Uj Világ, 1949. december (2. évfolyam, 26-52. szám)
1949-07-29 / 30. szám
Péntek, 1949 július 29. Petőfi politikája bionyíték arra, hogy a nemzeti egységnek, a szabadságharcos erők öszszefogásának a politikája nemcsak összeegyeztethető azzal, de egyenesen megköveteli, hogy legyen egy öntudatos, szervezett, a forradalom vívmányaira és vezetésére éberen vigyázó balszárny, amely döntő ereje az átalakulásnak és amely válságos pillanatokban a nép élén meg tudja akadályozni az árulást. Palfi Sándor politikájában fejeződött ki legjobban — a mi számunkra is példaadóan —, hogyan egyeztethető össze a hűség a nemzeti egység gondolata iránt a forradalmi demokratikus éberséggel és egy bizonyos egészséges népi bizalmatlansággal, az átalakulásnak a felső rétegekből származó, tehát népi szempontból nem egészen megbízható v vezetői iránt. # Petőfi Sándor forradalmár volt, éppen ezért volt a legjobb, a legkövetkezetesebb szabadságharcos. Szembeszállt azokkal, akik nem akarták elismerni a forradalmi átalakulások idejének azt a legfőbb törvényét, hogy nincsenek "félmeggondolások, rothadt kompromisszumok és veszteni az.V£szt, aki nem mer az egészre rámenni. Petőfi mert! Élesen szembeszállt a megalkuvókkal, akik még a fegyveres harc közben is alkudozni próbáltak. PetőfiSándornak,a forradalmi politikusnak a nagysága abban állt, hogy ismerte és alkalmazni akarta a forradalmi átalakulásoknak azt a másik főtörvényét, amely szerint kíméletlen eréllyel le kell számolni az ellenség cimboráival és szövetségeseivel saját táborunkban. A szó a „belső bitangokról", amely a magyar demokrácia hároméves fejlődésében oly fontos szerepet játszott, tőle származik. Pest kiürítése után, 1849 január 10-én írta Debrecenben: „Megrázott bennünket az ellenség, megrostált, a szemét és konkoly kihull, a java meg bennmarad. Most minden félbarátunk és titkos ellenségünk átmegy a győzedelmesekhez s hogy eddig is mi nem vagyunk a győzők,honnan van, mert ezek közöttünk voltak. Míg azt nem tudjuk, ki mind ellenségünk, hogyan diadalmaskodhatnánk?“ Petőfi tudta, hogy a nép ügyének legnagyobb ellensége az ötödik hadoszlop, mint ma mondanák, — „a cudar, az áruló testvérek", mint ő mondotta —, akik közül „egy százakat ront el, mint a pohár bort az egy cseppnyi méreg“ . A zsarnokság akkor is zsarnokság, ha nem királyok és földesurak, hanem személytelen hatalmak képviselik. A magyar köztársaság nemcsak a királyi és földesúri zsarnokság alól szabadította fel népünket, hanem fel akarja szabadítani a tőke személytelen zsarnoksága alól is. A nemzetközi nagytőke imperialista zsarnokságával szemben is kész megvédelmezni népünk függetlenségét, demokratikus önrendelkezését — a világszabadság frontján a szabad nemzetekkel közösen helytállva. Ebben is végrehajtjuk Petőfi Sándor örökségét. (Részlet Révai József Petőfi tanulmányából.) Petőfi nyomában Budapesten Petőfi Pestre jövetelekor, 1844-ben a A Királyi Pál-utcai ház, ahol Petőfi volt Festetich-palota egy udvari lakásában kapott ideiglenes szállást Várady Antal ügyvédbojtárnál (ma Veres Pálné utca 24.) 