Új Világ, 1981. július-december (10. évfolyam, 26-50. szám)

1981-10-02 / 38. szám

1981. október 2. fókusz______ Dózsa és a vécékagyló Hosszú idő telt el azóta, amikor a háborút követő években otthon, Magyarországon, április 4-én, a könyvnapokon, az augusztus 20-i patinás ünnep új légkörében, az utcákon felszerelt hangszórók harsogva zúgták: "minden ember érzi, hogy szabad" — mintha gyanús lett volna, hogy senki sem akarja elhinni. Amikor a hivatalos ünnepnapokon vörös drapériába burkolták a házak homlokzatát, vagy mécseseket gyújtottak a Nagy Atyuska, Hazánk és Népünk Igaz Barátja örökzöld gallyakkal díszített oltárképei alatt. Amikor elég volt egy elejtett bíráló vagy csak lekicsinylő szó, hogy valaki nyomtalanul és egysors mindenkorra eltűnjék. Amikor nem lehetett ellenvélemény, csupán a Kötelező Hivatalos Vonal létezhetett. Az ideges ujjú, paranoiás fegyverviselők korszaka volt az. Mintha az ágáló, tomboló, terrorizáló figurák valamilyen orwelli rémálom lapjairól léptek volna elő. Andrej Amalrik előtt is sokan megírták, hogy a történelem nem ismer tréfát és az örök változás semmiféle zsarnok kedvéért nem fagy mozdulatlanná. Amikor tárgyilagosan regisztráljuk mindazt, amiért szerencsétlenebb sorsú embertársaink alig néhány évtizede életükkel vagy szabadságukkal fizettek — önként felmerül a kérdés: vajon volt-e értelme? A kérdés lehet hiábavaló vagy naív, de semmiesetre sem tiszteletlen, viszont el kell ismerni, hogy elvont és akadémikus, szükségtelen, de mégis elkerülhetetlen, mert annyi áldozat után minden embernek joga van ezt felvetni. Nem akarunk abba a hibába esni, hogy valami olcsó elégtétel érzésével örökösen a hibákat keressük és fedezzük fel kajánul. Ez egyszerűen nem igaz. Tiszta örömmel tölt el, amikor eredményekről hallunk. Amikor régi nemzeti értékeink megvédéséről kapunk híreket. Amikor kiásnak régi romokat, felszínre hoznak bizonyító töredékeket; tudósaink, íróink, művészeink és még sportolóink is nemzetközileg elismert eredményeket érnek el. Az élet apró, de nélkülözhetetlen örömeinek elterjedéséről hallunk. Szabadabb bírálatról, nyíltabb véleménynyilvánításról. Mi, külföldön élő magyarok is népünk boldogságát és egyre feljebb emelkedését kívánjuk és igyekszünk szolgálni. Gazdagodást szellemi értékekben, helyes tájékozottságban, anyagi javakban. Természetesen nem titkolhatók előttünk a csalódás, a kiábrándulás nyomai sem. Az állandó kapcsolat tartásának igyekezete során természetesen elolvasunk az otthoni újságokban megjelent olyan cikkeket is, mint például legutóbb a beszélgetést Ránki György történésszel. A kommunistának készült és nevelkedett tudós ma nyíltan elismeri, hogy bár 1946-48 között pozitívan látott mindent az országban, "1949 után a légkör... egyre rémesebb lett". "Négy év alatt állandóan attól rettegtem, mikor rúgnak ki az egyetemről". Ma már ott tartunk, mondja Ránki György, hogy elsősorban módszertanban tudjuk elfogadni a marxizmust, s figyelembe vesszük, mi született és mi születik a világon más ideológiák, más tudományos megközelítések jegyében. "Egy kis ország történelmét... válogatás nélkül és nem egy irányban elkötelezve kell a világban prezentálni". Bevallja, hogy az ötvenes években "borzalmasak voltak a szellemi és morális tragédiák". Kuczka Péter az évtizedekkel­­ezelőtt öngyilkosságba menekült Sarkadi Imréről