Uj Világ, 1956. június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-26 / 4. szám
Baráti beszélgetésre ültek össze a Tanácsköztársaság újpesti harcosai. És eljöttek a fiatalok is, a második nemzedék. Az öregek legtöbbje gyakran van így együtt, hiszen majdnem mindnyájan itt, Újpesten, a régi, dicső harcok színhelyén vertek gyökeret. Itt van a „hosszú” Szabó, a Szikra Bútorasztalos KTSZ ügyvezetője, itt van a „kis" Papp, az Útépítő igazgatója, a „mémoszos” Králl, aki a Munkásotthon gondnoka, és még sorolhatnánk hosszan őket, akik ma is derekasan részt vesznek a szocialista építés munkájában. A legtöbb öreg harcos azonban, természetesen, már idős ember, aki munkásélete elismeréseként nyugdíjat kap államunktól. A mostani találkozó meglepetése a harminchat éves távollét után nemrég hazatért Paksi József. A Paksi „Jóska“, ahogyan nevezték itthon fiatal korában. Szálfatermetű, hetvenháromesztendős ember, de ma is fiatalosan villog a szeme, az ősz haj és a deres szakáll csak a külsőt öregíti. A népért, a munkásosztályért lelkesedő szíve ma is fiatalosan dobog. A Tanácsköztársaság leverésének másnapján elfogták a fehérek. Halálra ítélték. Ahányszor fordult a kulcs a börtönajtóban, mindig számíthatott rá, hogy a bitófa alá viszik. Szenvedésekkel telt hosszú hónapok múltak el, amíg egyszer a megszokott kínzások helyett vasúti vagonokba terelték a Tanácsköztársaság még életben hagyott vezetőit. Azt hitték, a vesztőhelyre viszik őket. Nem. A szabadság felé indultak el: a szocializmus országa nem feledkezett meg a magyar munkások hőseiről, kicserélte őket ellenforradalmár foglyokért, megmentette életüket. És most, harminchatévi távollét után, Paksi József hazatért a Szovjetunióból. Illés Béla Kossuth-díjas író, az újpesti direktórium egykori titkára is itt van, a régi harcokról beszél. Szavai nyomán megelevenedik a nagy napok, a proletár forradalom dicső története. Az új generáció könnyes szemmel hallgatja. Szóba kerül 1919. június 24. Ellenforradalmi csapatok szállták meg a Mauthner bőrgyárat. Illés Béla két társával együtt az ellenforradalmárokat jó szóval akarta rávenni, tegyék le a fegyvert. Csak amikor a puskatusok záporként zuhogó csapásai alatt vérbefagyva zuhantak a földre, akkor eszméltek rá, hogy a fegyverrel támadó ellenségnek a fegyverek szavával kell válaszolni. Az ellenforradalmárok jól tudták, miért éppen a Mauthner gyárat szállják meg. Az újpesti munkásságnak veszély esetén ez a gyár adta volna meg gőzdudájával a mozgósító jelt. És a Mauthner-gyár hallgatott ... De nem sokáig. Az ellenforradalmi megmozdulás híre gyorsan terjedt, és pár perc múlva megszólaltak a Ganz-gyár hajókürtjei... Percek alatt gyülekezni kezdtek felfegyverzett munkáscsapatok, és az első, nyolctagú csoport lépései hamarosan a Váci út kövén kopogtak. Még nem tudták, hogyan kell egy gyárat megtisztítani a fegyveres ellenségtől, de hajtotta őket, a maroknyi csapatot a forradalmi kötelesség: meg kell semmisíteni az ellenséget! Lipták Lajos vöröskatona fiatalos hévvel át akarta magát vetni a gyár bezárt vaskapuján. Egész testével célpontot mutatott a fehéreknek. Rövid géppuskasorozat után élettelenül bukott