Uj Világ, 1954. december (7. évfolyam, 26-52. szám)
1954-07-08 / 27. szám
NEMZETI DRÁMÁNK TOVÁBBI ÚTJA KÉTNAPOS ÉS SOK TEKINTETBEN GYÜMÖLCSÖZŐ konferenciával zárult az első „Magyar dráma hete“. Az elmúlt év eredményeinek és hibáinak vizsgálata sok olyan komoly, mélyreható és igényes tennivalót tart a magyar dráma alkotói (írók, színházak és nem kis részben a kritikusok elé, amelyeket végrehajtani immár elengedhetetlen és halaszthatatlan feladat. A jövő év nagy év, fontos év, felszabadulásunk tizedik fordulója. Történelmünk új korszakának e jelentős kilométerkövéhez népünk nagy alkotásokat, hatalmas eredményeket rak le. Lehetetlen, hogy azok, akiknek feladata népünket a hatalmas építőmunkában segíteni, akiknek hivatása, hogy népünknek e küzdelemben erősítői, nevelői legyenek, hogy drámaírók, színészek, rendezők ne népünk hatalmas alkotásaihoz méltó, hasonlóan nagy és maradandó művekkel érjenek e történelmi kilométerkőhöz. Nagy és nagyszerű új magyar drámai művekre van szükségünk. Nagy és nagyszerű nemzeti drámákra és vígjátékokra. Csak ezekre épülhet, csak ezeken fejlődhetik ki sajátosan magyar és erőteljesen nemzeti színjátszásunk. Csak nagyszerű magyar drámai művek, csak nagyszerű nemzeti színjátszás nevelheti fel népünk soraiból az új, a szocialista emberek hatalmas és nagyszerű seregeit. De egy-egy kimagasló művel drámairodalmunk még nem teljesíti feladatát. Mint ahogy e faladatot közepes szövedékű, közepes hőfokú művek sora sem tudja betölteni. Gellért Endrének a konferencián elhangzott hozzászólása ragadta meg a lényeget: a mennyiség vagy minőség elvét a mennyiség és minőség elvének kell felváltania. Néhány kiemelkedő csúcs éppúgy nem jelentheti a magyar drámairodalmat, ahogy nem jelentheti változatos, de lankás dombvonulat se. Drámai hegyláncra van szükségünk havas csúcsokkal. Drámai hegyláncra, melynek átlagos magassága is a fenyvesek régióiba emelkedik. AZ ELMÚLT ÉV TERMÉSE bőséges ugyan — egymagában az előző négy esztendő teljes termésének a fele. Kádjaink telve színes és változatos fürtökkel. Vidáman villog a vígjátéki sárga, a szatíra pirosa is fel-felvirít, ott csillog már egyetlen bíborgerezd is: egy tragédia. De ha ízlelgetjük e termésből erjedt bor könnyű kortyait, csak a lankák szelíd hajlatát idéző könnyű szédület száll a fejünkbe. E kortyokból nem csap ki a vulkáni tűz, nem ragad el a dionitoszi mámor, amely a lelkünket a megrendülés magaslatára ragadja, amely kitárja elménket a felismerés, szívünket a jobbá tennivágyás katharzisa felé. Ezévi drámáink — számbeli növekedésük mellett sem tudnak felmutatni például egy „Tűzkeresztség"-et, „Harag napját“, „Fáklyaláng“-at, vagy „Ozorai példát“. Drámáink, például a valóságot túlságosan költőivé szublimáló cselekmény („Hűség“), a jól induló, de aztán túlbonyolított konfliktus („Egy magyar nyár“), vagy éppen az egymás mellé zsúfolt apróbb konfliktusoktól kibontakozni nem tudó főkonfliiktus (Ihlany gyűrű") miatt, nem válhattak egységes és maradéktalan drámai remekké. Szatíráinkban — e nagyon nehéz műfajban— az ezévi kísérletek, vagy azzal, hogy helyenként túllőttek a célon („Uborkafa“), vagy azzal, hogy a formába zavaró motívumokat kevernek („A talpsimogató“), esetleg éppen azzal, hogy erőtlenül alkalmazzák a szatíra legfőbb fegyverét, a kinevettetést, („Kártyavár“) még nem értek el e műfajban telitalálatot és az ez évben látott szatírákat többé-kevésbbé jól, vagy kitűnően sikerült kísérleteknek, de mégis csak 'kísérleteknek 'kell elfogadnunk. A vígjátékokat nem elég erőteljesen és nem elég élesen kibontott mondanivaló és nagyrészt a szenvedélyesség hiánya jellemzi. Ezekben gyakran túl sok az idilli elem. Inkább