ír. Elismeri, hogy "akkoriban egyetlen szerkesztő sem közölte volna megemlékezésemet". Most elárulja, hogy "az igazságot állítottuk szembe az irodalompolitika korlátozó merevségével". Majd ezt a megállapítást teszi: "A fényes szellők nemzedéke voltunk és derékhad és mi derék hadnak éreztük magunkat, igazi avant garde-nak. Nem tudom, melyik írónemzedék lelkesedett őszintébben és melyik zuhant nagyobbat". Az "Alföld" című irodalmi folyóirat egyik ezévi száma van a kezünkben. A kivételes tehetségűnek talált Tóth Erzsébet versében így ír: "... a kritikusok azt mondják már nem időszerű Dózsát emlegetni mások azt hogy mindegy miről szól egy vers Dó­zsáról vagy egy vécékagylóról". Mindenki jól emlékszik, amikor a "forradalmi" Magyarországon Dózsa nevét csak szent áhítattal volt szabad kiejteni. Hová lett a korábbi hit és lendület? Kinek a lelkét terheli az árulás? Ki fúrt lyukat a hajó fenekébe vagy egyszerűen úgy építették, hogy mindig is hiányzott néhány deszka odalenn? Tovább Tóth Erzsébet: "NEM TÁBOR EZ, URAM, CSUPÁN SÁTOROK. ÉS A SÁTOROKBÓL EGYMÁSRA LÖVÖLDÖZNEK, mondta valaki szintén költő". Majd így fejezi be: "...s míg idegen istenek foszló szomorú gönceiben burkolózik a város városunk Vajda Jánost kérem fogadjon testvérének és ne kelljen altatókkal csillapítani virrasztásom". A folyóirat ugyanebben a számában Csordás Gábor "Etűd" című verse teljes terjedelemben: "8 év korában a mosókonyhában felzsinegelte magát hogy jobban szeresse a mama — 20 év múlva ha élne meghalna kevesebbért — kedves olvasó megkaptad amit vártál egy magyar verstől". Meg. Nem kell bizonygatni: kedvet vesztettség, kiábrándulás, csömör mindenfelé. Van segítség? Hol rejtőzik? Mi a megoldás? A nemrégiben tragikus véget ért Amalrik könyvét forgatjuk, a lengyel földről érkező híreket olvassuk, hallgatjuk. A fújtatóval szított egykori láng ellobbant — a pernyét a szél hordja széjjel. Nem vagyunk ellenség, csupán politikai ellenzék, amely hangját hallatja.­­ A minden oroszok Moszkvájában történt ez a bájos miniatűr nemzetközi incidens. A múlt pénteken Vasily I. Nazarov, egy 54 éves okulárés mérnökember a fővároshoz közeli Szom­echnigorszk, azaz "Napsugaras Város" reggelén maga mellé ültette 74 éves édesanyját, Natalyát, szakavatott mozdulattal begyújtott a motorba és vénülő Moszkvics gépkocsiján elindult Moszkva belvárosának irányában. "Átporoszkolást" a főváros utcáinak labirintján és az utolsó fordulónál szemben találta magát az Egyesült Államok nagykövetségének palotájával. Vasily habozás nélkül rálépett a gázpedálra és nyílegyenesen behajtott a tárva-nyitva álló nagykapun. Natalya és Vasily a legnagyobb hidegvérrel szálltak ki a régi amerikai Nash Rambler típusához hasonlítható kocsijukból és a meglepetten odasiető amerikai diplomatáknak azt mondták, azért jöttek, hogy számos személyes sérelmükkel magukra vonják a szovjet hatóságok figyelmét. Egy amerikai szemtanú, aki látta az orosz autót utasaival berobogni a nagykövetség bolthajtásos nagy kapuján, megjegyezte, hogy az anya és fia úgy ültek a kocsijukban, mint az angol hidegvér megtestesülései. Majdnem ugyanabban a pillanatban, amikor az oroszok kocsijukkal berobogtak a nagykövetség területére, ott termett a U.S. haditengerész őrszem is, aki megakadályozta az utcáról besielő szovjet rendőröket abban, hogy benyomulva letartóztassák Vasilyt és