1848-ban feleségével lakott (Hatvany Lajos útbaigazításai alapján rajzolta Zádor István) A román olvasóközönség Eugen Jebeleanu, a kitűnő költő tolmácsolásában egyre jobban megismeri a magyar lírát. Jebeleanu Adyt, József Attilát, Radnóti Miklóst fordította képalkotó finomsággal, lírikus érzékenységgel, a költők egyéni hangjának gazdag átültetésével. De most elsősorban arról kell beszélni, hogy Jebeleanu mind nagyobb számban fordítja Petőfi Sándor verseit is román nyelvre. Petőfit fordítani a költő egyszerű nyelvének hű megőrzésével, egyike a legnehezebb feladatoknak. Jebeleanu fordításai ebből a szempontból is kiválóak, mert a nagy költőt egyszerűségében is eredeti lendületével tolmácsolja s a fordításoknak sikerül ugyanazokat az érzelmeket fölkelteni az olvasóban, mintha módjukban lenne magyar nyelven olvasni. Jebeleanu Petőfi-fordításai közül legutóbb a „Viata Romaneasca“ lapjain jelent meg az „Akasszátok fel a királyokat“ és ,,A nép nevében“.A népi demokráciák fejlődő barátsága biztos útja annak, hogy a világirodalom e nagy magyar lírikusát, szomszédaink, a Szovjetúnió példájára, egyre jobban meg fogják ismerni. Tisztelt Barátom! Te azt írod, hogy Petőfire való emlékezést közben túlságosan sokat beszélünk a forradalmár költőről. Én viszont azt mondom, hogy nem beszélhetünk eleget. Te középiskolai tanár vagy és attól tartasz, hogy elpolitizáljuk Petőfit és amint mondod, közben elfeledkezünk a költő csodálatosan szép leíró, tájverseiről. Megemlíted például „A puszta télen“ című költeményt, amelynek — véleményed szerint — semmiféle politikai vonatkozása nincs és önmagában, a világtól elvonatkoztatva is a gyönyörűség érzését kelti fel bennünk. Nincs igazad, rövidlátó vagy és nem is élvezed igazán azt a verset, csak úgy levelezőlap-távlatból. Nem is élvezheted, ha nincs meg szorosabb kapcsolatod „A puszta télen“ belső világával. Igazad van, „A puszta télen“ leíró költemény. De lehet-e a tájvers a költő forradalmár világszemléletétől független? Tudom, nagyon meghökkentetek, amikor azt mondom, hogy „A puszta télen“ minden tájfestő-volta ellenére politikai költemény. Elfogultsággal vádolsz? Milyen politikai vonások vannak abban a versben, amelybenincs másról szó, mint az elhagyott Alföldről, ahol nem szól a juhnyáj méla kolompja, a sík határ olyan, mint a befagyott tenger, üresek a csárdák, viharos szél kavarog a szikrázó hó fölött, a letelepült halvány ködben csak a betyár alakja látszik és alkonyaikor a nap véres koronája leesik a föld pereméről? Ezt kérdezed. Merésznek, egyoldalúnak tartasz, amiért a verset forradalmár versnek tartom. Jó. Megkísérlem elmagyarázni. „A puszta télen“ című költeményt Petőfi 1848 első napjaiban írta, mintegy két hónappal a dicsőséges márciusi napok előtt. Történelmileg feszültséggel telt, de eredményeiben még kietlen pillanatok ezek. Ez a január kopárságával, dermesztő némaságával, dühöngő szélkavargásával a reakció, a rendiség fagyos hónapja még, de Franciaországban már érezhető a tavasz. 1848 januárjában — amikor Petőfi „A puszta télen“-t írja — az európai láthatár ugyanolyan ködös és borongó, mint a költő versében. Ausztria, Bajorország, Poroszország tájaiban a nép ugyanúgy láthatatlan, mint a magyar hó alatt, az elnyomatás ködében■ Látod, barátom, nem írhat a forradalmár, a respublikáért lángoló költő külön kis ihlet-kuckóban, táj- vagy leíró hangulatban. A történelmi helyzet az, hogy az „úrbér“ dolgát és a jobbágyság ügyét majd csak április 11-én rendezi a IX—XII. törvénycikk, a januárban írott tájvers belső szépségét ez is determinálja. Csak a politikai körülmények ismeretében érezhető a vers teljes szépsége és