derűt, mosolyt fakasztó életképek, mintsem akacaj és hahota terméke nyitó erejével ható vígjátékok (pl. a „Gyengébb nem“, a párviadal“, vagy a zenés fronton a „Szombat délután“). És ha akad is köztük erőteljesebb alkotás (pl. a darázsfészek"), ha Új életünk sok derűs epizódját, sok jellegzetes figuráját élettelién és színesen ragadják is meg, hatásuk általában nem nyúl eléggé mélyre és így nem is eléggé maradandó. NAGY JÁNOS FIATAL ÍRÓNK azt a vádat dobta új életünkről szóló darabjaink felé, hogy azok nem elég érdekesek. Ebben a vádban bizony sok az igaz. Drámáink nem elég érdekesek, mert nem elég élesek. Nem mindig nyúlnak az élet valódi konfliktusai felé és azokat gyakran csak tompán, nem eléggé tipikussá hegyezve vetik fel. Darabjaink cselekményei sokszor csak lassan csörgedeznek, ahelyett, hogy merészen, dialektikus fény-árny váltásokkal száguldanának. A jellemek körvonalai a legtöbbször haloványak és igen gyakori, hogy az életben változatosabb, színpompásabb jellemekkel találkozhatunk, mint a színpad nagyobb sűrítettségei, tehát erőteljesebb ábrázolást, tipikusabb megformálást kívánó világában. A sűrűség kristályosít, így a dráma hetébe sűrített színházi előadások is kristályosan csapták ki azokat a hibákat, amelyeken változtatni kell, amelyeket minél hamarabb el kell tüntetni színjátszásunkból. El kell tüntetni azt a nagymérvű szürkeséget, azt a naturalizmust, amely igen sok előadásunkban még oly vastagon megmutatkozott. A naturalizmus, amely csak felmutat, de nem véleményez, a naturalizmus, amely az életről csak pillanat fotót ad, ahelyett, hogy színesen ábrázolná, mondhatnánk színesen festené az élet teljes szintézisét, a naturalizmus, amely az ellentéteket elsimítja, ahelyett, hogy kiemelné, a naturalizmus maga az öncélúság. A naturalizmus az élet puszta valóságát mutatja be, ahelyett, hogy az élet igazságát tükrözné. A naturalista előadás, amelyben a színész aprólékos, fotográfiai hűséggel másolt részletekből akarja a figura mozaik-képét megteremteni, miközben a részletetekét bíbelődik, nem tudja megragadni az egészet. És aki az egészet nem tudja megragadni, nem tudja a lényeget sem megragadni: a mű eszmei mondanivalóját. Színjátszásunk másik nagy és égető problémája előadásaink ritmusának kérdése. Mondhatnánk úgy is, előadásaink zeneiségének kérdése. Az az előadás, amely egységesen széles, vagy egységesen pergő ritmust mutat, összetéveszti a tempót a ritmussal. Az egyhangú és változatlan ritmusú előadás ugyanúgy elken ahelyett, hogykiemelne, éppúgy elsikkasztja az eszmei mondanivalót, éppúgy a naturalizmus eszköze, mint a tónus nélküli előadás. Csak gazdagon váltakozó, csak merészen fordulatos ritmusú előadás szolgálja helyesen a mondanivalót. Abból az előadásból, amelyből nem elemezték ki és nem bontották ki a minden jelenetnek megfelelő igazi ritmust, csak unalmas és egyhangú verklimuzsika lesz és sohasem a dráma mondanivalójának gazdag és megrázó szimfóniája. SOK-SOK TEENDŐ VÁR hát drámaíróinkra, színházainkra, hogy a jövő év, felszabadulásunk tizedik évének drámahete a dráma ünnepi hetévé váljék. Mindenekelőtt homogén egységfrontba kell tömöríteni íróinkat. Az a szekér, amelyet tízfelé húznak, egy lépést se haladhat. Drámairodalmunk szekere is csak íróink egybekovácsolt akaratával juthat előbbre. A nagy cél: népünk nevelése, van olyan hatalmas, hogy emellett minden más mellékes legyen. Tovább kell fejleszteni az írók és színházak viszonyát. Épp az e téren megmutatkozó pompás példák: Illyés Gyula és Urbán Ernő kiváló és eredményes együttműködése a Nemzeti Színházzal, Szabó Pál—Balázs Sándor írta: Apáthi Imre és az Ifjúsági Színház nagy eredménnyel fizető