Natalyát. A következő három­ és félórán keresztül anya és fia ott üldögéltek a nagykövetség udvarán egy piknik asztalka mellett és beszélgettek a nagykövetség tisztviselőivel, miközben a többi amerikai diplomata felváltva értesült a mozzanatokról és értesüléseit folytatólagosan közölte a washingtoni felsőbbségével a nagykövetségi épület felsőbb emeletén elhelyezett telefonok közvetítésével. A diplomaták szerint a nagykövetség területére érkezettek egyetlen szóval sem kértek menedékjogot a nagykövetség területén való maradásra, vagy engedélyt az Egyesült Államokba való kivándorlásra. Semmit sem kértek. Csupán személyes sérelmeiket adták elő. Személyes panaszaik a munkalehetőségek, a munkaviszonyokról és az élet nehézségeinek tárgyköréből valók voltak. Miközben az oroszok kipanaszkodták magukat, a kertben, a nagykövetség előtti térségen sokasodtak az odavezényelt egyenruhás és civilöltözetű rendőrök. Nazarov és édesanyja tisztában látszottak lenni azzal, ha elhagyják az amerikai nagykövetséget, a rendőrség letartóztatja őket. Két év előtt egy orosz férfi menekült a nagykövetség területére és amikor a nagykövetség a rendőrséget kérte, hogy távolítsák el, a szerencsétlen bombával pusztította­ magát. 1978 óta hét pentecostalista disszidens él a U.S. nagykövetség területén. További sorsuk bizonytalan. Egynéhányuk ott sétált a kertben, amikor Nazarovék autója hirtelen berobogott a nyitott kapun át a nagykövetség udvarára, a pentecostalisták nagysietve hetedmagukkal behúzódtak egyetlen szobájukba. Mindezalatt Nazarov kiöntötte a szívét az amerikai diplomaták előtt. "A dolgozók országában, a Szovjetunióban nem engedtek dolgozni", panaszolta. A diplomaták feltették a kérdést: Miért nem? "Én nem tudom. Kérdezzék meg azoktól, akik sorozatosan elbocsátottak munkahelyeimről... Amikor az édesanyám a hatóságoknál érdeklődött az embertelenség oka felől, kegyetlenül összeverték... A hatóságok az ujjukat sem mozdítják meg ahhoz, hogy a dolgozókat megvédjék, vagy hogy a bűnösöket megbüntessék. Azért jöttem az amerikai­­ nagykövetségre, hogy meghallgassanak. Az egyik kapuőr le akarta állítani az autómat, de ki tud megbirkózni 50 lóerővel?" Amikor megkérdezték, "vajon" fél-e attól, hogy a szovjet hatóságok ezek után letartóz­tatják, Nazarov csak vonogatta a vállát. A kapun túl láthatta a rá várakozó szovjet rendőrármádát. Rezignáltan mondotta: "A mi szovjet szisztémánk olyan, hogy bárkit bármiért letartóztathatnak. Én mindenre el vagyok készülve. Végigküzdöttem a háborút, ahhoz már túl késő az idő, hogy engem megfélemlítsenek..." A diplomaták ugyanazt a kérdést intézték az édesanyához. Az csak legyintett egyet a jobbjával. "Most már minden, minden mindegy...” mondta. Azután anya és fia visszaültek autójukba, Vasily mérnök begyújtott a motorba, megfordította kocsiját, kihajtott a nagykapun és máris elvegyült Moszkva zsúfolt esti forgalmában. Két Zhiguli autó követte civilruhás biztonsági közegekkel megtöltötten. Amerikai újságírók később tárcsázták a Nazarovtól előzőleg kapott telefonszámot, amelyre női hang válaszolt, kijelentvén, hogy nem tud semmit az egész ügyről. Eddig a média. Szemlélteti, hogy a marx­­leninizmus hat évtizede sem téphette ki gyökerestül a bátor kiállás erkölcsi érzületét a népből. De a moszkvai affér érméjének hátoldalán egy kérdés válasz nélkül maradt: az önszántából