hasonlatainak végső értelme. Figyeld csak meg „A puszta télen“ építményét, keserű lélekzettel kezdődik. „Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta .. Aztán sorolni kezdi a költő, hogy a nyár bősége már nincs sehol, az ősz, a rossz gazda elfecsérelte, hűlt helye a természet kincseinek. Ez a január a jobbágyság, a nép nincstelenségét is példázza, hiszen fecsérelő, rossz gazdája van. Ez a 48-as január. Ha az országban szabadság és megelégedettség lett volna, akkor Petőfi verse idillikusan, boldog bensőségben festené le a pusztai telet, nem lenne üres a csárda, hanem parasztok ingadoznának benne. Nézzük csak meg, milyen következetesen fűzik a verssorok az elhagyatottság világát: „A dalos madarak mind elnémuljanak , még a prücsök is néma. Torlódik a kép, most már egyoldalú, tendencia van benne. Teljesen élettelen a táj, mint a befagyott tenger. Ez már a politikus költő pártos leírása. A bérest is csak egy pillanatig látjuk, amint a pipájából szipákol, a bérest, akiről máskor annyi vidám mondanivalója van. 1848 januárjában a téli pusztán, kint a magyar táj ködös halványságában a betyár alakját mutatja meg a vers középpontjában, a betyárét, a szegénylegényét, aki a romantikus szemléletben leginkább képviseli az elnyomott nép elkeseredését, egyben szembeszegülését a zsarnokság törvényeivel. Nemcsak romantikus tehát a ködökben félig látszó betyár alakja, hanem fenyegető valóság, a forradalom felé mutató fagyos január reális rajza is. Nem nézhetjük, barátom, tájszerű öncélúságban, nem láthatjuk valami leíró függetlenségben ezt a politikamentes verset sem, mert akkor egyszerűen elszürkítenénk és elvennénk valóságos értékéből. Éppen azért olyan izgalmas és olyan szép ez a tájvers, mert a költői pillanatok, a képek, a hasonlatok mind-mind egyazon forradalmi szemlélet művészi vetülései, a történelem látszólag távoli, de vallójában összefüggésekben gazdag költői kalandjai. A valóság burjánzó gazdagsága átszövi a világot, a forradalmi szemlélet a politikai tételességen túl elborítja Petőfiben egész költői fantáziáját. Figyeld csak meg, a haragosan nyargaló szél ebben a tájban mintha a szabadság felé törő nép viharzó előhírnöke volna. Az 1847 novemberi országgyűlés után két hónappal vagyunk, a nép sorsa elintézetlen, a szélviharnak megvan a történelmi eredője. Mennyire teljessé teszi a kor képét a pusztai táj akkor, amikor a szállása felé lovagoló betyár vágtájához hozzáteszi Petőfi: „Háta mögött farkas, feje fölött holló ...“ A farkas megvillantásával a rendiség vicsorog felénk s a holló feketeségében a nép gyászos sorsa vetül az égre. Figyeld csak, milyen élesen bontakozik ki a forradalmainak a márciusi napok előtti egyetlen lehetséges látásmódja és miképen konkretizálódik a történelem a tájban, végül pedig a vers záró versszakában már föltűnik a megoldást hozó forradalom víziója is. Ha nem vetted volna észre, barátom, a lemenő nap, mint „kiűzött király“ úgy pillant vissza a föld pereméről. Gyönyörű a kép s a politikus Petőfi ennyivel sem elégszik meg, még visszapillanttatja a napot „mérges tekintettel“■ így acsorog viszsza a királyságot szimbolizáló alkonyi nap, mint a mérges zsarnok. De a köztársaság lelkes költője még tovább viszi a hasonlatot a tájvers utolsó sorában: „Leesik fejéről véres koronája“. Látod, barátom, ennyire politikai vers ez is, s ha ezt