munkakapcsolata és az a jó viszony, amely éppen a dráma hetén mutatkozott meg és mutatott fel szép eredményt Sós György és a Miskolci Színház munkájában, a bizonyítéka annak, hogy a dráma igazi alkotóműhelye a színház és jó dráma csak író és színház erőteljes kapcsolatából születhet. A dráma hete annak is bizonyítéka volt, hogy a jó és lelkiismeretes dramaturg mily sokat tehet e nagy ügy érdekében. A dráma hetének legszebb eredményei közé tartozik pl. Czimer József és Szűcs László alapos és felkészült dramaturgi munkássága. Dramaturg és író munkássága — a tapasztalatok azt bizonyítják —, sokban előrevihetik a jó dráma létrejöttét, de azt teljessé csak az író és a színház egészének, tehát a dramaturg mellett elsősorban a rendezőnek, de nem kevésbbé a színészeknek közreműködése teheti. Amikor színház és író szorosabb együttműködését szorgalmazzuk, ezt határozottan úgy értjük, hogy ez ne csak a dramaturgiai szobára szorítkozzék, hanem terebélyesedjék ki mind szélesebben a színház együttesére. Íróinknak és színházainknak nemcsak az eszmeiség kérdésében kell igényesebbnek lenniük. Magasabb igény kívántatik a témaválasztásban és a feldolgozásban egyaránt. Nem arról van szó, hogy a jövőben csak hatalmas és nagy témákhoz lehet nyúlni. Nem a téma nagysága, hanem a feldolgozás nagyszerűsége a döntő a drámairodalom fejlődésében. Hány köznapinak látszó témát emelt klasszikus magaslatokra és tett örökéletűvé írójának mély szemlélete és az a magasrendű mérce, amelyet a feldolgozásban önmaga elé állított. A jó, éles, az élet igazságával hiteles és a merészen kihegyezett konfliktus a jó dráma kulcsa. Az éles és életteli konfliktus életteli és fordulatos cselekmény szülőanyja. Az éles és életteli konfliktus éles és életteli jellemek ábrázolására készteti az írót. Csak éles konfliktus lehet nagyszerű mondanivaló hordozója. Erőteljesebb polarizáció szükséges a műfajok területén. Nem arról van szó, hogy vessük el például a színműveket, vagy akönnyed vígjátékot. Jó és hasznos műfaj ez is, az is. De a nagy drámai korszakok mindig a meg nem alkuvó, a kérlelhetetlenebb műfajok felé, a tragédia és komédia felé polarizálódtak. Nagy mondanivaló éles konfliktusa csak határozott és erőteljes műfajban bontakozhatik ki. Népünk és korunk a nagy tragédiákat és a nagy komédiákat várja! Erőteljesebb és gazdagabb jellemformálást várunk íróinktól, színészeinktől egyaránt. A nagy, az elévülhetetlen drámai műveket nemcsak az tartja életben, hogy mondanivalójuk örökéletű, hogy konfliktusuk századokon át is eleven, hanem az is, hogy e drámák nagy harcát gazdag, plasztikus, szülés és életteli jellemek harcolják végig. Vagyis e nagy drámák életerejét — többek között — a bennük rejlő pompás szerepek adják. Gazdagabb, nagyszerűbb, színesebb, plasztikusabb szerepeket várunk íróinktól! E szerepek teszik elevenné a drámát, e szerepek biztosítják azt is, hogy a játék is gazdag lesz az élet igazi ízeivel. EZ ÉV TERMÉSE ÉLETÜNKBŐL több árnyat, mint fényt mutat. A hibákról több volt benne a pillanatot megragadó naturalisztikus fotó, mint a harcaink szépségét, eredményeink és győzelmeink nagyszerűségét megmutató ábrázolás. Életünk és társadalmunk képie így nem teljes. A jövőben fény és árny igazabb aránya szükséges. Drámairodalmunk csak így tud az úton előremutatni, csak így lehet igazán a szocialista realizmus szülötte. Mindaz, amit hibaként róttunk fel drámaíróink és színházaink ezévi munkájában, sommázva abból ered, hogy mind íróink, mind színházaink alkotásaiban kevés volt a szenvedélyesség. Elmondani valamit lehet így is, lehet úgy is. De csak az nevet igazán, csak az visz előre igazán, aki mondanivalóját mély szenvedéllyel