak ott a Hviezdoslav téren. Számomra különösen érdekes volt, hogyan vesznek fel egy rend­kívül nehéz filmes jelenetet, illetve milyen gondok gyötörték hősnőnket azon a a díjkiosztón, amelyen meg­­kapta az Európa legjobb színésznő­jének járó díjat. Szó esett a családi háttérről, szerencsés véletlenekről, meghatározó művésztanárokról, kollégákról, sőt arról is, hogyan kell csettintésre sírni vagy nevetni a ka­mera előtt. De vajon van-e létjogosultsága egy magyar kulturális hétnek Pozsony­ban? A 450 ezres városban 15 ezer magyar él. Legalább ugyanennyien ingáznak naponta 60-70 kilométe­res körzetből, vagy gürizik végig a hétköznapokat, hogy hétvégenként hazautazzanak, mondjuk Gömörbe. Nehéz megsaccolni, hányan járnak közülük kulturálódni hétköznapon­ként. A pozsonyi színművészeti egye­temen évek óta azt tanítják, hogy a fővárosban 2000 főre tehető azon polgárok száma, akik rendszeresen járnak színházba. Ne legyenek illú­zióink: a „rendszeresen” mindös­­­sze évi két-három alkalmat jelent. Ugyanez lehet a helyzet a kiállítások látogatóival, vagy a koncertjárókkal. Mégis úgy tűnik, érdemes ilyen jel­legű, özönvízszerű művészeti kíná­­lat-dömpinget prezentálni, mert so­kan véletlenszerűen döntenek, akár a rendezvény napján is, főleg ebben a poszt-Covid-időszakban. Ráadásul úgy tűnik, idén kora nyáron minden egyszerre zúdult a nyakukba. A lelkes szervezők jobb­nál jobb programokat izzítanak a maroknyi pozsonyi közönségnek, akikhez persze mások is csatlakoz­nak alkalmanként, de ők nem szere­pelnek a statisztikában, azaz részvé­telük esetleges. Vagyis felesleges itt és most azon keseregni, hogy egy­­egy programra a várnál keveseb­ben voltak. A cél a csendes többség megfertőzése, a véletlenül arra járók becserkészése. Mert belőlük lehet­nek a magyar kultúra értékeinek új felfedezői, azok a bizonyos nyitott, érdeklődő szomszédok. (juk) Borbély Alexandra és Szabó G. László (Fotó: Juhász Katalin)

Next