a gyárudvar keramitkockáira... Az intő példa után a vöröskatonák a szemközti patikaház kéménye mellett foglaltak tüzelőállást, és a Mauthner-gyárba befészkelt ellenforradalmárok rövid tűzharc után megadták magukat. Nyolcvanan tették le a fegyvert nyolc vöröskatona előtt. Leverték az ellenforradalmi megmozdulást, vége a történelmi visszapillantásnak, s a fiatalok körülveszik a régi harcosokat, faggatják őket, beszéljenek még. Az életükről. A harcaikról. Paksi bácsi Kerekes Pálnéval az Egyesült Izió pártbizottságának szervezőtitkárával beszélget. Először Paksi bácsin a csodálkozás sora. Hogy ennek a fiatal elvtársnőnek már három gyermeke van. Aztán ő beszél a „gyermekeiről”, a kaukázusi komszomolistákról. Mert hoszszú időn át a bakui olajipari tröszt épületasztalosipari gyárának volt az igazgatója, s mint kommunista vezetőnek, nemcsak arra volt gondja, hogy a termelés menetében ne legyen fennakadás, hanem pártmegbízatásként a fiatalok politikai neveléséről is gondoskodott Az üzem 238 munkásának tanítója,, példaképe volt a 29 tagú kommunista pártszervezet. Mindenki tudott arról például, hogy a hullámosszőkehajú Lunyin, a fiatal ezermester Komszomol-tag felvételét kérte a pártba. Az ünnepi taggyűlés másnapján mindenki szeretettel köszöntötte a műhelyben az új párttagot, aki továbbra is az üzem legkiválóbb munkása, a pártoktatás legkiválóbb tanulója maradt. És pár esztendő múlva, amikor pártvezetőség-választásra készült az üzem, nemcsak a párttagokat, hanem a pártonkívülieket is foglalkoztatta, kik lesznek az újonnan megválasztott vezetők, így javasolták sokan, hogy Lunyint is jelöljék. A széleskörű kívánság egyezett apártszervezet véleményével is, és Lunyin elvtárs a vezetőség tagja lett. Kiváló irányító vált belőle, aki később, a Nagy Honvédő Háború idején is példaadóan megállta helyét. Kerekesné azokról a nagyszerű dolgozókról beszél Paksi bácsinak, akik a munkájukkal harcolták ki, hogy az elmúlt év mindegyik negyedében az élüzemjelvény az Egyesült Izzó főkapuja fölé került. Beszél az ő üzemük Lunyinjairól, akik a termelésben is, a politikai munkában is példát mutatnak: Diósi Lászlónéról, a rádiócsőszerelés kiváló dolgozójáról és Kömör Éváról, a katódgyártás fiatal mesteréről, akit jó munkája elismeréseként, párttagnak javasolnak. Paksi bácsi elgedetten bólogat. Látja Kerekesné szavaiból, hogy jó úton halad az Egyesült Izzóban a párt ügye. — Becsülettel visszük újabb győzelemre a párt zászlaját, amit átveszünk az idősebb elvtársaktól — ígéri Kerekesné. Paksi bácsi szeme megtelik könnyel: — A zászlót együtt visszük — mondja —, mert mi, öregek, amíg csak lélegzőnk, nem távozunk egy pillanatra sem a párt zászlaja mellől... Veres Pál Két nemzedék: Paksi József és Kerekes Pélné (Vagács fotó) O UJ VILÁG 1956. január 26. Gázszolgáltatás 1500 kilométerre Október 11-i számunkban megírtuk, hogy a Szovjetunióban épül Európa leghosszabb földgázvezetéke. Ez a csővezeték Sztavropoltól — a Don menti Rosztovot érintve — Moszkváig, vagyis körülbelül 1500 kilométernyire juttatja el a gázt. Sok város, falu, gazdaság, kis és nagy gyár már „útközben" hasznosítja a jó minőségű, egyben pedig igen olcsó