tudja hallgatója, nézője szívébe ültetni. Mélyebb meggyőződés, határozottabb elviség és tüzetesebb szenvedély, magyarán: nagyobb pártosság kívántatik új drámáinkban és azok előadásaiban. Színjátszásunk sok és nagy eredményeket mutathat fel az elmúlt évek során. Egy azonban még hiányzik. Színjátszásunkból még nem domborodik ki eléggé annak igazán nemzeti, annak határozottan magyar jellege. Meg kell keresni, mi az, ami a mi színjátszásunkban sajátosan más, mint a többi nemzetében. Fel kell kutatnunk, mi az, ami a mi színjátszásunkban az igazán nemzeti, a határozottan magyar. Fel kell kutatni, hogy az immár tudatosan és határozottan jelentkezhessék színjátszásunkban. Nem kétséges, hogy egy nép színjátszásának nemzeti jellege sok összetevőből ered, sok elemből alakul ki. Ennek egyik fontos tényezője színpadi és drámai nyelvünk, színpadi beszédünk fejlesztése, íróink és színházaink legfőbb célja, igazi feladata: népünk nevelése. Nem nevelhetjük jól népiünket, ha az író mondanivalója bizonytalanul, színtelenül, határozatlanul csendül a hallgató fülébe. Bátrabb, határozottabb, színesebb játékmódra van szükségünk. Harsány játékmódra van szükségünk, amely az igazi pátosz nemes hangjaival zeng. Harsány játékmódra van szükségünk, amely félreérthetetlenül, egyértelműen és szenvedélyesen kiáltja a dráma mondanivalóját. Szürkeség és naturalizmus csak motyog, és sohasem zeng! Ezeknek el kell tűnniük színjátszásunkból. Színházaink nagyszerű feladatukat, a nép nevelését nemcsak egy-egy új magyar darabbal teljesítik, hanem műsoruk és repertoárjuk egészével Színházaink repertoárjának minden darabját, legyen az új magyar darab, legyen új külföldi darab, legyen haladó hagyományunk, vagy a világ bármely nemzetétől kölcsönzött klasszikus, repertoárunk minden darabját az jellemezze, hogy mondanivalója valóban népünk nevelésétszolgálja. NEM LEHET IGAZI a fejlődés, ha nincs mérce, amely a fejlődést híven, igazságosan és őszintén fel tudja mutatni. Drámaírásunkkal és színházainkkal együtt kell fejlődnie kritikánknak is. Meg kell javítanunk az alkotó és a kritikus közötti viszonyt. A közös cél — a magyar dráma ügyének — érdekében íróknak, színházaknak és kritikusoknak meg kell találniuk egymást és segíteniük kell egymás munkáját. Meg kell változnia kritikánk hangjának. A jó kritikus, ha fel is veti a mű hibáit, ha e hibák túl sok volta miatt el is marasztalja a művet, de becsüli az alkotót és becsüli az alkotó erőfeszítéseit. Kritikusaink bírálják a művet az alkotó fejlődésének folyamatában, bírálják azt is, hogy az alkotás mit jelent a művész egész munkásságához viszonyítva. A kritikák jelenjenek meg olyankor, amikor még módjuk van irányítani a közönség ízlését és helyes megállapításaikkal lehetővé teszik, hogy az író és a színház még időben javíthasson a munkán. A túl későn megjelenő kritika már nem használhat sem írónak, sem színháznak, sem közönségnek. Kritikusaink ismerjék meg jobban a színházi munkát, annak feltételeit, körülményeit és sajátosságait. Szakszerűbb színházi kritikát várunk a jövőben. Kritikáink legyenek tehát hangjukban emberibbek, hogy bírálatukban szigorúbbak lehessenek, szóljanak szilárdabb elvi síkról és legyenek mélyebben pártosabbak. Kétnapos konferencia távolról sem elegendő ahhoz, hogy drámaírásunk és színjátszásunk összes kérdései alaposan és részletesen kibonthatók legyenek. Sok, igen sok megbeszélésre, vitára van szükség, hogy az összes problémák összes részleteikben megmutatkozzanak. E kétnapos konferencia csak oly sommázott lehetett, mint ez a cikk, amely pusztán a kérdés nagyobb csomópontjait vethette fel. Író, színház és kritikus ne sajnálják a fáradságot, jöjjenek