a szovjetparadicsomba visszatérő Vasily és Natalya milyen képet festett gyötört lelkében a nyugati külképviselet kertjében tapasztaltak után? Kaptak-e jófajta ízt a hazájuk ütötte sebeikre? A Nazarov-lakásban csengett a telefon, de a kagylót már nem Nazarovék emelték fel... Ha történetesen az észt, lett és lív országoktól le az Aldunánig minden muszkacsizma taposta földön újabb Nazarovok és Natalyák tennék tiszteletüket nyugati külképviseleteknél a haza földjén, a moszkvaihoz hasonló viatikumot kapnának, emberi jogok helyett. S ha valakinek lázadozik a lelke, jusson eszébe, hogy 1975-ben Hels­inkiben 35 európai állam minden kézzelfogható ellenszolgáltatás nélkül, zsakettkabátosan, ezüsttálcán nyújtotta át Fél- Európa ősi, művelt, istenfélő nemzeteit az emberjogtalanság népbiztosainak... Nyugat-Európa, szpecifikusabban Nyugat- Németország társadalma egy ma nagyon is aktuális, sokat vitatott kérdésre keresi a választ: Vajon minden az Egyesült Államokat érintő kritikai vélemény egyben amerikaellenes érzület is? Így például amerikaellenes-e az a nyugateurópai politikai szemlélet, amely semmiképpen sem teszi a magáévá a széles nyomtávon haladó, excentrikus Kadhafi líbiai diktátor külpolitikáját, de ugyanakkor nem fogadja el Washingtonnak sem a líbiai partvidék légi régióiban megvívom US-Líbia-i légicsata amerikai okadatolását sem. Vagy, egy klasszikusabb példában, az 1964-es tonkingi incidensnél, amely a végén, egy elferdüléssel Vietnam előverte erdőségeiben elindította a vietnami bonyodalmakat, háborút. Itt kell leszögezni: Nyugat-Németországban az amerikaellenesség nem tömegmozgalom. Van azonban — ez nem tagadható le — egy elit kisebbségi mozgalom a németség kebelében. Tagjai fiatal emberek, akadémikusok, templombajárók és laikusok. Nem foglalkoznak politikával, némelyek politikaellenesek, főképpen kultúrforradalmárok. Nem szükségképpen szövetségellenesek. Antimodernisták. Ellenzik az irányok túlburjánzását. Ellenzik a szertelen tékozlást és a technológiai civilizációt, amelyet "az amerikai életmódnak" keresztelték el. A másik az "Anti-Nukleáris mozgalom", amely úgy az atomfegyverek, mint az atomreaktorok ellen irányul. Miután Amerika mindkét vonatkozásban szuperhatalom, belekerült a mozgalom "tűzvonalába". A harmadik mozgalom motívuma a pacifizmus. Willy Brandt, a volt szociáldemokrata kancellár nemrégiben megállapította, hogy a világ már rosszabb németekkel is megismerkedett, mint a pacifista németséggel. A német nép 60%-a elítéli a fényűző, tékozló amerikai életmódot. Ijesztő példának tartja. De kormányszinten is vannak különbségek és eltérőségek Amerika és Európa között. De ilyenek mindig voltak is. Természetesen összeütközések is. Azzal a különbséggel, hogy mennél fontosabbakká és átütőképességűekké lettek az európai partnerek, annál követelőbben várták el, hogy Amerika meghallgassa őket, de csak az történt, hogy Washington annál inkább elkedvetlenedett európai partnereitől. Tagadhatatlan, hogy vannak szembeszökő érzelmi különbözőségek a két kontinens emberei között. A dolog ott kezdődik, hogy Amerika nyilvános élete radikálisan eltér az Európáétól. Az Újvilág gondolkodásmódjában, kihívásban és kalkulált konfrontációban diametrikusan különbözik, eltér az Óvilág társadalmának pragmatikus, mértéktartó, kiegyensúlyozásra törekedő gondolkodásmódjától.

Next