fűtőanyagot Síkságokon, hegyeken, völgyeken, folyók medrén, mocsarakon halad keresztül a jó háromnegyed méter átmérőjű fővezeték, amelyet 30—10 méteres szelvényekké hegesztve raknak le. A munkálatokat úgyszólván teljesen gépesítették. A nagy építkezés egyes mozzanatairól mutatunk be ismét néhány érdekes felvételt. VELIKUE LUCSKI — Nagylucska, Bugyonnij utca 49. Ez a Ladányi-porta. A félholdnyi telken utcára néző bádogtetős téglaház. Benne két szoba, konyha, kamra, mögötte nyárikonyha. Az udvaron fészer, abban egy vadonatúj Pobedaautó. Ez az ideiglenes garázsa. Az egész portát új drótkerítés veszi körül. Decemberben jártam ebben a kárpátukrajnai faluban. Egy napot töltöttem itta Lenin kolhozban, amelyet 1947-ben alapítottak a nagylucskai ukrán és magyar parasztok, egykori nincstelen zsellérek. Amikor már bejártuk a falut, a kolhoz gazdaságát, Ladányi Mihályné, a szovjetuniószerte híres Ladányi Anna kolhoztag meghívott néhányunkat magához. „Nézzék meg, hogyan él egy kolhozparaszt-család, — mondotta. — És vigyék el hirét a magyar parasztoknak." Eleget tettünk a szíves meghívásnak, s így kerültem a Ladányi-portára. Amikor Ladányinéval beléptünk a házba, férje, Ladányi Mihály és hatéves Márta kislányuk fogadott bennünket. A ház és berendezése alig páréves. A bútorokat akkor vették, amikor — hat évvel ezelőtt — negyvenezer rubelért felépítették ezt a takaros házat. A tisztaszobában még tulipános ládát is láttam. A hátsó szobában pedig egy öreg ágyat, amelyről kiderült, hogy ez volt minden bútoruk, amikor összekerültek. Meghagyták, hogy emlékeztesse őket azokra a keserves évekre, amikor még az urak kisemmizett cselédei voltak mindketten. Ladányi Mihály ma a Lenin kolhoz sertésfarmjának a vezetője, felesége pedig munkacsapatvezető. LADÁNYI ANNA alacsony termetű asszony. Fején fekete kendő, amelyet álla alatt köt meg, mint a mi parasztasszonyaink. Fekete szemében állandó mosoly bujkál. Két gyerek anyja. Felnőtt fia, Mihály az uzshorodi egyetemen tanul, két év múlva kész orvos. Mint édesanyja mondta, Mihály az egyetem után visszatér Lucikára, a kolhoz tagjait gyógyítja majd. Hiszen a kolhoznak sajátkórháza, szülőotthona, ambulanciája van! „No de nemcsak ezért — mosolyodik el az anya. — Mihály nagyszerűen ért az autóvezetéshez! Az idénkaptam egy Pobeda kocsit a moszkvai mezőgazdasági kiállítás igazgatóságától, mert hektáronként százhárom mázsa morzsolt kukoricát termeltem. Férjemmel sajnos még nem értünk az autóhoz. Csak akkor szoktunk bautókázni, amikor a fiam hazajön Ungvárról." A tisztaszobában van egy könyvállvány is. Azon temérdek könyv: szépirodalom és mezőgazdasági szakkönyvek. Az utóbbiak közt háromnégy brosúra: Ladányi Anna, a szocialista munka hőse írta a kukoricatermesztés új módszereiről. Ladányi Annát nemigen kell bemutatnom a magyar olvasónak. Hat évvel ezelőtt kapta fel nevét a hír a Szovjetunióban s azóta, túlzás nélkül mondhatjuk, bejárta szinte az egész világot. Hiszen még az amerikai farmerek is, adetre tavaly jártak a Szovjetunióban, felkeresték a moszkvai kiállításon, érdeklődtek módszere felől. Az indulására voltam kíváncsi. — Az első lépések bizony nagyon nehezek