össze minél gyakrabban, kisebb és nagyobb közösségekben egyaránt, hogy a magyar dráma minél egyenesebb és minél inkább beton alapokra épült széles úton haladhasson előre. A kérdés minden fáradságot megér! A magyar dráma nemcsak írók ügye, nemcsak színészek ügye, nemcsak kritikusok ügye. A magyar dráma nem csupán szakmai ügy! Az egész ország ügye. Mit ír rólunk a szovjet sajtó Kisfalud! Stróbl Zsigmond hetvenedik születésnapja alkalmából A. Tyihomirov szovjet művészettörténész cikket írt a Szovjetszkaja Kultúra július 1-i számában. „A nagy mester" című cikk ismerteti Kisfaludy Stróbl alkotó útját, méltatja a művész legkiválóbb alkotásait és a fiatal képzőművésznemzedék nevelésében betöltött szerepét. A szerző így fejezi be cikkét: „A szovjet emberek szívből kívánnak jó egészséget a kiváló realista művésznek és további sikereket a realizmus, a néra művészet útján.“ Móricz Zsigmond írói munkásságát ünnepli születése hetvenötödik évfordulóján az Ogonyok június 27-i száma. Az író arcképével illusztrált életrajz kíséretében a lap közli „Ami megérthetetlen“ című, 1932-ben írott novelláját — az „Árverés a nádason“ elbeszéléskötetből — A. Krasznova fordításában, J. Afanaszjeva művészi rajzaival. A MAGYAR DRÁMA HETÉNEK TANULSÁGAI Görög Mara (Erzsi) és Beszterczei Pál (a „Pettyes“), a miskolci Déryné Színház művészei Sas György „Pettyes“ című vígjátékában Két budapesti színház bemutatójából. Baloldali kép: Orsolya Erzsi (Argyelán mama) és Molnár Tibor (Takács) Szabó Pál—Balázs Sándor vígjátékában, a „Darázsfészekében (Ifjúsági Színház). Jobboldali kép: Sinkovics Imre (Rendes Péter) és Kálmán György (Okos Elemér) Déry Tibor egyfelvonásosában. „A talpsimogató"ban (Katona József Színház) Keszthelyi Zoltán: „TISZALÖK“ versciklusból A VONATABLAKBÓL — Nyári vetület — Homokossárgán kavargó hullámok | Sodrában úsztak kórók, levelek, Egy szomorúfűz lehajolt a vízbe, Mint tffei szomjas és lázas beteg. Mezők siklottak, házak bukfenceztek, | Gémeskutakon bóbiskolt a nyár, Esőre várt a nap hevén az ember, ] Esőre várt a napgyötörte táj. í Forró acél sem izzik hevesebben, ' Mint az alföldi, felhőtelen ég, í A sorvadó rétek nedvét felisaza, J Hogy püledjenek juhok és csibék. Ezt láttam én a vonat ablakából. Amint a folyó mögöttem maradt, ( S a forró szélben esőt hívogatva . Verítékkel itattam ajkamat. A MÉRNÖK Köszönöm néked, mérnök, Hogy művedet megértem, Tengernyi számításod Anyaggá vált a térben, Az időt jól kimérted, Erőid egybefogva, Hogy újraedzett szívvel küldj vizet a homokba. Köszönöm néked, mérnök, Hullámok terelője, Hogy széles utat mértél Az alföldi mezőre, S viszontagság sodrában Higgadtan és vigyázva Pillért és turbinákat Vittél a Tisza-hátra. Köszönöm néked, mérnök. Hogy az új medret látom, Mely benned valóság volt, Énbennem gazdag álom. Köszönöm, hogy a múltat S a jelent magyaráztad, A múltból a jelenbe ívelted át e fáját. Köszönöm néked, mérnök, Ezt is nappallá téve, Munkások seregével Termő jövőbe lépő! Köszönöm, hogy az élet Harsan a Tisza-háton S duzzadó folyam árján Ringó reményünk látom! TENGER AZ ALFÖLDÖN Tenger moraját hallom, Látom az árbocokat, Állok a jövőbeli parton S tengeri szél hívogat, Az Alföld sík lapályát Verdesi édesvizű tenger, Sirályok rajvonalán át Ring a világ hús lehelettel Tenger hulláma édes, Csobogó dalt fütyörész. Hajók sietnek a révhez, Gyomrukban a málha nehéz, Kikötők sora várja A szuszogó gőzösöket, Hajdani tikkadt tájra Ejti virágát képzeleted. Matrózok kószálnak a parton, Erdők sóhajtanak itt, Idegen népnek hallom Hazája dallamait, Duna és Tisza vizét ömleszti szivébe a tenger, Kék, sima tükrén ragyogva terül Merengő tekinteted, ember! szét