megérted, akkor fogod igazán élvezni tájversnek is. Ne gondold azt, hogy most már teljesen ismerjük legnagyobb költőnknek akár ezt az egy versét is. De én tudom, hogy minél inkább behatolunk a szocializmusba, — amely a világot, a művészetet nemcsak nagyságában, de mélységében is föltárja, megmutatván a materiális összefüggéseket — annál jobban ismerjük meg nagy költőinket, Petőfit is. Azt mondtad, nem vagyunk tárgyilagosak. Ostobaság! Még tovább fogunk fejlődni ebben a tárgyilagosságban s akkor felfedezzük majd Petőfi minden kis mellékmondatában is a forradalmat. Gyárfás Miklós Levél egy Petőfi versről ÚJVILÁG Petőfi emlékének Azt mondják, hogy mér száz éve halott vagy. Hogyan lehet ez? Hisz tegnap este is vendégünk voltál és elszavaltattad velem s öcsémmel a legszebb verseid, a múltkor meg a Pártban találkoztunk, a rongy árulókról beszéltünk éppen s mikor nekünk már kiszáradt a torkunk, te álltál fel és dörögtél keményen. Hogy halott lennél? — Hangosat horkantam: valaki ezt mondta: „száz éve halott". Úgy ugrottam fel haragos-zavartan, ahogy ártatlanul megvádolt szokott, úgy pattantam fel, mint aki jogát védi, mint akit vérig sebeztek a szavak: — Nem igaz! Itt jár közöttünk Petőfi, csak az nem látja őt, csak az, aki vak! Nem tudom, miért mondják azt, hogy nem élsz, mikor hozzánk is naponta látogatsz, apám már jobban ismer, mint a menyét, nagyapám úgy érzi, unokája vagy, Sári-néni-forma, kicsi nagyanyám úgy simogat meg mindig, — féltve szeret — mint napsugarak a lombos almafán pirosan, sárgán érő gyümölcsöket. Anyám eléd siet, ha jössz s figyel rád, ha megszólalsz, minden munkát félretesz, ha kamrában van, otthagyja a kamrát, ha meg ép mosogat, az edényeket s öcsém bátyjának tart, becsül s rajongva hallgatna fáradtság nélkül napokig, te voltál, kitől először tanulta, hogy haza és nép, egy, egybetartozik. Tőled tanultuk — tisztán értve a szót, hogy piros zászlók alatt két a jövő, a végtelen, az örök s a dolgozók, a zsákmányolt nép örökségébe nő, tőled tanultunk hősiségről példát, öntudatot és való emberséget, amikor itt még kivasalt kokárdák hazudozták, hogy az életünk élet. Szeretünk mind. Várunk ma este újra és majd a békéről is beszélgetünk, a békéről s az ifjúságról, mert a béke s az ifjúság együtt küzd velünk, hogy ne zsarnokság üljön a világon, ne öldöklő rém, ne dolláros urak! — Tudod, hogy szeretünk. Már várunk. Várom, hogy szavaiddal frissítsem magamat. Mert mondják azt, hogy meghaltál, hisz itt vagy, már itt ülsz köztünk s lám, nem is öregszel, sörte hajad egy ősz szálat sem bujtat, ránc sincs arcodon, nincs, egyetlen egy sem! Nagyapám mondta, hogy ép ilyen voltál, mikor negyven éve lázongott veled, és ilyen apám szerint akkor is már, mikor tizennyolcban veled szervezett Nem is öregszel, hogy haltál volna meg! Mért mondják rólad, hogy „száz éve halott"? Köztünk jössz a sorban, fogjuk a kezed, velünk lépkedsz és messze harsog dalod. Mért mondjátok, hogy nem él már? Nézzétek, ott megy s nagy-nagy öröm ragyogtatja őt: hatalma teljében látja a népet, igaz hazáját boldog jövő előtt. POLGÁR ISTVÁN CSODA 1923 őszén Zalka Mátéval Moszkva belvárosában sétáltunk. Akkor még állott az ősrégi kereskedőváros fala, az úgynevezett kínai fal. Annak tövében, földreterített ponyvákon utcai könyvárusom ajánlották hangos kiáltozással áruikat. Megállottunk az egyik ilyen utcai árus előtt — hátha találunk valami értékeset. Találtunk! Zalka a kétes értékű régiségek között egy magyar könyvet fedezett fel. — Mibe került — kérdezte.