voltak — felelte, és elgondolkozva kutatott emlékeiben. — Egyszerűen nem akartam átvenni a fejlett módszereket Csökönyösen hajtogattam a régi mondást: „Apám is így dolgozott, én is csak így csinálom!" Szakembereket küldtek a a kolhozba. Oda se törődtem nekik. De voltak okosak, akik tanulni kezdték. És lám, az eredményeik egycsapásra megváltoztak. No, gondoltam, megpróbálom mégis azt az agrotechnikát. Bevált! Egyre több kukoricát termeltem. Munkacsapatvezetőnek neveztek ki. Ekkor meg a kötelezettségvállalástól féltünk. Nem tudjuk majd teljesíteni! Akkor ukrajnai kolhoztagok látogattak el hozzánk. És meghallgattuk a jótanácsukat. Azóta csak felfelé tartunk. Huszonnyolc nő dolgozik most a csapatomban. Itt is bebizonyosodtak Sztálin elvtárs szavai: a nő nagy erő a kolhozban... Tavaly vállaltuék, hogy tizenöt hektáron átlag 95 mázsa szemestengerit termelünk. A vállalást becsülettel teljesítettük: százhárom mázsával... HOGYAN ÉLNEK LADÁNYIÉK? Jómódban. És ez a jómód a Lenin kolhoz minden tagjára jellemző. Tehenük napi tizenöt liter tejet ad. Két hízójuk van, most ölik le mind a kettőt, januárban. A férj a zárszámadáskor hat darab egymázsás sertéstkapott prémiumképpen, amit nyomban pénzzé tett a munkácsi vásárban. Az asszony prémiuma: tizenkét mázsa tengeri, összesen volt 1350 munkaegységük s arra harmincezer rubel értékű terményt vészeltek. Ebben van 15 mázsa búza, 45 mázsa kukorica, 22 mázsa burgonya. Velünk volt Zsenyei Károly jékei tizenkét holdas középparaszt is. Szakértő szemmel mustrálhatta a Lenin kolhoz állatállományát, sokáig nézegetett a mikroszkóp csövébe a mesterséges megtermékenyítő állomás korszerűen berendezett laboratóriumában, majd kezében méricskélte a kukoricacsöveket, amelyeket a póréból húzott ki, végül jól megnézte magának a kolhoztagok házait is, kívül-belül. Látszott rajta, hogy szinte lenyűgözik a nagyszerű eredmények, a tagok jómódja. És akkor Ladányi Annához fordult: — Nem, ezzel valóban nem versenyezhetek. Villanyfejőgép, központi fűtéses gimnázium, kórház a faluban, saját luxusautó a parasztember portáján, és ilyen temérdek termény a kamrában és főleg a sok pénz a ládafiában! — mondta lassan eregetve a szót, mint a pipafüstöt. — Otthon a ti példátokon fellelkesülve termelőcsoportot alakítok! Ladányi Mihály és szomszédja, a hófehérhajú Popovics Vaszil kolhoztag a vállaikra emelték Zsenyei bácsit, így üdvözölték, amiért a parasztember egyedüli helyes útját, a nagyüzemi gazdálkodás útját választotta. S talán afölötti örömükben, hogy az ő példájuk, a nagylucskai Lenin kolhoz példája, Ladányiék példája vitte őt a felemelkedés útjára. Sárközi Gyula A csővezeték árkát forgórészes exkavátorokkal ássák „Fegyvervizzga“ a leszállás előtt. A folyókat átszelő vezeték ágyát nagynyomású vizzagárcsővel készítik el A gondosan szigetelt csőszelvényekre súlyos öntöttvas gyűrűket szerelnek, nehogy a víz árja elsodorja a vezetéket Magyar vendégek a nagylucskai Lenin kolhozban. A képen: Ladányi Anna kolhoztag (baloldalt) és Marija Gabovda (balról a harmadik) Ősz János és Izsák Sarolta szabolcsi küldöttekkel A központi fűtésű középiskola a Lenin kolhozban. (Sárközi Gyula felvételei)