___________ Úgy emlékszem, 25 képekért vásárolta meg Zalka — Petőfi Sándor 1848-ban kiadott „Összes költeményét“-t. Sokat beszélgettünk arról, mily módon jutott Moszkvába és hogyan maradt meg az idők forgatagában ez a minden szempontból nagyértékű könyv. Zalka annyira föllelkesedett, hogy könyvet akart írni, regényt a Petőfi kötet útjáról. Valahogy úgy képzelte, hogy egy orosz tiszt, aki nem mint ellenség jött Magyarországra Paskievics hadseregével, hanem rokonszenvezett a magyar néppel és a magyar forradalommal, hogy egy ilyen orosz tiszt emlékül magával vitte a Petőfi kötetet. Zalka fantáziájában ez a tiszt részt vett egy, a cárizmus ellen irányuló forradalmi mozgalomban. Elfogták és elítélték. Könyvtárát elkobozták, így keerült a könyv valamilyen csendőrlaktanya levéltárába, esetleg bűnjelül is szolgált, bizonyítékul a forradalmi érzésű orosz tiszt ellen. 1917-ben felfegyverzett munkások rohamozták meg a csendőrlaktanyát, a levéltárban bizonyítékokat kerestek, árulók, besúgók, névsorát. Mikor így kutattak a levéltárban, valahogy napfényre került a Petőfi könyv is, amiről azok, akik az irattárat átnézték nem tudták, nem tudhatták, hogy milyen nagy, milyen szent emlék. A könyv valamilyen magánkönyvtárba vándorolt s onnét a régi „használhatatlan“ darabokat alkalmasint kilószámra adták el egy papírkereskedőnek. Az élelmes papírkereskedő a sértetlen darabokat eladta egy antikváriusnak. Az antikvárius nem tudta, hogy mit vesz és nem tudta, hogy mit ad el.. így került a ritka Petőfi könyv Zalka Mátéhoz. — Nagyon érdekes regény lenne! — mondotta Zalka. — Csak a vége hiányzik. Arra volna szükség, hogy ez a Petőfi kötet valami csodát műveljen. Zalka Máté nem írta meg a könyvet, de a csoda megtörtént. Egy este a moszkvai írók ülésén Zalka elmesélte Lunacsarszkijnak (aki akkor Szovjet Oroszország közoktatásügyi népbiztosa volt), hogy milyen különös szerencséje volt a Petőfi könyvvel. Lunacsarszkij szerette volna a könyvet megnézni, de a szerencsés vásárló már túladott rajta: a moszkvai forradalmi múzeumnak ajándékozta. Lunacsarszkijit nem hagyta aludni a történet. Az ő fantáziája is lóra kapott. Másnap egy könyvtárból kivette Petőfi német és olasz fordítású műveit. Egy hét múlva magához hívta Zalkát. — Szeretnék lefordítani egy kötet Petőfit oroszra — mondotta. — A német és olasz fordítás segítségével, ha maga, Zalka elvtárs felolvassa nekem a magyar eredetit, hogy ismerjem a költemények zenéjét és aztán elolvassa az orosz fordításokat, nehogy valahogy eltérjek az eredeti szellemtől, — szóval így közös erővel el lehetne végezni ezt a munkát. Szükséges munka, mert Petőfi a világirodalom egyik legnagyobb zsenije. Nem ismerek egyetlen költőt sem, aki olyan közel állna az Októberi Forradalom eszméihez, mint a maguk Petőfije — az emberiség Petőfije. A fordítás Zalka segítségével elkészült és megjelent. Ilyen módon fedezte fel Lunacsarszkij Petőfit. Azóta Petőfi nagy, hatalmas utat futott be a Szovjetúnióban, ma a világ legnagyobb és legszabadabb országának egyik legnépszerűbb költője. De ez már nem csoda. Ez a világon a legtermészetesebb dolog. Mert Petőfi arról álmodott és azért harcolt, amit a szovjet nép megvalósított. ILLÉS BÉLA :